Milyen volt a magyar társadalom szerkezete Mohács idején?
A Magyar Királyság 3-4 millió körüli népessége a XVI. század elején elvileg három nagy hivatásrendre oszlott: az imádkozók, a harcosok és a dolgozók, vagyis a papok, a nemesek, valamint a jobbágyok és az egyéb „nemtelenek” rendjére. A valóságban azonban ez a három nagy csoport további alcsoportokra tagolódott. Ezeket gyakran nagyobb különbségek választották el egymástól, mint amekkorák a három rend egymásnak horizontálisan megfeleltethető szintjei között fennálltak. A társadalmi hierarchián belüli pozíció mindenre rányomta bélyegét: az egyes alcsoportokhoz tartozók jogi helyzetére, vagyoni állapotára, életmódjára, öltözékére és étkezési szokásaira egyaránt. A klerikusokon belül elkülönültek a főpapok, a középszintet képviselő esperesek és a hierarchia alján elhelyezkedő falusi plébánosok. A „harcosokon”, vagyis a „katonaköteles” nemességen belül a bárók, a tehetős középbirtokos nemesek és az elszegényedett kisnemesek; a városlakókon belül pedig a gazdag kereskedők és iparosok, a szegényebb árusok és mesteremberek, valamint a polgárjoggal nem is rendelkező napszámosok és cselédek. Rétegzett volt a jobbágyság, s a kollektív jogokkal rendelkező, külön jogállású autonómiák szász, székely és kun lakossága is.
Mit változtatott ezen az oszmán-török megszállás?
Az országot három részre szakította. A királyság középső területein, az ún. Hódoltságban, amely az Oszmán Birodalom integráns részévé vált, berendezkedett a török. A polgári és a katonai igazgatást összevonták, és a vármegyék helyett új közigazgatási egységeket hoztak létre. Ezeket vilajeteknek hívták, amelyek élén beglerbégek, vagyis a bégek bégjei álltak. A vilajetek szandzsákokra tagozódtak, amelyek élén a beglerbégeknek alárendelt bégek álltak. A vilajetek és szandzsákok pénzügyeit a defterdárok intézték, míg a bírói és a közjegyzői feladatokat a kádik látták el. Vitás esetekben a legragosabb itteni iszlám jogtudós, a budai főmufti döntött. A legértékesebb termőföldek a teljhatalmú szultán tulajdonát képezték, és közvetlen kincstári kezelésben álltak. Magyarországon ezek közé tartoztak a nagy mezővárosok és környékük. Ezeket hívták hász-birtokoknak. A termőföld másik részét a szpáhiknak nevezett „félnehéz” lovas katonák és különféle hivatalnokok műveltették a hadjáratokat túlélő és helyükön maradó vagy idővel visszaszivárgó keresztényekkel, azaz a rájával („nyájjal”). Mivel a szpáhikat gyakran vezényelték a birodalom egyik sarkából a másikra, a török birtokosok nem gazdaságuk távlatos fejlesztésére, hanem a lehető legnagyobb azonnali haszonra törekedtek. Minél több adót hajtottak be, annál jobban jártak. A falvak parasztjai ezen túlmenően a kincstárnak is adóztak. Ezt nevezték haradzsnak, amelyből a harács és a harácsolni szavaink erednek, S persze mindehhez járultak a rosszul fizetett török katonák fosztogatásai. A hódoltsági parasztság súlyos helyzetét tovább nehezítette, hogy a (Habsburg) királyi Magyarországra menekült földesuraik, az egyház és az uralkodók is igényt tartottak korábbi jövedelmeikre. Bár a jobbágyok erről szívesen megfeledkeztek volna, a katonák kíséretében megjelenő adószedőkkel nemigen mertek és tudtak ujjat húzni. A kettős adóztatás rendszerébe egy idő után a török hatóságok is beletörődtek, s a furcsa helyzetre azzal válaszoltak, hogy katonáikkal maguk is be-becsaptak a végvárak mögötti magyar területekre rabolni és fosztogatni.
A három részre szakadt országnak három különböző története is volt 150 évig?
