Berg Judit: Himnusz

"Emberek tépték, rúgták, köpködték egymást. Néhány csoport kivált a tömegből, és skandálva elindult a Lendvai utcába, a Terror Háza vagy a Parlament elé."
A férfi a Duna felől érkezett. Megjelenése nem volt feltűnő, szakállt és egyszerű öltözéket viselt, mint a legtöbben a városban. Kissé álmatag léptekkel, szinte észrevétlenül vágott át a téren, és csak a bazilika lépcsőjén állt meg, hogy körülnézzen. Sokan bámészkodtak a közelében, a kávézók teraszán pokrócba burkolódzó emberek élvezték az utolsó őszi nap gyenge fényét. A férfi beszélni kezdett. Eleinte alig figyeltek rá, de szavai egyre zengőbbé váltak, és hamarosan kisebbfajta tömeg gyűlt köré. A mondandója egyszerű, tisztán érthető volt. Jókedvről, bőségről beszélt. Egy országról, ahol elégedetten, boldogan, biztonságban élnek az emberek. Jó iskolákról, a világra nyitott fiatalokról, elhivatott pedagógusokról szólt, aztán mesélt hatékony egészségügyi ellátásról, szociális hálóról, jól fizetett orvosokról és ápolókról. Elmondta, milyen az, amikor mindenkit megbecsülnek, és a leggyengébbek is lehetőséget kapnak a boldog életre, amikor az emberek tisztelettel, megértéssel fordulnak egymás felé, és amikor a másik segítése nem ritkaság, hanem magától értetődő jelenség. Az emberek csendesen bólogatva figyeltek, minden szava gyógyír volt a megtépázott idegekre és rosszkedvű mindennapokra. Egyre többen álltak meg, tíz perc alatt megtelt az egész tér, félóra múlva a bazilika körüli utcákban is elakadt a forgalom. Senkinek sem tűnt fel, hogy a szónok hangja hangosítás nélkül is bezengi a teret, mintha együtt erősödött volna a növekvő tömeggel. Már több ezren hallgatták teljes egyetértésben, áhítattal. De az embereken előbb-utóbb mégis úrrá lett a nyugtalanság. Ki ez a férfi? Melyik párt színeiben beszél? Akármerre forgolódtak, se narancssárga, se lila, se nemzetiszín zászlók nem látszottak. Most akkor kinek szól az üzenet? – Évszázadok óta balsors tépi a magyar népet. De eljött az idő, hogy mindenki boldog legyen! – zengte a férfi. A hallgatóság egy csoportjának végre felcsillant a szeme. – Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok! – zúgott végig a tömegen a kiáltás. – Állítsuk meg Brüsszelt, vesszen Sargentini! – lelkesedett az Arany János utca felőli oldal. Ennek hallatán sokan kényelmetlenül fészkelődni kezdtek. Eddig a szónok minden szavával egyetértettek, de ez a kiabálás cseppet sem volt kedvükre való. Ám a férfi a templomlépcsőn rendületlenül beszélt. – Ne kívánd felebarátod javait, hanem elégedj meg a magadéval! Ne lopj! Erre már az addig hallgatók is felélénkültek. – Orbán, takarodj! Mocskos Fidesz! – zúgták megkönnyebbülten. – Szeresd felebarátodat, mint tenmagad! – folytatta a férfi, mire teljesen felbolydult a nép. – Lehet, hogy ez egy Pride-aktivista? – néztek össze néhányan. – A mocsok libsi hazaárulók nekem nem felebarátaim! – ordított egy nagybajszú ember. – Nem akarunk migránsország lenni! – kiabált egy tanítónő. – Vesszen a Soros-terv! – Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak! – mondta a szakállas férfi. – Ez mégis inkább a Kutyapárt lesz! – röhögtek a fiatalok, és körülnéztek, hátha kiszúrják az embernagyságú csirkét is a tömegben, de csak ingerült, a felháborodottságtól kipirult arcokat láttak. Az emberek többsége öklét rázta a többiek felé. – Hazaárulók! – Nácik! – Migránssimogatók! – Orbánista gecik! Több helyen verekedés tört ki, a Bajcsy felől szirénázva érkezett négy rendőrautó. A szónok csitítani próbálta az egybegyűlteket, de a téren elszabadult a pokol. Emberek tépték, rúgták, köpködték egymást. Néhány csoport kivált a tömegből, és skandálva elindult a Lendvai utcába, a Terror Háza vagy a Parlament elé. A tömeg feloszlott, dühösen gesztikuláló, felháborodott emberek vonultak minden irányba. A rendőrök találomra letartóztattak néhány hangadót és pár hajléktalannak látszó egyént, miközben a szónok egyedül maradt a bazilika lépcsőjén. Egy darabig nézte a téren maradtak csetepatéját, aztán lehajtott fejjel elindult arra, amerről érkezett. Egyenesen kisétált a Dunához, megállt a rakparton, és felnézett az egére. – Igazad volt, Atyám! – mondta csendesen. – Téves az utolsó két sor. Még nem bűnhődték meg… Azzal lassan, mint egy tüntetésen elszabadult lufi, felemelkedett az égbe.
Szerző

