A legtöbb kórházban eddig az is teljesítmény volt, ha nem volt balhé

Mérhető célok, nyilvános kórházi teljesítmény, az adatok alapján átszervezett kapacitások és erősebb állami ellátás – egyelőre nem kész kormányprogram, de a Portfolio csütörtöki Private Health Forumán elhangzottakból egy új egészségügyi működési modell több eleme is kirajzolódott. Az OKFŐ már az intézményvezetőkkel szembeni új követelményrendszeren dolgozik, és azt is mérhetővé tenné, mit teljesítenek valójában a kórházak.

A konferencia délelőtti beszélgetésében több piaci szereplő kiszámíthatóbb viszonyokat és egyértelműbb állami vállalásokat sürgetett. Papik Kornél, a Dr. Rose Magánkórház ügyvezető igazgatója szerint reális, mérhető és számon kérhető célokra lenne szükség. Példaként a várólistákat említette: nem elég azt mondani, hogy „ledolgozzuk” őket, meg kell határozni egy konkrét – például 90 vagy 180 napos – célt, amelynek teljesülése már számon kérhető.

 – fogalmazott.

A délelőtti panelen Soós Miklós, az Istenhegyi Géndiagnosztika csoport ügyvezetője ehhez kapcsolódva az állami és a magánellátás közötti határok egyértelműbb meghatározását sürgette: világossá kellene tenni, mi tartozik az általános ellátásba, és mi az, ami azon kívül marad.

Szakítani kellene azzal a korábbi vezetési kultúrával, amelyben nem az intézmények teljesítménye volt a vezetők legfontosabb mércéje – jelezte a rendezvényen Tótth Árpád országos kórház-főigazgató, aki szerint: „A legtöbb kórházban és a legtöbb szolgáltatónál egyetlen célfüggvény volt, hogy nálad balhé ne legyen, vagy ha balhé van, ne tudjanak róla”. Mint mondta, lényegében a „balhé nélkül lehozott napok száma” működött teljesítménymutatóként. Ezt váltaná fel egy olyan rendszer, amely több szempont alapján vizsgálná az intézmények működését. Tótth Árpád beszélt a kezelések eredményességéről, a betegforgalomról, a betegelégedettségről és a gazdasági mutatókról is. Ehhez azonban szerinte előbb a szakmának kell megállapodnia arról, hogy az egyes területeken mi tekinthető jó teljesítménynek.

Kiderült az is, hogy az OKFŐ új intézményvezetői követelményrendszeren is dolgozik. A kórházi vezetők pályáztatása és teljesítményértékelése önmagában nem új: már az ÁEEK korábbi szabályzata is előírta az intézményvezetői teljesítményértékelési rendszer működtetését. A Tótth Árpád által elmondottak alapján az látszik újdonságnak, hogy az OKFŐ a vezetőkkel szembeni elvárásokat szorosabban kötné az intézmények mérhető teljesítményéhez és az egészségpolitikai célokhoz.

Az országos kórház-főigazgató szerint az adatokat nem kizárólag az egészségügyi irányítás számára kellene hozzáférhetővé tenni. „Férjenek hozzá az ellátók, férjenek hozzá a kutatók, férjenek hozzá a civil szervezetek, a betegszervezetek, és mindenki elemezze” – mondta. A különböző elemzéseket és eredményeket szerinte ütköztetni kell, hogy kialakulhasson a szakmai konszenzus arról, mi tekinthető megfelelő teljesítménynek.

Ennek első elemei – szerinte - már láthatók. Az OKFŐ közzétette a rezidensek, azaz szakorvosjelöltek intézményenkénti és szakterületenkénti adatait, amelyeket háromhavonta frissítenek. Készülnek a sürgősségi osztályok betegforgalmának és várakozási idejének publikálására, valamint a humán reprodukciós ellátás eredményességi mutatóinak rendszeres bemutatására is.

