„A politikának kordában kéne tartania a kapitalizmust”

A neoliberális közgazdasági szemlélet egyre több kritikába ütközik, irányzatok kapnak erőre vele szemben. Amit a Harmonikus Növekedésért Alapítvány képvisel, hol helyezhető el elméletileg?

Dani Rodriknak, a Harvard Egyetem professzorának van egy nagyon jó hasonlata még az 1990-es évekből. Eszerint a közgazdaságtan eszmei irányzatai két véglet között végeznek ingamozgást. Vagy nagyon piacpártiak, amit a 2008-as pénzügyi válságig láttunk vagy nagyon állampártiak. Az előbbi hívei szerint a piac szinte mindent megold, amit mégsem, viheti az állam. Az ellentétes nézet pedig azt harsogja, a piac annyi problémát gerjeszt, hogy kezelésükhöz sokkal több állami beavatkozásra volna szükség. A harmonikus növekedés gondolati iskolája egyelőre még csak egy mag állapotában arra törekszik, hogy ez az inga valahol középen nyugvópontra kerüljön. Ami jó a két szélsőségből, próbáljuk meg szintetizálni.

Mennyiben különbözik ez az elképzelés a fenntartható gazdaság koncepciójától?

A fenntartható gazdasági fejlődés egységesen veszi figyelembe a gazdasági fejlődés, a pénzügyi, a társadalmi és a környezeti fenntarthatóság ügyét. A harmonikus növekedés ezt azzal árnyalja, hogy egyik sem fejlődhet a másik rovására, a különböző pillérek harmóniájára, egyensúlyára is szükség van.

Melyek ezek a pillérek?

Mi hatról beszélünk, azokat vizsgáljuk. Nem vitatjuk a gazdasági fejlettség fontosságát, amit a GDP-vel vagy a reálbérekkel, a mediánbérrel tudunk mérni. A fenntartható növekedés elméletének van egy nemnövekedési irányzata is. Mi viszont azt mondjuk, minden élő szervezet természetes igénye, hogy növekedjen, fejlődjön. Ami nem feltétlenül jelenti erőforrásainak felélését. A második fontos pillér a pénzügyi fenntarthatóság, amire a harmonikus növekedési index a többinél nagyobb hangsúlyt fektet. Vizsgálja a generációs hatást is. Ha egy gazdaság, egy társadalom a jövő generációknak a terhére gyarapszik, nem értékelhető olyan kedvezően, mintha a számára adott pénzügyi forrásokat használja csupán fel. A harmadik pillér, a környezeti fenntarthatóság a fenntartható gazdaság iskoláiban is szerepel. A negyedik, a munka- és tudásalapúság viszont új elem, amelyet hamarosan átnevezünk hozzájárulás-alapúságra.

Ezt fenyegeti most a mesterséges intelligencia (MI) és a robotizálás. Vagyis tág értelemben az emberi lét alapvető attribútumát, a hozzájárulást a jóllét fenntarthatóságához és a gondoskodást másokról. Erről nem mondhatunk le a XXI. század technológiai rendszerváltásának idején sem. Az ötödik pillér, a társadalmi fenntarthatóság szintén része a fenntartható gazdaság irányzatának is. Az utolsó viszont megint csak új elem: a demográfiai fenntarthatóság. Sok szó esik a nyugati világban arról, hogy már 8 milliárdan vagyunk, túlterheljük a Földet. De hát mi végre gondoskodunk a környezetünkről, a szeretteinkről, a közösségeinkről, ha nem azért, hogy amit felépítettünk, továbbadjuk a következő generációnak. Úgy döntöttünk, az indexelésnél a termékenységi rátát a gyermekszegénység mutatójával korrigáljuk, hiszen a demográfiai fenntarthatóságnak fontos értéke, ha a gyerekek felelős döntés eredményeképpen születnek, és megfelelő körülmények között nevelkednek.

Egészen tág értelemben mindez egyfajta politikai gazdaságtannak is nevezhető?

