Hajnali 4 óra 54 perckor véget ért egy stúdiófelvétel. Nathan Watts basszusgitáros ránézett az órára, és elkiáltotta magát: „Fo’FiftyFo’!” A kifejezés rajta maradt Stevie Wonder zenészein: afféle belső jelszó lett belőle, amely azt jelentette, mára vége a munkának.
Ötven évvel később 4 óra 54 perckor éppen ellenkezőleg: elkezdődött valami. Szeptember 28-án ebben az időpontban vált elérhetővé négy olyan Stevie Wonder-felvétel, amely az 1976-os Songs in the Key of Life munkálatai során készült, de az albumra nem került fel. Wonder maga választotta ki az archívumból az It’s Easier, a My Life Story of Love, az I Can See the Sun in Late December és az I’m Into Livin’ című dalokat, amelyek Songs in the Key of Life – The EP címmel jelentek meg.
Nem utólag befejezett demókról van szó. A felvételeken Wonder akkori zenésztársai hallhatók, köztük Nathan Watts, Greg Phillinganes és Michael Sembello, az I’m Into Livin’ vokalistái között pedig Shirley Brewer mellett Thelma Houston és Deniece Williams is szerepel. A My Life Story of Love szövegét Wonder Susaye Greene-nel közösen írta. Az eredeti sessionszalagokat az album két egykori hangmérnöke, John Fischbach és Gary O Adante keverte újra; utóbbi Gary Olazabal néven szerepelt az 1976-os lemez stáblistáján.
Az ötven évig dobozban maradt felvételekben talán az a legmeglepőbb, hogy nincs bennük semmi múzeumi. Az It’s Easier könnyed, bossa novás lüktetése, az I Can See the Sun in Late December lassú, jazzes világa vagy az I’m Into Livin’ funkja ugyanabból a zenei közegből érkezik, amelyből a Sir Duke, az I Wish, az As vagy az Isn’t She Lovely megszületett. Nem feltétlenül elveszett remekműveket hallunk: valami talán még érdekesebbet. Azt, hogy milyen magasra került Stevie Wonder mércéje a hetvenes évek közepére, ha megengedhette magának, hogy ilyen felvételeket is félretegyen.
A Songs in the Key of Life története azonban valójában évekkel korábban kezdődött.
1971-ben a 21 éves Wonder már egyáltalán nem az a Little Stevie Wonder volt, akit gyereksztárként szerződtetett a Motown. Lejárt a kiadóval kötött szerződése, ő pedig jóval nagyobb művészi szabadságot akart. Addigra zeneszerzőként és hangszeresként is egyre önállóbbá vált, és valami egészen mást keresett, mint a Motown jól bevált hangzása.
Ekkor hallotta meg Malcolm Cecil és Robert Margouleff Zero Time című lemezét. A két zenész Tonto's Expanding Head Band néven dolgozott, hangszerük pedig a TONTO – a The Original New Timbral Orchestra – volt: különböző analóg szintetizátormodulokból felépített hatalmas rendszer, amely a maga korában szinte korlátlan hangszínkísérletezésre adott lehetőséget. Wonder 1971 májusában egyszerűen megjelent Cecil és Margouleff stúdiójában.
A találkozásnak messzemenő következményei lettek.
Stevie Wonder nem elsőként használt szintetizátort a soulban és az R&B-ben, de az elsők között tette azt a zene szerkezetét meghatározó hangszerré: az elektronikus hangszert leválasztotta a különleges effekt szerepéről, és a soul zenei nyelvének szerves részévé tette. A TONTO-rendszerrel az elektronikus hangzás nála nem effekt vagy díszítés lett, hanem basszus, vonóskar, ritmikai elem vagy korábban nem létező hangszín – a hangszerelés és végső soron a dalépítés egyik alapja. Mindeközben Wonder dobolt, zongorázott, klavinéten és szájharmonikán játszott, énekelt és komponált. Az elektronika nem helyettesítette a zenészt: kitágította a zeneszerző lehetőségeit.
