A fakabátok lassan gurultak el mellette a Cseri úton. Sosem maradtak el, hogy bambán bámuljanak kifelé a bóbitás Zsiguliból. Nem láttak még a kihalt éjszakában vizeszsemlére zacskós kakaót ivó gimnazistát, aki szatmáriban és kalotaszegiben, no pláne a Rossa-Mosóczi-féle Balladában megfáradva poroszkál hazafelé a próbáról?
Gondolhatta volna ezt is, ha nem történik meg minden áldott kedden és pénteken este tíz után. Három kilométert gyalogolt a város széléig, a végén földútra térve, ráért elfogyasztani a szakszervezeti székházban felvett ellátmányt, és gondolkodni a világ folyásán. Hogyan csajozzon be végre, tizenöt évesen ez volt az első három gondolata.
1984-et írtunk, de csak pár évvel később olvasta a vonatkozó Orwell-regényt, és már kellékesként látta a Brazil című Gilliam-adaptációt a színházbüfé melletti tévészobában. Bezerédi feküdt mellette a földön, aki a rossz minőségű felvételt beszerezte, Jordán és Koltai a szomszéd szobában sakkozott.
Eh, ha ismét köztetek lehetne! Kívülről tudná megint Mrożek Rendőrségét, aminél groteszkebb színművet a hatalommánia romlottságáról és gyarlóságáról azóta sem sokat látott. Gothár rendezte, öt évvel a Megáll az idő után, amit a kommunista diktatúrában szorongó és abból menekülő magyarok Himnuszának tart azóta is.
A remek rendező, mint rendesen, a díszletet sem adta ki a kezéből, a felvonások nyitányaként az előfüggöny előtti sínpályán egy kutyás rendőr élethű bábuit húzták át a díszítők, a rettentő rendvédelem a közönséget fixírozta vészjóslón. A zsernyákot a csodás Karácsony Tomi játszotta, legyen áldott az emléke.
A rendőr és németjuhásza a végén megelevenedett, a rendszerváltás előtt két évvel érzékeltetve a hatalmaskodó diktatúra természetét.
A létező szocializmusról / gulyáskommunizmusról középiskolás emléke nem nagyon van a Cseri úton cirkáló fakabátokon kívül. A diáklapban inkább Lumet-filmkritikát és Jancsó-interjút írt, és riportot Molnár Csilla fonyódi szépségkirálynő budapesti napjáról. Végzősként Gigászat címmel forgatott kisjátékfilmet, a tanári terrort Prokrusztész-ágyként parafrazálta. A továbbfejlesztett verzióban, amely a szegedi függetlenfilm-szemlén Pesty László Ulyssese után lett második, A fal című Pink Floyd-mozit idézte. Alan Parker filmjét pengeéles kritikának gondolta a mindenkori nácikról és a hatalomittas pedagógusokról, és úgy általában, a pusztító erőszak féktelenségéről.
Filmjének főszereplője ezután, az akkoriban még másfél éves sorkatonaságuk kezdetén megbomlott idegileg, nem bírta a bezártságot és a kiskatonákat szívató brutális hagyományokat. Zavartan sétált egy ruhafogassal a Hunyadi laktanya alakulóterén éjjel, amikor felhívta barátját, hogy vegyék videóra, mert üzenete van.
Több mint harmincöt éve nem nézte meg a VHS-kazettát. A folytatást sem, aminek a felvételét a pécsi honvédkórházban kobozták el tőle, ahol a már Bob Geldofra borotvált szemöldökű főszereplője kezeléséről forgatott barátaival.
Elhatározta, hogy amint lehetséges, disszidálni fog, mert bárhogy is hívják a rendszert, az a légkör fojtogató neki.
Amúgy azóta sem kérdezte meg az átkos utolsó éveiben működő pécsi honvédkórház utódját, megvan-e a felvétel egy szekrényben valahol.