Abban az értelemben mindenképpen, hogy gazdaságot a társadalom alrendszereként értelmezzük. A közgazdaságtan nem cél, hanem eszköz, hogy emberhez méltó életet éljünk. Így aztán én is úgy vélem, a gazdaságot a társadalomtól és így a politikától függetlenül, elszigetelten nem lehet vizsgálni.

Az alapítvány bemutatkozó szövege azt sejteti, a tudomány képes az irányadásra. Önök egy indexszel képet adnak az ország helyzetéről, megjelölik, mely pilléreknél kéne előbbre lépni, a politika és a vállalati szféra pedig okul belőle. A valóságban azonban mintha inkább a politikai és gazdasági elit próbálna érdekei szerint megrendelést adni a társadalomtudományoknak.

Ez részben igaz, de a harmonikus növekedési iskolának van ezzel kapcsolatban egy fontos gondolata. A harmonikus növekedés célja és egyben eszköze is a középosztály megerősítése. Ez Arisztotelész 2300 éves tanaira épül. Ő úgy definiálta a középosztályt, hogy azoknak az embereknek a társadalmi csoportja, akik felépítettek valamit az életükben, amit tovább akarnak adni. Amiből az is következik, hogy van veszítenivalójuk. Ezáltal nagyobb a felelősségtudatuk, mint a gazdagoké, akik sok esetben csak öröklik a vagyont, vagy a szegényeké, akik kellő jövedelem és vagyon híján a középosztálynál kiszolgáltatottabbak a manipulációnak. Arisztotelész a politikai rendszereket két szempont szerint kategorizálta. Az egyik, hogy hányan vesznek részt a döntéshozatalban, a másik meg hogy jó vagy rossz-e a rendszer. A mi világunkra is alkalmazva: ha sokan dönthetnek egy rossz rendszerben, akkor – Arisztotelész szavaival – az demokrácia, ha viszont jó a struktúra, az a középosztály uralma. Ezért politikai cél a középosztály erősítése. A középosztálybeli pedig az, akinek a lényegéből fakad, hogy a jóllét fenntartható növekedése a célja, ezért a magabíró és a magabírására ügyelő középosztály erősítése csúnya szóval eszköze a jóllét fenntartható növekedésének és természetszerű célja. Így biztosítható, hogy a politika ne az eliteknek kedvezzen.

Ha leegyszerűsítjük, ez lenne az ideális polgári társadalom. Csak hát kellenek hozzá a szegények is…

Nem kellenek. Egyetlen szegény is pont eggyel több annál, mint amennyire szükség van.

De a középosztály attól közép, mert vannak társadalmi rétegek fölötte és alatta is.

Ideális esetben el lehet érni, hogy mindenki beemelhető legyen a középosztályba, de azt gondolom, mindig lesznek bizonyos szinten magatehetetlen emberek. A társadalompolitika feladata, hogy róluk gondoskodjon, és mindenki mást próbáljon bevonni, legalább kulturálisan, a hozzájárulás alapú (lényegében munka- és tudásalapú) gazdasági-társadalmi rendszerbe, ami középosztályi státuszt biztosít.

Hogyan lehet ezeket a humanista elveket, a harmonikus növekedést és pilléreit összeegyeztetni a tőkés termelési móddal, amelyet más szemlélet működtet?

A politikának kordában kéne tartania a kapitalizmust, mint a társadalom alrendszerét. Branko Milanović, akit az önhöz hasonlóan gondolkodó közgazdászok baloldali érzelműnek tartanak, Egyedül a kapitalizmus című könyvében kiáll amellett, hogy a kapitalista keretek között kell megoldani a problémáinkat. Mi is ezen az úton haladunk, amikor például megkérdőjelezzük a GDP szentségét. Ugyan kifejezi, mennyivel nőtt az anyagi termelés, de a társadalmi jóllétnek nem ez az egyetlen mutatója. Ezért dolgoztuk ki a Harmonikus Növekedési Indexet.

Mit mondanak az adataik Magyarországról?