Az időből kivezető úton

Christoph Ransmayr: Cox vagy Az idő múlása című könyvről
Az olvasás különleges tevékenység. Egy jó könyv forgatása pedig hatványozottan igazzá teszi azt az állítást, miszerint az idő érzékelése az érzékelő (az olvasó) személyétől függ. Egyszerre szeretnénk elidőzni az általunk olvasott történések világában (a könyv lapjai között), ugyanakkor a kíváncsiságtól hajtva minél előbb a végére akarunk jutni (elolvasni) a történéseknek – lerövidítenénk az időt a teljesség birtoklása felett érzett öröm eléréséhez. Az írás (a jó könyv) a nyelv, a beszéd segítségével épp ezt a kettősséget van hivatva beteljesíteni: megalkotottságával, szavainak, mondatainak, történeteinek ütemezésével, ritmusával az időérzékelésünkkel játszik. Kiemel vagy meghatározott módon benne tart az időben. Mértékadóként működik, akár egy nem mindennapi óramű. A magyar olvasók számára kultikus tisztelettel övezett osztrák író, Christoph Ransmayr legutóbbi regénye nemcsak hogy ezt a működést mutatja, de témájául is ezt választotta. Egy létező, 18. századbeli angol órakészítő és automataépítő mester alakját kölcsönvéve, hősét, Alister Coxot a kínai istencsászár, Qiánlóng, az idő ura birodalmába utaztatja, hogy ott a kívánalomnak megfelelően olyan óraműveket készítsen, melyek egy gyerek, egy szerelmes és egy halálraítélt időérzékelésének megfelelően mutassák az idő múlását. Hogy aztán az ezüstdzsunka alakú szélóra, a kínai nagy falat imitáló tűzóra és „a többi általuk kigondolt és megépített, az idő váltakozó sebességeinek szentelt automata és óramű mégoly mesteri” elkészítése után minden idők legjobban vágyott szerkezetét alkossa meg az évszakok futását is maga meghatározó uralkodónak: az öröklétet biztosító perpetuum mobilét, az Időtlen Órát. Ám ennek megalkotása könnyen a saját idejének legvégét jelentheti (a fejébe kerülhet), hiszen ha elkészül, akkor az a császárnál is maradandóbbnak bizonyul, túlnő rajta, letaszítja az idő trónjáról, s ez megalázó felségsértés – legalábbis a két főszereplő, a halandó ember és a halhatatlan (de az idő múlásának mégis kitett) isten, a nyugati és keleti gondolkodás között mediátorkodó, fordítani igyekvő tolmács szerint. És az időn kívüliség emberpróbáló elérésének kérdése mellett ez az idegenségérzet, a (kulturális) lefordíthatatlanság tapasztalatának érzékeltetése a regény másik fontos momentuma. Mintha valóban két univerzum, két faj találkozásának lennénk tanúi. Ahogy Cox társa, Jacob Merlin megfogalmazza: „itteni életünk kicsit azért olyan, mintha ők maguk is mind egy automata mechanikus, láthatatlan fogaskerekek által hajtott figuráihoz hasonlóan rángatóznának, egy masina lélegző díszeiként, amelyet olyan műszerészek ellenőriznek és vezérelnek, akiknek a szokásai egy másik csillag szokásainak felelnek meg; érthetetlen”. (Kiemelés tőlem: horner) A csillag a megszólalás kontextusában ráadásul a betlehemi égitestre is utal, azaz a karácsony megünneplésére, ami a kínai birodalomban ismeretlen. Ám a lánya halála óta szinte automataként viselkedő Cox végig félreértésben él, ő mindvégig az ember(i)t, a (magához) mérhetőt fedezi fel és találja meg a császárban és a parancsaiban. Az időérzékelésnek kitett életlehetőség és -minőség, a másik idegenségének feloldhatatlan egyidejűsége a saját tudatunkban (máshogy gondolkodás, más világtapasztalat, lefordíthatatlanság) bemutatásának mikéntje a szövegformálás tétje. A regény szerkezete, mondatainak hossza-rövidsége maga is egy jól megkomponált nyelvi óramű jellegét ölti, ami az olvasási időt, menetét megszabja, az általa hordozott tartalmak olvasóra tett hatását formába önti. A szavak, mondatok egymásba akaszkodó fogaskerekekként hozzák létre Az idő múlását – mely akár az írói hírnév időtlenségét is előrevetítik a jövőre nézvést. Épp ezért sem lehet szó nélkül elmenni a fordítás, a nyelvi áttét, áthangolás és finombeállítás teljesítménye mellett. Adamik Lajosnak (aki A Kitahara-kór vagy a Ragyogó pusztulás – víztelenítési projekt, avagy a lényeg felfedezése című Ransmayr-művek esetében is bizonyított) ugyanis a két nyelv különbözősége miatt – ezúttal fokozottabban – a saját, „magyarul lélegző” mondatai­val kellett megalkotnia a szövegidőművét. S remekmű lett – alig érünk a könyv végére, kezdenénk az olvasást elölről. Belekerülve egy komfortos időhurokba. (Ford. Adamik Lajos. Kalligram, 2018. 240 o.)