A változás már az 1972-es Music of My Mind lemezen hallható, majd szinte hihetetlen sorozat következett: ugyanabban az évben a Talking Book, 1973-ban az Innervisions, 1974-ben a Fulfillingness’ First Finale. A Superstition klavinétriffje, a Living for the City városi hangképe vagy a Boogie On Reggae Woman szintetizátorbasszusa azt mutatta, hogy a soul hangszínkészlete néhány év alatt radikálisan kibővült.
Wonder közben olyan helyzetbe került, amilyenre a popiparban kevés példa akadt. Nem egyszerűen előadó volt, akinek mások dalokat írtak, hangszereltek és lemezt készítettek. Szerzőként, hangszerelőként, multiinstrumentalistaként és producerként egyre inkább ő ellenőrizte az egész folyamatot. Ez a modell később Prince munkamódszerében válik majd különösen látványossá.
Mire a Songs in the Key of Life elkészült, Wonder már Cecil és Margouleff nélkül dolgozott. Amit a velük töltött évek során az elektronikus hangszerekben rejlő lehetőségekről megtanult, saját zenei nyelvének részévé tette.
És közben majdnem abbahagyta az egészet.
1975-ben komolyan foglalkoztatta, hogy elhagyja az Egyesült Államokat, Ghánába költözik, és fogyatékkal élő gyerekekkel dolgozik. A Motownnal kötött szerződése lejárt, Wonder pedig ekkor már akkora sztár és olyan önálló alkotó volt, hogy Berry Gordy kiadója rendkívüli feltételekkel tudta csak megtartani. A következő lemezre pedig nem sietett: a Songs in the Key of Life munkálatai mintegy két évig tartottak, és előfordultak 48 órás stúdióülések is.
A végeredmény a vinylkorszak léptékével is hatalmas volt. Két nagylemez mellé egy négyszámos, hétcolos bónusz-EP, az A Something’s Extra járt, így összesen 21 szerzemény alkotta a művet. Több mint másfél órányi zene, amelyben Wonder mintha valóban megpróbált volna mindent elmondani arról, amit az életről 26 éves korára megtudott.
Már a cím is program: dalok az élet hangnemében.
A Love’s in Need of Love Today szinte imaszerű figyelmeztetéssel indít, az I Wish Wonder gyerekkorába néz vissza, az Isn’t She Lovely lánya, Aisha születésének örömét őrzi – a felvételen a gyermek hangja is hallható –, az As a feltétel nélküli szerelem monumentális dala. A Sir Duke Duke Ellington előtt tiszteleg, de valójában az afroamerikai zenei hagyomány egészéhez szóló szerelmi vallomás.
Másutt ugyanennek a világnak a sötét oldala jelenik meg. A Village Ghetto Land a nyomorról beszél, miközben elegáns, klasszicizáló vonóshangzást hallunk; a Black Man az Egyesült Államok történetét próbálja új nézőpontból elbeszélni; a Pastime Paradise pedig azokkal vitatkozik, akik egy idealizált múltba menekülnek a jelen problémái elől.
Éppen ezekben a számokban hallható különösen jól, hová jutott Wonder az elektronikus hangszerekkel. A Village Ghetto Land barokkos vonóskara valójában szintetizátor: Wonder Yamaha GX-1-en hozta létre. Ugyanez a hangszer adja a Pastime Paradise fenyegető vonóshangzását is. A hetvenes évek elején még futurisztikus újdonságnak számító szintetizátor itt már nem mutatvány. Az ember egy idő után el is felejti, hogy elektronikus hangszert hall: egyszerűen része a hangszerelésnek.
De éppen ez a Songs in the Key of Life egyik titka. Miközben technológiailag rendkívül előremutató, egyáltalán nem „elektronikus album”. Több mint száz zenész fordult meg a felvételeken. Herbie Hancock Fender Rhodeson játszik az As-ben, George Benson gitározik az Another Star-ban, Dorothy Ashby hárfája hallható az If It’s Magic-ben. Funk, soul, gospel, jazz, latin zene, pop és klasszikus zenei hatások férnek meg egymás mellett anélkül, hogy az album stílusgyakorlatok gyűjteményévé válna.