Az elemzésünkbe 87 országot tudtunk bevonni, ennyire találtunk elegendő mennyiségű, feldolgozható adatot. Magyarország a 29. helyet foglalja el a listán. Gazdasági fejlettségben százból 66 pontos, ez a középmezőny elejének felel meg. Pénzügyi fenntarthatóságban 58 pontot érünk el, ebben nagyon sokat lépett előre az ország 2005 óta – amióta méri az index a harmonikus növekedés szerinti teljesítményt.

A levegőszennyezettség alacsony, az elektromos energia csaknem 100 százalékát vízenergiával állítják elő. De a németek csak pár ponttal előznek meg minket, mert sok a széntüzeléses erőművük, a nukleáris energiát pedig, amelyet mi – és az Európai Bizottság is – megújuló forrásnak tekintünk, kivezették. A munka- és tudásalapúsági értékünk 52, ami a viszonylag magas foglalkoztatásnak köszönhető. Ennél a pillérnél a foglalkoztatási ráta, a munkatermelékenység, a munkát terhelő adók, a munkanélküliségi ráta alakulása a meghatározó. Valamint a középszintű végzettséggel rendelkezők aránya, mert a tudás szintjét egyelőre nem tudjuk jobban mérni. A társadalmi fenntarthatósági értékünk nagyon magas, 86. Európa társadalmi kompaktsága amúgy is kimagasló a világon, és ebből a közép-kelet-európai országok sem lógnak ki, sőt kifejezetten jellemző, hogy régiónkban történelmileg kisebbek az egyenlőtlenségek, a társadalmi különbségek. Szűkebb régiónk nagyon sokat tudott csökkenteni az abszolút szegénység arányán az elmúlt 20 évben, hazánk Lengyelországgal már jó ideje a top 3-ban van az Európai Unióban a szegénység visszaszorításában. Ami viszont a demográfiát illeti, a fejlett világ gyakorlatilag a béka feneke alatt van picivel, nekünk 14-es az értékünk.

Mindezek alapján mit tanácsolna a magyar politikának? Minek a javítására helyezzen hangsúlyt?

A demográfiai kérdésekkel mindenképpen még a jelenleginél is többet kellene foglalkozni. Ha nem lesz kinek hátrahagyni az országot, hiábavaló a munkánk. Minden eszközzel ösztönözni kellene a születésszám növekedését. Emellett a munka- és tudásalapú hozzájárulás, a pénzügyi és a környezeti fenntarthatóság mutatóján is mihamarabb javítani kell.

Lehet növelni a környezeti fenntarthatóság mutatóját a gazdasági pillér átmeneti gyengülése nélkül?

Kétségtelen, hogy jelen állás szerint a zöld átállásnak Európára és Magyarországra nézve is jelentős költségei vannak. Ami akkor nem menne a gazdasági fejlődés rovására, ha Európa az elmúlt 15-20 évben elvégezte volna az ezzel kapcsolatos házi feladatot. A kínaiak megtették. Ők iparpolitikát fejlesztettek Európa környezeti szabályozó rendszerére. Óvatos számítások alapján Kína iparpolitikára GDP-arányosan 3-4-szer, egyes becslések szerint 10-15-ször annyit költött az elmúlt 15 évben, mint Európa. Ez brutális különbség. Európa most 22-es csapdája helyzetben van: stagnál, és úgynevezett petrodollárfüggésbe került, mert szankcionálja az orosz energiát, miközben ki van téve a kínai elektrohegemóniának. Kettős kitettség. És ha Európa elkezdené Kínát is kiszorítani a gazdasági együttműködésből, az inflációt gerjesztene, veszélyeztetné a gazdasági fejlődést és egy idő után a társadalmi kohéziót is. Mi foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, szeretnénk elkészíteni egy szofisztikált nemzetközi jelentést, amelyben országtanulmányokon keresztül bemutatjuk az egyes pillérértékeket, és javaslatot teszünk a legfontosabb fejlesztésekre.

Részt vettek a Tízes Lista YouTube-csatorna Magyarország épp kiszárad című vízügyi ismeretterjesztő videójában. Szakpolitikai kérdésekkel is foglalkoznak?

