Mellesleg részben tényleg így alakult, Charli XCX Rock Music című száma ugyan csupán címében mutat kis hasonlóságot a rock műfajjal, azért jó ideig ment arról a vita, mennyire dominálja a közízlést jelenleg az experimentális pop, na meg hogy ezzel egyidejűleg mégis mennyire lehet halott a tánczene. Aztán Music, Fashion, Film címmel megjelent Charli XCX nyolcadik stúdióalbuma: ami egyértelművé tette, hogy semennyire. Ráadásul ezzel párhuzamosan pedig a világ egyik legnépszerűbb rockzenekara, a The Strokes is megjelentette hetedik, Reality Awaits című nagylemezét, a fogadtatást látva pedig legalább egy kis időre helyreállt a harmónia a rock és a popzene rajongóinak körében.
Mert hát a rock kétségkívül vegetált az utóbbi időszakban. Ugyan ambivalens módon nagyon is élettel teli vegetáció ez, hiszen különböző alműfajaiban nem egy előadó akad, akinek nem kell a szomszédba mennie tetemes rajongótáborért. Ilyen például a Sziget Fesztiválon is fellépő Bring Me the Horizon, a Grammy-díjjal elhalmozott Turnstile, a hosszú idő után nemsokára új albummal jelentkező The Killers vagy a közel egy évtized után visszatért Linkin Park is. Ugyanakkor a slágerlisták első helyeire csak elvétve kapaszkodnak fel a pop, a hip hop, a K-pop és az elektronikus zenei műfajok előadói mellett, és nem segít az sem, hogy az algoritmusok uralta népszerűségi versenyben nyernek a rövid, könnyen fogyasztható dalok fülbemászó refrénjei.
Évek óta nincs egy kifejezett új hús a műfajban, amely pillanatok alatt olyan erővel robban be a globális zenei színtérre, hogy világ körüli turné vagy egy új album megjelenésének híre szenzációnak minősülne. (Ahogyan az történt a kétezres évek közepén például az Arctic Monkeys esetében.) Nem mintha nem töltenék meg az igazán népszerű előadók stadionokat, arénákat – elég csak a Metallica budapesti dupla koncertjére gondolni –, de rockzenei műfajban az elmúlt időszakot tekintve igazán nagy szenzációt az keltett, hogy visszatért a Linkin Park, hogy új lemezt ad ki a U2, hogy turnéra indult az Oasis – mind olyan zenekarok, amelyek több mint egy évtizeddel ezelőtt élték fénykorukat.
Nem csoda tehát, hogy évek óta vissza-visszatérő kérdés a zenei piacon, manapság mennyire kifizetődő rockzenét csinálni: és vannak kevésbé szívbajosak is, akik egyenesen a műfaj komplett halálával riogatnak.
Mindez viszont teljesen mellékes, sőt egyenesen irreleváns kérdés, ha megjelenik egy új The Rolling Stones-album. Mert ezen a csordultig telített zenei színtéren egy 25. nagylemezre kizárólag két formában lehet igazán kíváncsi a közönség: az egyik, ha az album remek alapanyagot szolgáltat ahhoz, hogy azon csámcsogjon, mennyire árnyéka már önmagának az egykori legendás formáció. Vagy ott van a másik, kecsegtetőbb lehetőség is, hogy a zenekar bedob a közösbe egy olyan lemezt, amely nemhogy képes még ugyanazt az energikus rockzenét nyújtani, ami az együttest népszerűvé tette, hanem egyenesen visszanyúl azokba az időkbe, mikor a The Rolling Stones karrierje igazán meghatározó albumai alapjaiban változtatták meg mindazt, amit korábban bárki a rockzenéről gondolhatott. Nem mintha a most megjelent Foreign Tongues meghajlítaná vagy felélesztené a rock műfajt – de hát nem is várható el tőle, egy emberöltőnyi pályafutás után az sem tud újat mutatni már, ami egykor nem csupán egy sikeres rockzenekar volt, hanem egy korszak, egy kultúra meghatározó önkifejezési formája.
A rockzene a hatvanas, hetvenes években nemcsak szórakozási lehetőség volt, hanem komplett társadalmi lázadás, amelyben a popkulturális változás identitásképző ereje letarolta a zeneipart.
Ebben pedig megfért egymás mellett a The Beatles jófiús imázsa és a The Rolling Stones felszabadultabb, provokatívabb zenéje is – olyannyira, hogy a Foreign Tongues lemezen maga Paul McCartney is közreműködik. Ahogyan aktív még a The Beatles egykori frontembere, úgy utasította el a The Rolling Stones is, hogy felpakolják porosodni arra a polcra, amelyre általában a legendás kortársakat szokták. Tudvalevő ugyanis már minimum a 2023-ban megjelent Hackney Diamonds album óta, hogy az együttes sosem akart valamiféle nosztalgia zenekarrá válni, amely esetben bőven elég pár nagyobb hakni ahhoz, hogy biztosítva legyen még az ükunokájuk nyugdíja is.
Ehelyett megírnak egy olyan dalt, mint a Rough and Twisted, amely tipikusan olyan energikus bluesszerzemény, amelyet a kocsmákban még a hajnali záróra előtt kilépőnek hallgatna az ember – az album esetében viszont ez a kezdés és ez némiképp meg is adja a felütést.
Nem mintha különösebben leülne a hangulat, de az album érezhetően szól túlélésről, kiábrándultságról is.
Akad itt garázsrockalapokra építkezés a Divine Interventionnel, csalódott countrydallamokon nyugvó kritika az amerikai társadalommal és a fejesek be nem tartott ígéreteivel szemben a Ringing Hollow-ban vagy gúnyos punk a Mr Charmban. Sőt akadt pár perc Amy Winehouse You Know I’m No Good című szerzeményének újraértelmezésére is, ami inkább hangzik valami grátisz megoldásnak, mint az album szerves részének. Bár ez nem az együttes hiányosságait mutatja, minimum a Paint It, Black óta a The Rolling Stones is tudja, vannak dalok, amelyek egyszerűen jobban csengenek az eredeti szerző előadásában.
A The Rolling Stones esetében nem az a hír, hogy jobbak-e az új dalaik, mint a régiek. Még csak nem is az, mennyire The Rolling Stones az új The Rolling Stones. Nincs új trükk, varázslat, szemfényvesztés: a Foreign Tongues megjelenésével nem keresnek maguknak helyet a mai trendek között, minek keresnének, rég ott vannak már.
