„Azt ígérték, megreformálják az egészségügyet, aztán tessék, itt leszünk délutánig”

- Maga hányas? - hetvenesforma, kalapos nő szegezte nekem a kérdést, válasz helyett a köszönésemre, amikor éppen csak beléptem a vidéki kórház ortopédiai osztályának folyosójára. Sportbaleset vitt oda rossz sorsomból az orvossal egyeztetett időpontra, s érkezésemkor már úgy harmincan várakoztak a vizsgáló előtt.

- Harmincnyolcas - feleltem, miután előkotortam a zsebemből a regisztrációs cetlit. – De időpontra jöttem – tettem hozzá, mire az asszony leintett. – Érkezési sorrendben megyünk be! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Körülötte a többség helyeselt, a kevéske, hozzám hasonló időpontos csak hümmögött. – Reggel hét óta itt vagyok, csak nem gondolja, hogy bemehet előttem, amikor most érkezett?! – mondta egyikük.

Szavait az időpont nélküliek egyetértő mormogása kísérte, még egy-egy „Mit képzel az ilyen?!” is elhangzott a háttérből. Felkészültem hát a hosszú várakozásra, főleg, hogy a doktornak még híre-hamva sem volt, noha a kiírás szerint reggel nyolckor kezdődött a rendelés – igaz, délután négyig simán lezavarhatta a szűk három tucat pácienst. Akik közül az olyan későn érkezőnek, mint jómagam, csak az ajtónál jutott hely. Ami szerencsére, hogy járjon a levegő, illetve a folyamatosan érkező és távozó betegszállítók miatt, tárva-nyitva állt, így nekidőlhettem az ajtófélfának. Öt perc múlva kiderült, talán az enyém a legjobb hely. A várófolyosón ugyanis mindössze három szék árválkodott, melyeket eleinte vélhetően a legkorábbi érkezők foglaltak el, ám aztán a szúrós pillantások és epés megjegyzések miatt kénytelen-kelletlen átadták a helyüket a fizikailag rászorulóbbaknak.

Eleinte egy bot is elég volt az ülőhelyhez, az idő múltával azonban minimum két bot, hajlott kor és hát szükségeltetett a három trónus egyikéhez. Sőt, jó fél óra múltán beindult a vetésforgó, a hét kétbotos és az egy járókeretes ütemszerűen cserélgette a helyét. A többiek maximum pózt válthattak álldogálás közben, ami meglehetősen rossz hatással volt a általános kedélyre. Eleinte a kórházat szidták, hogyan fordulhatott elő, hogy az ortopédiai vizsgáló elé mindössze három széket tettek ki, hiszen a többség térd- vagy csípőprotézisre várt, ami a korösszetételre is jól utalt. Aztán tágult a felelősök köre, s amint számítani lehetett rá, a tehetetlenség és a tétlenség hamarosan politikai felhangot is kapott.

– jegyezte meg félhangosan botjába kapaszkodva a sorszámom iránt érdeklődő, kalapos nő. – Amikor februárban itt voltam, fél óra alatt végeztem.

- Marika, hagyjad – próbálta csitítani kísérőként jelen lévő férje, de az asszony nem hagyta magát: - Miért, nincs igazam? Azt mondták, megszűnnek a várólisták, de egyre csak többen vagyunk.

- Maga tényleg azt hitte, hogy négy hónap alatt el lehet tüntetni a kétéves várólistát? – unta meg egy ötvenes öltönyös a monológot. 

Az idős asszony elhallgatott, már csak férjének motyogott-sugdosott valamit, ám egy virágmintás ruhájú, nyugdíjas nő nem hagyta elveszni a fonalat. - Persze! És a benzinárral mi lesz? Meg gázárral? Majd visszasírja még a miniszterelnök urat, amikor télen megfagy a családja! – jövendölte, egyúttal olajat öntve a tűzre.

- Ennyi esze csak egy fideszesnek lehet – szólt be valaki hátulról. A virágmintás ruhájú nagy nehezen megfordult a hozzászólót keresve, ám ekkor a másik irányból érkezett egy „Mocskos tolvajbanda!”.

– olvasta ki a varázsgömbjéből. – Megmondta a miniszterelnök úr, hogy átjátsszák az országot Brüsszelnek.

- Annyi pálinka után én is hülyeségeket szoktam beszélni – röhögte el magát egy harmincas, mankókra támaszkodó, bekötött térdű férfi. – Fel kellene már fogni, áprilisban elküldte az ország a p.csába az Orbánt, már a kutyát sem érdekli, miket beszél. Olyan, mint a Gyurcsány volt. Filozofálgatott a videóiban, azt hitte, majd megváltja a világot, pedig csak a mémgyárosoknak adott alapanyagot. A maga Orbánja is megy a szemétdombra, ahová való.

- Hogyan lehet ilyen mondani egy emberről? – szólalt meg az egyik padon ülő néni. – Nem kedveli, rendben van, de szemétdombozni?

- Miért, poloskázni lehet? Meg hazaárulózni? Meg selyemmajmozni? – vágott vissza a férfi. – Orbán alatt, aki nem rá szavazott és nyalt neki, az mind hazaáruló volt, meg idegenszívű libsi.

- Mert azok is! – csattant fel a virágmintás.

- Maga meg agymosott! – lovalta bele magát jobban a harmincas, ám szerencsére ebben a pillanatban kinyílt az orvosi szoba ajtaja.

- Kérem a papírokat! – lépett ki a mosolygós asszisztensnő, s eltelt vagy két perc, mire begyűjtött minden dokumentumot, ezalatt a harci láz is alábbhagyott. Aztán becsukódott az ajtó, mindenki visszahúzódott a falak mellé, s újrakezdődött az időtlennek tűnő várakozás.

- Azt mondta a főorvos úr, hogy lehet, márciusban meg tud műteni – szólalt meg ismét a virágmintás. – Térdprotézis a balba, a jobbot tavalyelőtt csinálták meg.

- Nekem csípő lesz, két éve várok rá, már aludni sem tudok, annyira fáj, ha minden jól megy, január végén végre megműtenek – felelte egy mellette álló hetvenes férfi. – Már arra is gondoltam, hogy elmegyek Pécsre magánba, de 3,5 millió, annyit pedig csak akkor tudnék adni, ha eladnám az autót. Akkor viszont nem tudok sehová kimozdulni.

- A térd ott 2,5 millió – szólt közbe az ötvenes öltönyös. – De nem azért fizetem a társadalombiztosítást, hogy aztán magánban kelljen megcsináltatnom.

– fogalmazta meg sokak gondolatát egy ügyesen kórházi hordszéket szerzett, s abba beletelepedett asszony. – Az elmúlt negyven évben minden kormány magasan tett rá.

- Azért a Fidesz az uniós pénzekből rendbe hozhatta volna, csak inkább ellopták – jegyezte meg a mankós harmincas, s láthatóan újra feltüzelte a virágmintást. Éppen belekezdett volna egy újabb nagymonológba, amikor ismét kinyílt az ajtó, s megjelent az asszisztensnő. – Ki lesz az első?

A mankós állt hozzá legközelebb, aki azonban odafordult a sorszámozós-tiszarozós asszonyhoz: - Maga volt itt legelőször. A virágmintás ruhájú először elképedten nézte, majd rámosolygott…