Élénken emlékszik a hadtestparancsnokság ezerkilencszáznyolcvankilences időszakára, ahol a Gyuricza tábornok bázisa fölötti emeleteken Kiss őrnagy és Nagy őrnagy vezetésével zizegtek a rendszerváltás miatt a szocialista népköztársaság váll-laposai. Azt mondogatták a parlamenti közvetítést nézve egy kis Junosztyon, hogy Antallék már kiképezték Nyugaton az új magyar tisztállományt, de félelmük nem volt megalapozott.
Ő akkoriban operatőrként forgatott a seregnek, hadgyakorlatokon járt a csehszlovák erdő farkasordító hidegében a szovjet bakák között, és a magyar Alföldön, ahol az áthatolhatatlan éjszakai ködben szeretett bele Antoine és Désiré hangjába és történetébe. Kihágásainak nem volt se szeri, se száma.
Egyszer leakasztotta a falról, és kidobta a hadtestparancsnokság ablakán a színház régi, halványvörös épületének kasírozott fotóját, hogy hazavigye. Máskor kerítésátmászás módszerével kilógott a laktanyából, hogy katonaszökevényként láthassa Miles Davis 1989-es pesti koncertjét. Közben a kivándorlást tervezgette.
Mígnem kitört a szabadság, és a vasfüggöny lehullt. Mehetett volna, hát maradt. Maradunk itt, maradunk. Itt lesz majd lakóhelyünk. Hát, akkor itt fogunk élni. Ilyenek.
Szerinte mindenkinek megvan a maga kommunistadiktatúra-élménye, sokaknak fasisztanépirtás-élménye is van. De ezeket nem kétségbe vonva, a nagyobb kép ezeknek a személyes traumáknak a bonyolult elegye. Ahol az egyenlőség utópiájába csavarodott kommunista rabokból galád elnyomókat, Trianont átkozó népnemzeti elítéltekből gyilkos fasisztákat formált a huszadik század. És az élni akarásból eredő bűnök és gyarlóságok ezer árnyalatát.
Amikor a kiebrudalt félautokrata túlhatalom hívei a Terror Házáért tüntettek a minap, akkor is ez jutott eszébe. A politika szolgálóleányává hajlott történész, aki ugyanazt a mondást erősítette pártvezért megszégyenítő lelkesedéssel, miszerint a nyilasterrort és a deportálásokat a Harmadik Birodalom ragadozómadara kényszerítette az arkangyali szeplőtelenséggel tündöklő magyar hazára.
Bezzeg a kommunisták, ők aztán minden létező bűnt elkövettek oda és vissza, és lám-lám, újkommunistaként mindegyre újjászületnek a magyar baloldalban. Szerinte ez bornírt dogmatizmus, és csak szakértőkre bízott csendes kutatómunka, független művészetből eredő katarziskeresés lehet az út a szembenézéshez. És a megvilágosodáshoz, miszerint „a nácik és a komcsik is magyarok voltak, mi voltunk Koppány és Kun Béla, mi vagyunk magunk a probléma”, hogy a Kozmosz zenekar is megtalálja az őt megillető helyét a szabadságtörténetben.
Az ügynökakták októberi megnyitásával nagy lesz a döbbenet ez ügyben is, a szomorúsággal vegyes szégyen,
Fakír, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatóengedélyével is rendelkező barátja mesélte neki a minap, hogy egykori középiskolájuk tán legnagyobb tekintélyű reáltanárát is beszervezték anno, évekig jelentett a gimnázium tanárairól.
Az ügynökakták októberi megnyitásával nagy lesz a döbbenet ez ügyben is, a szomorúsággal vegyes szégyen,
és nem csak azért, mert a tanárlegenda leszármazottai erőst fideszesek. Ha van szép a huszadik században, akkor az ez, csendre és alázatra tanít. És hogy nehéz belőle nemzeti végvárat építeni. Kipukkanó légvárat meg minek.