Újabb palesztin falut támadtak meg izraeli telepesek Ciszjordániában. A hadsereg és a rendőrség tétlensége jól mutatja, milyen mélyen korrumpálta őket a gyarmatosító politika.
Ha szeretnéd tudni, kié ma a hatalom Izraelben, gondolj csak Ciszjordánia középső részén, Nablusz közelében fekvő Kuszra falu sorsára. Augusztus 9-én több tucat megvadult izraeli telepes ostrom alá vett a falu szélén három palesztin házat, amelyekben Juszuf Haszan, Rizik Haszan, Kuszaj Abu Riddi és családtagjaik laknak. A telepesek elzárták az összes bevezető utat és ösvényt, berontottak a házak udvarára, kövekkel törték be az ajtókat és ablakokat, elvágták az áramot és a vízvezetékeket, megakadályozták, hogy bármilyen utánpótlás eljusson a lakókhoz. A házakban az élelmiszer-tartalékok gyorsan fogytak, és alig volt víz. Augusztusban az átlaghőmérséklet Kuszrában meghaladja a 100 Fahrenheit-fokot (37,8 Celsius). Teljesen elképzelhető volt, hogy a családtagok éhen halnak vagy szomjan pusztulnak. Az egyik gyermek sürgős orvosi ellátásra szorult, de a telepesek feltartották azt a palesztin mentőautót, amelynek kórházba kellett volna szállítania a kislányt.
Mindez mindennapos dolog Ciszjordániában. Ugyanilyen mindennapos az izraeli hadsereg és rendőrség reakciója is. A katonák augusztus 10-én érkeztek meg, barátkoztak a telepesekkel, együtt imádkoztak velük, majd a területet zárt katonai övezetté nyilvánították.
Elméletileg a zárt katonai övezetbe senki sem léphet be, aki nem ott lakik, de ezek a szabályok soha nem vonatkoznak a telepesekre. Viszont vonatkoznak azokra az izraeli aktivistákra, akik élelemmel és vízzel próbálnak átjutni az ostromlott családokhoz; először a telepesek, majd a katonák, vagy mindketten együtt visszafordítják őket.
Kuszra az elmúlt néhány hónapban folyamatos izraeli telepespogromok áldozata volt. Július 26-án a telepesek felgyújtották a falu Al-Rahma mecsetjét. Körülbelül ezzel egy időben fegyveres telepesek brutálisan megtámadták a faluból származó palesztin parasztokat, valamint azokat az izraeli és nemzetközi aktivistákat, akik megpróbálták megvédeni őket; többen súlyosan megsebesültek. Márciusban a 28 éves Amir Mutaszem Údát megölte egy telepes; egy másik pedig leszúrta az apját.
Néhány héttel korábban, február 27-én a telepesek betörtek Kuszrába, és két aktivistát – akik a barátaim – botokkal majdnem halálra vertek; egy harmadik aktivistának sikerült lefilmeznie a támadást. A gyilkos telepeseket a rendőrség letartóztatta, és szokás szerint néhány órán belül szabadon engedték őket. Ellenük semmilyen vádat nem emeltek. A telepesek a törvény felett állnak.
Ezúttal a Kuszra elleni ostrom gyorsan bekerült az izraeli és a nemzetközi sajtóba, és felháborodás tört ki, valamint intézkedést követeltek. Ciszjordánia katonai parancsnoka, Avi Bluth tábornok kénytelen volt felkeresni a falut, hogy megnézze, mi történik ott (mintha nem tudná). Kemény hangvételű nyilatkozatot adott ki, amelyben bűnözőknek nevezte a betörő telepeseket, és a közelmúltban még arról is beszélt, hogy ők „zsidó terrort” gyakorolnak. A palesztin ügyekben tanúsított eddigi magatartása azonban összességében katasztrofális. Büszkén kijelentette, hogy a hadsereg most „úgy gyilkol, ahogy 1967 óta nem gyilkoltunk”. Az IDF vezérkari főnöke, Éjál Zamír bejelentette, hogy tartalékos katonákból álló zászlóaljat irányítanak át egy hadgyakorlatról Kuszrába. A katonák megérkeztek, egy-két órát maradtak, majd elmentek. Az ostrom változatlanul folytatódott.
A katonák eközben eltávolítottak egy rögtönzött napernyőt, amelyet a telepesek állítottak fel. A félelmetes izraeli hadsereg, amely állítólag egyszerre képes visszaverni az ellenséget Iránban, Szíriában, Libanonban és Jemenben, most egy merész kommandós-rajtaütés keretében egy összetákolt napernyő eltávolításával gyarapította dicső tetteinek sorát. A vezérkari főnök biztosan azt hitte, hogy megnyerték a csatát.