Tótth Árpád arról is beszélt: vizsgálják, hol teremtenek valódi értéket a jelenlegi kapacitások, és hol tart fenn az ország olyan struktúrát, amely már nem felel meg a mai betegellátásnak. Szerinte a jelenlegi intézményrendszer egy része egy száz évvel ezelőtti közlekedési, logisztikai és orvostechnológiai környezethez igazodik, miközben a digitalizáció és a telemedicina egészen más ellátásszervezést tesz lehetővé.

Az országos kórház-főigazgató ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem egyszerű intézménybezárásokban gondolkodik. „Nem az, hogy bezárjunk intézményeket, nem akar senki se Karthágót játszani, hogy utána felszántjuk, meg behintjük sóval” – fogalmazott. Ehelyett szerinte olyan ellátást kell telepíteni ezekbe az intézményekbe, amely a mai szakmai és technológiai lehetőségek mellett valóban szolgálja az adott térség lakosságát.

Az adatoknak Tótth Árpád szerint az átalakítások eredményének bemutatásában is szerepük lehet. Ha például egy ellátást egy kisebb intézményből centrumba szerveznek, nem elegendő azt állítani, hogy ettől jobb lesz: mérni kell, mi történt a betegekkel az átszervezés után, és az eredményt meg kell mutatni a nyilvánosságnak. „A számok akkor jók, hogyha azt a képet mutatják vissza, amit mi is megélünk” – fogalmazott.

A technológiai hátteret részben az Egészséginformatikai Szolgáltató és Fejlesztési Központnak (ESZFK) kell megteremtenie. Schiszler István, az ESZFK ügyvezetője szerint szeptember végére állhat össze az adatfelhasználást és a lakossági digitális szolgáltatásokat is érintő fejlesztési terv.

Schiszler István szerint Magyarországon nem feltétlenül az adatok hiánya a legnagyobb probléma. A laboratóriumok két éve strukturáltan továbbítják az eredményeket, ám amikor azt vizsgálta, mire használta ezeket az egészségügyi irányítás, alig talált erre példát. Pedig az adatokból követhető lenne például a gondozott cukorbetegek HbA1c-értékének vagy a koleszterincsökkentő gyógyszereket szedők lipidszintjének változása.

„Nagyjából nem tudtak nekem példát mondani, hogy milyen adatkérés érkezett volna” – mondta.

Szigeti Szabolcs, a Semmelweis Egyetem EKK Egészségpolitikai Tanszékének oktatója arra figyelmeztetett, hogy

 „A legfontosabb szerintem, hogy ne csak adatot gyűjtsünk, hanem azt a menedzsmentvilágot, folyamatokat építsük ki, amelyekben ezek az adatok felhasználásra kerülnek” – mondta. Szigeti egy másik korlátra, a szűkös forrásokra is figyelmeztettet. Példaként idézte, hogy a magyar egészségbiztosító működési költséghányada mindössze 0,2 százalék, miközben más társadalombiztosítóknál nemzetközileg 4–6 százalék körüli arány is előfordul. A betegregiszterek és teljesítménymérési rendszerek működtetése is erőforrást igényel.

A konferencia különböző paneljeinek egyik legérdekesebb „találkozási pontja” az állami és a magánellátás jövőbeli viszonya volt. Miközben a magánszolgáltatók világosabb állami vállalásokat és kiszámíthatóbb határokat sürgettek, Tótth Árpád arról beszélt, hogy az állami járóbeteg-szakellátás megerősödésének szerinte a magánellátás igénybevételében is meg kellene mutatkoznia. Úgy fogalmazott, az OKFŐ vezetése akkor lehet sikeres, „ha el tudjuk érni, hogy a járóbeteg-szakellátásban a magánellátók aránya 30 százalék alá vagy akár 20 százalék alá csökken”. A megszólalásból ugyanakkor nem derült ki, hogy a főigazgató pontosan milyen mutató alapján számított arányra gondolt. Hozzátette: nem a magánellátás adminisztratív visszaszorításáról beszél: a csökkenést attól várná, hogy az állami rendszer ismét képes legyen megoldani azoknak a betegeknek a problémáját, akik ma a magánellátást veszik igénybe.