A közös nevező Stevie Wonder.
Az album az amerikai lista első helyén debütált, és hónapokon át ott maradt. Az 1977-es Grammy-gálán elnyerte az év albumának díját; Wonder ezzel négy év alatt harmadszor győzött a kategóriában az Innervisions és a Fulfillingness’ First Finale után. Megkapta az év producere elismerést is. A Songs in the Key of Life 2002-ben bekerült a Grammy Hall of Fame-be, 2005-ben pedig az amerikai Kongresszusi Könyvtár felvette a National Recording Registry kulturálisan, történetileg vagy esztétikailag jelentős hangfelvételei közé.
A számok azonban kevesebbet mondanak a lemez jelentőségéről, mint az, ami utána történt.
Prince első albumainak szintetizátorhangzásától Michael Jackson popzenéjén át a neo-soulig hosszú nyomok vezetnek vissza Wonder hetvenes évekbeli munkáihoz. Nem egyszerűen hangzásokat örökített tovább. A zenész-producer alakja, aki nem választja szét a dalszerzést, a hangszerelést, az előadást és a stúdiómunkát, a modern pop egyik meghatározó alkotói modelljévé vált.
A Songs in the Key of Life pedig szó szerint is bekerült a későbbi popzenébe. A Pastime Paradise komor szintetizátormotívuma 1995-ben Coolio Gangsta’s Paradise című világslágerében született újjá. Erykah Badu zenéjében éppúgy felfedezhető Wonder hatása, mint Janelle Monáe funkjában, és a lemez zenei megoldásai az R&B-től a hiphopig újabb és újabb generációkhoz jutottak el.
Talán ezért különös most meghallgatni azt a négy dalt, amely ötven évig kimaradt ebből a történetből.
Az It’s Easier egy szerelem feladásának lehetőségét latolgatja, miközben a zene könnyedén ring; a My Life Story of Love a klasszikusan melodikus Wondert mutatja; az I Can See the Sun in Late December jazzes balladája a remény és az önkeresés felől közelít, az I’m Into Livin’ pedig vastag funkalapra épül. Utóbbi háttérvokáljában két későbbi sztár, Thelma Houston és Deniece Williams hangját is felismerhetjük.
Egyik sem változtatja meg azt, amit a Songs in the Key of Life-ról eddig gondoltunk. Inkább közelebb visz ahhoz a műhelyhez, amelyben megszületett. Wonder maga is úgy fogalmazott az EP megjelenésekor: ezek a dalok ugyan nem kerültek rá az albumra, de részei voltak annak, amit akkor érzett és felfedezett.
Az időzítés pedig nem véletlen. A 76 éves Stevie Wonder október 13-án Birminghamben kezdi Songs in the Key of Life Performances – 50th Anniversary Tour című koncertsorozatát, amelyen teljes egészében megszólaltatja az albumot. Párizs, Koppenhága, Oslo, Stockholm, Hannover, Köln, Amszterdam, Dublin és brit városok után novemberben az Egyesült Államokban folytatódik a turné, decemberben pedig Los Angelesben ér véget.
Ötven évvel ezelőtt Stevie Wonder 26 éves volt, amikor befejezte a Songs in the Key of Life-ot. Ez talán még a díjaknál és az eladási adatoknál is többet mond a lemezről. Nem egy hosszú pálya végén elkészített összegzés volt, hanem egy fiatal zenész műve, aki néhány év alatt saját képére formálta a stúdiót, az elektronikus hangszereket és a soult.
Most négy újabb dal került elő abból a műhelyből. Nem azért érdekesek, mert ötven évig nem hallhattuk őket, hanem mert ismét megmutatják, milyen rendkívüli alkotói bőségből kellett annak idején kiválasztani azt a 21-et, amely végül a Songs in the Key of Life lett.