Az ostrom ötödik napján a hadsereg visszatért a faluba, és lerombolta a telepesek által felállított őrhelyet, valamint két másik, a közvetlen közelben található előretolt telepesállást. A házak körüli ostromzárat rövid időre áttörték. Alig néhány óra alatt a telepesek új előőrsöt hoztak létre a völgyben, körülbelül két-háromszáz méterre az említett házaktól. Valószínűleg ez a helyszínen marad határozatlan ideig, hacsak nem egy minimálisan racionális kormány jut hatalomra az októberi izraeli választásokon. Jelenleg közel kétszáz ilyen előőrs található egész Ciszjordániában, beleértve az ún. A és a B területeket is – az előbbi állítólag teljes mértékben palesztin ellenőrzés alatt áll, az utóbbi pedig a palesztin polgári kormányzat és az izraeli biztonsági erők alá tartozik. Kuszra a B területen fekszik. Látható, hogy a hadsereg milyen mértékben gyakorolja a hatalmát a B területen; a teljes izraeli ellenőrzés alatt álló C területen még inkább alárendelt szerepet játszik a telepesekhez képest. Itt rejlik a válasz a szuverenitás kérdésére, amelyet a bevezetőben feltettem.
A telepesek ostromtaktikája más falvakban is jól bevált, többek között Dzsálúdban is, amely Kuszra közvetlen közelében fekszik, ahol a Tubaszi család házát „elfoglalták”, és a családot elűzték. Tavaly télen szinte ugyanezt tapasztaltuk saját bőrünkön Rász el-Ejnben, a Jordán völgyében, ahol egy új, a falu területén létrehozott telepeselőőrsnek sikerült elűznie az ott élő 1200 beduin pásztort.
Jelenleg, miközben ezeket a sorokat írom, hasonló helyzet áll fenn At-Tava faluban, a Jordán-völgyre néző hegygerincen. A rákos daganatként terjedő előőrsökből időről időre támadások érik a palesztin pásztorokat és házaikat. Alig több mint egy hónapja egy álarcos telepes éjfél után betört Imád és felesége, Amal otthonába, és megpróbálta őket agyonverni; szerencsére két aktivistánk a közelben volt, meghallotta a segélykiáltásokat, és sikerült elűznie a telepest.
Az ember azt várná, hogy a jelenleg Kuszrában tartózkodó katonák legalább néhányat letartóztatnak az ostrom főszervezői közül. Több tucat telepes bűnöző még mindig szabadon kószál a faluban. Úgy tűnik, egyet néhány percre őrizetbe vettek, majd elengedték. Letartóztatások nem történtek, és nem is várhatók.
Ahhoz, hogy mindezt valamennyire megértsük, tudnunk kell, milyen mélyre hatolt a korrupció a hadseregben és a rendőrségben. A katonák eladták a lelküket Itamar Ben-Gvirnek, a kahanista, elítélt bűnözőnek, akit Benjamin Netanjahu nemzetbiztonsági miniszterré nevezett ki. Időnként közvetett úton halljuk a Ciszjordániában szolgáló magas rangú tisztektől, hogy tehetetlenek a szélsőjobboldali politikai nyomással szemben. Közelebb állna az igazsághoz, ha azt mondanánk, hogy ezek a tisztek is részt vesznek a brutális támadásokban. Mindenesetre a parancsok a telepesektől érkeznek, bár közvetlenül mögöttük ott áll a pusztításra törő gonosz miniszterelnök és kormányának eszement miniszterei.
Reméljük, hogy október 27-én tisztességes választásokra kerül sor. Eddig szinte minden közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy az izraeliek nagy többsége – közel kétharmada – meg akar szabadulni Netanjahutól és a szélsőjobboldaltól. Még a Likud párt tagjai – Netanjahu támogatói – között is elidegenedés és nyugtalanság tapasztalható, ami szinte a puccs szintjéig fokozódott. Még ők is látják, hogy mindenben kudarcot vallott, amit csak megpróbált, beleértve a két iráni háborút is. De nem csekély aggodalommal tölt el bennünket, hogy valamilyen vészhelyzetet fog kitalálni a választások lemondása vagy elhalasztása érdekében; ő és talpnyalói nagy valószínűséggel megpróbálják majd valamilyen módon meghamisítani a választásokat, ha azokat mégis megrendezik. Néhány optimista szerint ha Netanjahu elcsalja a választásokat, akkor a gázai háború előtt zajló tömeges kormányellenes tüntetések újra fellángolnak, és milliók vonulnak majd az utcákra. Izraelben azonban két és fél hónap szinte egy örökkévalóságnak számít; október végéig sok minden történhet.