Lényegében igen. Bár az északra és nyugatra irányuló török hadjáratok és az ellenük való védekezés anyagi terhei a Magyar Királyság gazdasági fejlődését is visszavetették, a királyi Magyarország és a Hódoltság civilizációs szintjét komoly szakadék választotta el egymástól. A Nyugat-Dunántúlon és a Felvidéken fejlődtek a városok, virágzott a távolsági állatkereskedelem, és fellendült a szántóföldi növénytermesztés. A gabonát nemcsak a nyugat-európai piacokon lehetett jó áron eladni, hanem a végvári katonák ellátásához is nélkülözhetetlen volt.
A Bécsből kelet felé haladó utazók feljegyezték, hogy Győr, illetve Komárom után „már minden különbözik, és elüt a nyugati országoktól”. Mintha egy más világba érkeztek volna.
Ennek a Pozsonytól Szentgotthárdig húzódó, és arcával nyugat felé forduló régiónak a szellemét jellemezte közel 300 évvel később Hamvas Béla a „kultiváltsággal” azonosított „urbanitással”, „amely – mint írta – olyan kicsiny helyeken is érezhető, mint Kismarton”. A szepességi és észak-magyarországi bányavárosokról ugyanez mondható el.
Mi volt a helyzet Erdélyben?
Némileg más, mert a két birodalom – a Habsburg és az Oszmán – ütközőzónájaként a védekezésre és az alkalmazkodásra egyaránt készen kellett állnia. Ehhez a geopolitikai helyzethez alkalmazkodva fejlődött ki az ottani magyarokban az a magatartás, amely a kívülálló szemében már akkor kétarcúnak, változékonynak, „bizáncinak” tűnt. Bár ezért a többarcúságért 1551-ben Fráter György az életével fizetett, s a későbbiekben néhány fejedelmi utódjának is ez lett az osztályrésze, a körülményekhez és az adottságokhoz való rugalmas alkalmazkodás egészében véve célravezetőnek és sikeresnek bizonyult. Erdélyben a bezártság és a külkereskedelmi kapcsolatok átrendeződése ellenére is virágzott a bányászat, a kézműipar, az állattartás és a mezőgazdaság. Egy előkelő francia nemes, aki 1574-ben Konstantinápolyból jövet utazott át a fejedelemségen, a havasalföldi román vajda székvárosának szegényes faházai után Brassóba érvén egyenesen úgy érezte magát, mintha az észak-itáliai Mantuában lenne. És ugyanilyen szépnek és rendezettnek találta Szebent, Kolozsvárt és a fejedelmi székvárost, Gyulafehérvárt is.
Milyennek látta a Hódoltságot?
Buda, az egykori királyi székváros eközben romokban hevert. A feljegyzések szerint „a házak egymás után beomlanak”, illetve „disznóólakká váltak”, a palotákba becsurog az eső. „A törökök nem törődnek semmivel, csak lovaiknak legyen hely, egyébként becsuroghat az eső mindenütt. Nem sokat törődnek vele, hogy egerek, gyíkok, menyétek, kígyók, skorpiók tanyáznak a házakban, nekik a ház csak arra kell, mint amire a zarándokoknak a menedék. Éppen csak a fagytól, hőségtől, széltől és hótól óvja meg őket. Hiszen ha a császár úgy rendelkezik, azonnal tovább kell menniük.”
Európa egyes országaiban ez a polgári átalakulás időszaka. És nálunk? A Mohács előtt 3-4 milliós népesség nagyjából azonos VIII. Henrik Angliájának (Skócia nélkül) lakosságával. Ám a törökök kiűzése után 2,5-3 milliós népesség maradt, amelynek csak a fele volt magyar. Anglia lélekszáma pedig ekkor már 15 millióra nőtt.