Abilgail életórája.

 Cox legkülönösebb és legtitkosabb órája halott lánya sírjában található: „a szerves bomlás hője és az ennek során keletkező gázok” hajtják.

Szerző

Poós Zoltán: Valami más

Valami más Négy éve már, hogy kimosták apám ágyneműjét, kitisztították a fekhelyét, majd mindent visszaraktak a helyére. Az avarbarna párnákat és az ágyneműt is. Minden húsvétkor elvégzik a rituálét. Mióta meghalt nem aludt ott senki. De most itt alszom, a gyerek miatt nincs hely a régi szobámban. Hiába tiszta apám ágya, négy év után is érzem az inzulin fémes illatát. Vajon vele álmodom? Nem álmodtam vele. A szoba poráról álmodtam. Vastagon rakódott le, mintha nem lenne több pornak hely. A tárgyakba hatolt, hogy az anyaguk helyébe lépjen. Az ágyra feküdni – mintha félig fejfújt matracon hasalnék a földvári strandon, dél van, és úgy tűnik a végtelen nem az északi parttal kezdődik, hanem a város végi utolsó villanyoszloppal. Sosem láttam apámat strandon, nem járt ilyen helyekre, anyám is csak néhányszor volt a gyulai medencében. Apámat csak dolgozni láttam. Számára minden munka volt. Feküdni az ágyon és gyógyulni, ugyanúgy munka, ahogy munka megépíteni a zsírszürke felhőkbe nyúló füstölő kéményét. Nem jelent meg álmomban, pedig hattyús díszpárnáját raktam a fejem alá. Talán láttam hattyúkat, és tavat is. Vagy az érparti kacsákat, ahogy kerülgették a szivattyút. Egy árnyékot is láttam, megpróbált a fodrozódó vízre telepedni, de ő sem apám volt. Valami más lehetett.
Szerző