Továbbra is nyitott kérdés, hogy Izrael hogyan süllyedhetett ilyen mélyre, hogyan gyalázta meg az állam alapvető szellemiségét és azokat az értékeket, amelyek egykor oly kedvesek voltak számára.
Ezen oldalakon időnként megpróbáltam néhány előzetes magyarázatot adni erre. Egy dolog azonban biztos: a megszállás és a telepesek ténykedése képezi minden bajunk mély, makacs okát.
Az év elején Omer Bartov történész könyvet jelentetett meg erről a témáról: „Izrael: Mi romlott el?” (A válasz: minden.)
Könnyű – és valójában helyes is – a vallásos cionisták többségét hibáztatni azért, hogy legitimálták a Ciszjordániában zajló telepes-gyarmatosító vállalkozást, annak borzalmas messianisztikus-apokaliptikus ideológiájával együtt. (Humánus kivételt képez a Bnei Avraham [Ábrahám Fiai] nevű csoport – fiatal vallásos cionisták, akik közül sokan a telepeken születtek és nőttek fel, és akik úgy döntöttek, hogy aktívan védik a palesztinokat a szadista telepesektől.) Egyik ismerősöm, aki a területeken található egyik régóta fennálló „mainstream” telepesvárosban él, azt mesélte, hogy az ottani telepesek fele-fele arányban oszlanak meg: a fele undorodik a tomboló erőszaktól, a másik fele pedig támogatja azt. Régebben habozva, de borzalommal töltötte el a telepesek erőszakossága; ma már támogatja azt.
Ma már jóval több mint félmillió zsidó telepes él Ciszjordániában (ami tíz-tizenkét mandátumot jelent a Knesszetben). Az aljas előőrstelepesek kisebbséget alkotnak – több százan, talán ezren vagy annál is többen, senki sem tudja biztosan –, de ők több szempontból is végrehajtják a gyarmatosító tervet. Hosszú, a helyszínen gyűjtött tapasztalataim alapján úgy tűnik számomra, hogy a gaztettek, beleértve a gyilkosságot is, mélységes örömet – egyfajta nyers, félig szexuális gyönyört – jelentenek az elkövetők számára. Ha ezt a kormány egyszer racionalizálta és jóváhagyta, sőt célszerű erényként csodálja és ápolja, akkor nincs egyszerű mód mindennek a megfékezésére.
Túl jól ismerem ezeket a telepeseket. Közülük néhányan elhagyott kiskorúak, akiket a telepesszervezetek fogadtak be, a palesztin területeken lévő telepekre vitték, agymosásnak vetettek alá, és megtanítottak gyilkolni. Az idősebbek teljes mértékben elkötelezettek Ciszjordánia etnikai megtisztítása mellett, és azt a reményt dédelgetik, hogy egy ottani nagy háború lehetővé teszi számukra két és fél millió palesztin elűzését. Ez nem fog megtörténni. Ami viszont könnyen megtörténhet, ha az ellenzék nem nyeri meg a választásokat, az a területek annektálása, esetleg néhány libanoni és akár szíriai területrésszel együtt, a jó ízlés kedvéért, valamint egy törékeny, de halálos apartheid rezsim. Egyszer felhívtuk a figyelmét Noam Jackson telepes rendőrnek, akivel szinte mindennap találkozunk At-Tavilban, hogy ez a kedves falu, amelyre áhítozik, magántulajdonban lévő palesztin földön fekszik. Átvetette a vállán hordott fegyvert, és azt mondta: „Nincs olyan, hogy palesztin terület.”
Ami Kuszrát illeti, az ostrom már a harmadik hetébe lépett. A családok elbarikádozták magukat otthonaikban. Tudják, hogy ha engednek a telepesek fenyegetéseinek, és elmennek, házaikat örökre elveszítik. A nemzetközi felháborodás ellenére a kilátások nagyon borúsak. Akárcsak a Ciszjordániában található mintegy nyolcvan másik palesztin falu, Kuszra is eleshet. Mégis, augusztus 14-én egy körülbelül százfős izraeli és palesztin békeaktivistákból álló konvoj áttörte a katonai kordont, és élelmet és vizet juttatott el a családoknak. Néha egy kis bátorsággal jó dolgok is történnek.
2026. augusztus 26.
(Ez a cikk eredetileg a The New York Review of Books legutóbbi, 2026. szeptember 24-i dátummal jegyzett számában jelent meg. Magyar változatát a szerző és a folyóirat engedélyével közöljük. Fordította: Karsai László)
A szerzőről
David Shulman a jeruzsálemi Héber Egyetem professor emeritusa. 2016-ban a Vallástudományok Izrael Díját kapta meg. Hosszú ideje tagja az Arab-Zsidó Együttműködés szervezetnek, amely a megszállt palesztin területeken működik.