Inkább azt mondanám, készítünk elemző anyagokat aktuális gazdasági-társadalmi jelenségekről, folyamatokról. Egy ilyen tanulmányunkat, vitairatunkat használta fel a videó. Igyekeztük konstruktívan körbejárni Magyarország egyik legfontosabb ügyét, a vízgazdálkodást, amely egyaránt érinti a társadalmi felzárkózás, a klíma- és a technológiai rendszerváltás kérdését. Próbáltunk széles bázisra építkezni, a vitairat kidolgozásában részt vett a győri Széchenyi Egyetem, a Debreceni Egyetem és az Óbudai Egyetem is. Sokak szerint az anyagunk meglehetősen vízmérnöki lett, de nem gondoljuk, hogy nálunk a bölcsek köve. A témában nagyon komoly vita van a különböző szereplők között, és úgy érzem a visszajelzések alapján, hogy sikerült ezt valamennyire konszolidálnunk.

Pontosan mi a vita lényege?

Az egyik, ökologistának nevezhető oldal vízügyi vagy inkább vízműlobbistának tartja azokat, akik vízlépcsőket és egyéb „műtárgyakat” akarnak építeni, ezek a megoldások szerintük elcsúfítanák a környezetet, ökológiai katasztrófát, újabb problémákat generálnának. Ezt az ökológiai szemléletet a vízügyisek naivnak, túlzónak ítélik. Mondok egy példát a kérdés összetettségére. Egy vidéki kisvárost a 80-as, 90-es években tavak vették körbe. Ez biztosította a pára- és felhőképződést, a csapadékot, és kiszívta a talajvizet annyira, hogy a lakóházakat ne veszélyeztesse. Aztán a helyi vezetők engedték törmelékkel feltölteni a tavakat, hogy a helyükön építkezni lehessen. Ez beszorította a vizet a településre, a 2010-es évekre két ásónyira jött fel a talajvíz a lakóházakat veszélyeztetve. Vízügyi hatósági engedéllyel lecsapolták, és elvezették a belvízcsatornákon keresztül ezt a vizet: megtartottak egy víztározó tavat, a többi vizet pedig lefolyatták a Tiszán. Most 10-15 méter mélyen van a talajvíz.

Rendben, de ehhez alapos vizsgálat kéne arról, rendelkezésre állnak-e még hozzá az árterek és milyenek a tulajdonviszonyok. Egyik sincs felmérve. Szerintem nem fogjuk tudni az árterekre meg a kanyarulatokba kicsapatni a vizet, ha nem építünk olyan „műtárgyakat”, amelyek időszakosan megfogják a nagyobb vizeket, ha egyáltalán még reménykedhetünk ilyen vizekben. A kisváros példájából kiindulva pedig ahhoz, hogy visszaállítsák a természet körforgását, imitálni kell a korábbi állapotot. Mivel a természetes tavakat feltöltötték és rájuk is építettek, mérnöki megoldásokkal kell a célnak megfelelően biztosítani a kisváros és környezete vízbiztonságát. A vizet, ha tetszik, ha nem, az ökológiai, ivóvíz, mezőgazdasági, ipari és hajózási igényeknek megfelelően kormányozni kell.

De valamennyire hatottak önökre az ökológiai szempontok?

Abszolút. Olyan hozzájárulást készítettünk Magyarország vízügyi megújulási stratégiájához, amelyben az ökológia, az ivóvízellátás, a mezőgazdaság, az ipar (és energetika), valamint a hajózás szempontjai egyaránt érvényesülnek. Biztos nem lehet például Fajsznál olyan vízszint szabályozó vízlépcsőt vagy bármi mást építeni, amely agyonveri az alatta lévő ökoszisztémát, de arra is fontos ügyelni, hogy ha jön egy nagyobb vízmennyiség, azt érdemes megfogni és elterelni az árterek felé, hogy a környezet vízigénye biztosítva legyen.

Úgy érzi, valóban megindult az egyeztetés a két irányzat között?

Igen. Szakpolitikai felkérés is érkezett hozzánk állami szintről, amit nagyon megtisztelőnek tartok. Hiszek benne, hogy ennek az egyeztetésnek optimális kifutása lesz.