Az 1699-es karlócai béke után, amely a török uralom végét jelentette, Magyarország számára az egyik legfontosabb feladat a gyéren lakott, sőt helyenként szinte teljesen lakatlan területek benépesítése és művelés alá fogása volt. A szászok után ekkor jelentek meg az ország számos helyén a délnémet területekről érkező svábok, az Erdélybe tömegesen betelepülő moldvai és havasalföldi románok, Bácskában és a Bánságban a rácok, és az Alföld északi peremén a szlovákok. Így történt, hogy a XIX. század elejére a lakosság etnikai összetétele alapvetően megváltozott. A magyar nyelvűek aránya az egész ország területén lecsökkent 37 százalékra, miközben a románoké elérte a 17, a szlovákoké a 13, a németeké a 10, a szerbeké és horvátoké a 6-7, a ruszinoké és a szlavónoké pedig a 3-3 százalékot.
Nézzünk rá a gazdasági helyzetre is!
Az újranépesítéshez hasonlóan fontos feladatként merült fel a Habsburg Birodalom, és azon belül Magyarország gazdaságának fellendítése. Ez azonban úgy ment végbe, hogy miközben az osztrák és a cseh-morva területek iparosodtak, addig a magyarországi gazdaságot továbbra is a mezőgazdaság túlsúlya és a helyi szükségleteket kielégítő céhes ipar dominanciája jellemezte. Nagyon árulkodó adat: míg 1800-ban a Magyar Királyág területén mindössze 23 textilmanufaktúra működött, addig Ausztriában és Csehországban közel 700. Az első gőzgépeket, amelyekből 1800 körül mintegy 1200 működött Európában, Magyarországon csak a XIX. század első felében helyezték üzembe. Ebből következett, hogy a városi lakosság aránya alacsony volt. A 61 szabad királyi városban a lakosságnak mindössze 6 százaléka élt, az óriásfalvakhoz hasonló mezővárosokat is beszámítva pedig 20 százaléka.
Csak a földrajzi adottságok miatt nem váltunk iparosodott országgá?
Ebben a birodalmi, azaz a bécsi gazdaságpolitika is szerepet játszott. Az 1754-ben életbe léptetett átfogó vámszabályozás hatékonyan védte az örökös tartományok iparát a külföldi konkurenciától, s ugyanakkor biztos piacot teremtett számára a Magyar Királyság iparilag fejletlenebb régióiban. A bécsi kancellária ezt a magyar nemesség adómentességével indokolta.
Mit mond nekünk az 1910-es népszámlálási térkép?
Az asszimilációs folyamatoknak köszönhetően a magyarság aránya 1910-re 48 százalékra nőtt. Az autonóm Horvátországot leszámítva pedig 54 százalékra. A peremterületeken azonban továbbra is kisebbségben volt a magyarság. A történeti (tehát a Királyhágón túli) Erdély lakosságának 55 százalékát például a románok alkották, s a magyarok aránya csak 34 százalékot tett ki.
A 150 éves török megszállásnak és az állandó háborúskodásnak ez volt az egyik legfontosabb hosszú távú következménye, s egyben a történeti ország 1919–20-as felbomlásának egyik fontos oka.
A Trianon utáni Magyarország nagyjából a Hódoltság területét foglalja magában...
Közepes méretű európai országból Magyarország a térség egyik kisállamává zsugorodott. A gazdasági veszteségek összességét az akkori magyar közgazdászok az 1918 előtti nemzeti vagyon 62 százalékára becsülték. A só-, arany-, ezüst-, réz-, horgany- és mangánbányák, valamint az akkor működő kőolaj- és földgázkutak teljes mértékben az utódállamokhoz kerültek. Elvesztek a legjobb minőségű bácskai, bánsági és csallóközi szántóföldek, a dús hegyi legelők és az erdőállomány 80-90 százaléka. A magyar állam ezáltal egy nyersanyagokban szegény, intenzív behozatalra szoruló s emiatt könnyen sebezhető országgá vált. Öröm volt az ürömben, hogy az ország megmaradt központi területei gazdaságilag fejlettebbek, s lakossága iskolázottabb volt az elszakított peremterületekénél. Ez segítette a talpra állást és a sikeres konszolidációt.
Ugyanakkor 1920-tól ebben a „csonka” Magyarországban a magát magyarnak valló lakosság az ország népességének 96 százalékára nőtt. Mindez hogyan befolyásolta a XIX-XXI. századi magyar társadalom politikai cselekvéseit és reakcióit? Elmondhatjuk, hogy végre szabad és független lett?
