Sosem volt jobb lehetőség arra, hogy a magyar zene ismét nagyobb fókuszt kapjon a Szigeten. Mostanra ugyanis már évek óta stabilan tartja magát egy generáció, amelynek számos tagja bebetonozta magát a hazai slágerlisták élére és könnyűszerrel vonz akár több tízezer látogatót is a koncertekre. Ráadásul nemcsak egy-egy nagyobb névről van szó, folyamatosan tűnnek fel a tehetséges és nem mellesleg rohamtempóban népszerűséget szerző előadók. (Elég csak végignézni az Artisjus feltörekvő zenészeknek szánt Az év junior alkotója-díjának nyerteseit az elmúlt években.) Ezt a látványosan növekvő piacot pedig vétek lenne kihasználatlanul hagynia bármely magyar zenei fesztiválnak, nemhogy annak, amelynek nem titkolt célja a hazai közönség visszacsábítása.
A Sziget körülbelül a 2010-es évek közepétől kezdett jóval nagyobb hangsúlyt fektetni a külföldi előadókra, amely a tulajdonosváltással aztán látványosabbá is vált – többek között azzal is, hogy az igazán A-listás előadók meghívása került a fókuszba. Nem csoda hát, hogy évről évre folyamatosan láttak napvilágot a felmérések arról, hogy a látogatók arányát tekintve a külföldi látogatók tömegével érkeznek a Szigetre. Na meg elterjedt az a tévhit is, hogy a Sziget már egyáltalán nem a magyar közönség fesztiválja, például azért sem, mert a programot tekintve elenyésző a magyar előadók száma. Pedig korántsem volt ilyen egyszerű a történet: egyrészt soha nem tűntek el a hazai fellépők a Szigetről, csak a tematikus magyar színpad helyett úgymond elszórtan kaptak helyet a programban, kisebb-nagyobb színpadokon (egyetlen kivétel a kifejezetten magyar zenére fókuszáló Petőfi Színpad volt). Másrészt viszont cirka tíz évvel ezelőtt azért még nem érkezett el a magyar könnyűzenének a legújabb aranykora azzal az új generációval, amelynek egyes tagjai olyan népszerűek, hogy simán kenterbe vernek bármilyen A-listás külföldi előadót. Ehhez viszont az kellett, hogy a 2010-es évek végén betörjön a zenei színtérre például egy Krúbi, egy Carson Coma, egy Dzsúdló, egy Beton.Hofi, egy Azahriah, egy Pogány Induló és egy Sisi is.
Azt, hogy a Sziget valójában soha nem engedte el a magyar előadók kezét talán nem is bizonyítja jobban az, hogy a felsoroltak közül az elmúlt öt évben egy kivétellel mind felléptek a fesztivál nagyszínpadán.
Az pedig, hogy egy ilyen hír még mindig szenzációszámba megy, csak annak a jele, hogy azért generációváltásban csekély idő az a szűk tíz év, főleg egy hosszabb távon gondolkodó rendezvény esetében, amely viszont a magyar közönség érdeklődését látva bátrabban ad nagyobb teret a magyar fellépőknek is.
Mint az az elmúlt napokban kiderült, teljes joggal, ugyanis többek között Beton.Hofi, Pogány Induló vagy a Mirror Glimpse (csak hogy egy-egy példát említsünk a sok magyar előadó közül) láthatólag korántsem csak az üresjáratokban, a koradélutáni időpontokban tudtak bevonzani egy enyhén szólva egészséges méretű közönséget. De csak hogy ne az új generációt említsük: így volt ez Majkával vagy a Kispál és a Borzzal, a Bëlgával valamint a Tankcsapdával is. Ez a kiemelt érdeklődés pedig nemcsak arra jó, hogy a magyar közönségből sokféle korosztály kapjon újra kedvet a fesztiválhoz: átalakítja az előadók helyét is.
A Sziget még a kezdetekben inkább a magyar alternatív zene páratlan bemutatkozási lehetőségét jelentette a hazai zenei színtéren. Később, ahogyan a fesztivál egyre inkább vonzó lett a külföldi látogatóknak is, egyfajta bemutatkozási lehetőséget jelentett a nemzetközi terepen. A mostani helyzet inkább az utóbbi: a Budapest Park és a Sziget közös együttműködésével létrejött Budapest Park Stage valóban kiemelt helyet biztosít a magyar fellépőknek. Ez nem tehetséggondozás – az itt fellépőknek arra már nincs szükségük – sokkal inkább a hazai mainstream zene legjaváról van szó. Amely, ha szeretne, egyúttal bemutatkozhat az Óbudai-sziget egyik frekventált helyén felhúzott színpadon a nemzetközi közönség előtt is. Ahogyan teszi ezt immár minden évben az a szerencsés is, aki megkapja a nagyszínpadot. Ez pedig új kihívás elé állítja az itt fellépőket: egyrészt igyekeznek megfelelni az úgymond bejáratott közönségük igényeinek, legjobb arcukat mutatni a külföldi – és az esti főfellépők miatt például már órák óta az első sorokban “sátrazó” – érdeklődőknek, valamint a nagyszínpad követelményeinek is. Produkciós szinten ugyanis ez nemcsak jobb hangtechnikát jelent, hanem nagyobb teret is, amelyet láthatólag igyekeznek kihasználni látványos show elemekkel. Az pedig, hogy ebbe mi tartozik bele az már az elmúlt években világossá vált, hogy igazából bármi, ami az ember eszébe jut.
Viszont, ha az idei nagyszínpados magyar előadó, Sisi koncertjét nézzük, akkor ebbe belefért egy csapat táncos, rézfúvósokból, dobosból, gitárosokból és dj-ből álló zenekar, konfetti, füstgép, fényjáték, egy gördeszkásokkal megpakolt félcső és még egy tetoválóművész is, hogy egy ponton az énekesnőre varrja a sokadik tetoválást. Ugyanakkor az összkép inkább úgy tűnt, kizárólag a nagyszínpadnak és a nemzetközi fesztiválnak szólt, mert
Sisi akkor működött igazán, amikor azt hozta, amiért megszerette a magyar zenei színtér: a közvetlen, szellemes őszinteséget, amivel már nem sokkal a kezdés után látványosan a közönség soraiban érzi a legjobban magát.
„Azt mondták, ne pofázzak, mert ez egy koncert” – közli és sztorizgat két szám között, emellett pedig a legnagyobb természetességgel veti fel, hogy “pörgessük meg”, de azért még pár perc erejéig beül a tetoválószékbe. Három éve még a fesztivál dropYard színpadán, a szombati közönség töredéke előtt lépett fel Sisi, most meg nagyszínpados, hetekkel van az új lemez megjelenése előtt és némi feszengéssel csupán, lazán megugorja a szokatlan körülményeket, pláne a hálátlan, délután négy órás idősávban. De nem a showelemek miatt, hanem azért, mert a gitárszólók, konfettik mellett szerencsére nem bír a közvetlenségével. A külföldi közönség bánhatja csak, hogy nem mindig érti ezt a „pofázást”.