A magyar állam a török kiűzését követő évszázadokban sem volt teljes mértékben szuverén. Külpolitikája például csak a Habsburg Birodalomnak volt, a Magyar Királyságnak nem. Az 1867-es kiegyezéssel annyiban változott a helyzet, hogy helyreállt az ország régi, a török idők előtti egysége, és a magyar kormány, illetve az országgyűlés a birodalom külügyeibe és hadügyeibe is beleszólhatott. Ezeket és az ezekhez kapcsolódó pénzügyeket hívták közös ügyeknek, melyek az ún. közös minisztériumok hatáskörébe tartoztak. Ezeket olyan miniszterek irányították, akik sem a magyar, sem az osztrák – noha Bécsben székeltek – kabinethez nem tartoztak, s akiket az osztrák és a magyar miniszterektől való megkülönböztetés céljából „császári és királyi” jelzővel illettek. A Lajtán túli nyelvhasználatban ennek felelt meg a „kaiserlich und königlich”, amiből a k. u. k. rövidítés származik, s amit Robert Musil osztrák író kissé közönséges iróniával Kákániává ferdített. A három miniszter közül az egyik, a külügyminiszter vagy a pénzügyminiszter mindig magyar volt, a hadügyminiszter viszont sohasem.
Trianon megcsonkította az országot, Magyarország viszont szuverén lett. Mit tudtunk kezdeni vele?
Az I. világháború, ismeretes módon, nemcsak a soknemzetiségű Habsburg Birodalmat temette maga alá, hanem a történeti magyar államot is. Az új Magyarország, amely névlegesen megmaradt királyságnak, minden szempontból szuverén volt, ám méretei és csekély gazdasági ereje folytán nagymértékben alkalmazkodnia kellett a nemzetközi feltételekhez. Ebből következett, hogy mindaddig, amíg a háborús győztesek határozták meg az európai rendet, a magyar határok revíziójáról szó sem lehetett. Ahhoz, hogy ez napirendre kerüljön, Németország megerősödésére és a náci köntösbe öltöztetett német birodalmi tervek újrafogalmazására volt szükség. Egy ideig úgy tűnt, hogy a német–magyar együttműködés gazdasági és politikai értelemben egyaránt sikeres lesz. Végül azonban minden szempontból katasztrófába torkollott.
Ennek következményeképp maradt a trianoni területű ország. Mi lett az önrendelkezésünkkel?
A II. világháborút követően Magyarország északi, keleti és déli szomszédaival együtt a szovjet érdekszféra részéve lett. A közel fél évszázad alatt, amíg a „szovjet táborhoz” tartoztunk, a magyar állam szuverenitása mindvégig erősen korlátozott volt. Jóval korlátozottabb, mint akár 1867 előtt vagy után. Lényegében egy új „hódoltságról” volt szó. A szuverenitásvesztés mértéke, illetve az önállóság meghagyott vagy kivívott szintje mindazonáltal időről időre változott. A Kádár-rendszer, különösen annak utolsó fele ebből a szempontból sem volt azonos a mélypontnak tekinthető Rákosi-rendszerrel.
Aztán jött a rendszerváltás. Jött vele a szabadság és a függetlenség is?
A hidegháború amerikai győzelemmel történt lezárulásának köszönhetően Magyarország (a többi kelet-európai állammal együtt) 1989–91-ben visszanyerte szuverenitását. Az 1990-ben szabadon megválasztott magyar parlament és a neki felelős Antall-kormány szabadon dönthetett az ország minden kül- és belpolitikai ügyében. Azzal, hogy 1999-ben csatlakoztunk a NATO-hoz, majd 2004-ben az Európai Unióhoz, kétségkívül lemondtunk szuverenitásunk egyes elemeiről. Ez azonban mindkét esetben saját döntésünk volt jól felfogott érdekünkben, melyeket népszavazások erősítettek meg. A NATO katonai védelmet biztosít számunkra, az Európai Unió pedig gazdasági felzárkózásunkat s a világ egyik legfejlettebb régiójához való kapcsolódásunkat segíti elő.
