kórház;buszpályaudvar;Százhalombatta;zsidóság;cigányok;'80-as évek;

- Mezei Márk: Zsidó temetés (V.)

Exkluzív sorozatként öt héten keresztül folytatásokban részleteket közöltünk a 2018-ban Utolsó szombat című művével debütált Mezei Márk új regényéből. Az első részt július 30-i számunkban olvashatták, a mostani az utolsó. A könyv fiatal főszereplője 1987 forró nyarának utolsó napjaiban kerül fel Százhalombattáról Budapestre, ahol egyszerre kell beilleszkednie apja testvérének vallásos háztartásába és megtalálnia a helyét a főváros ismeretlen világában. El tud-e búcsúzni a tengizi kiküldetésben megbetegedett apa és fia? Ki dönthet egy végakarat nélkül eltávozott temetéséről? Igaz-e, hogy mindannyian két rossz döntésnyire vagyunk életünk teljes összeomlásától? Mindez kiderül a Kalligram Kiadónál megjelent izgalmas és felkavaró regényből.

Lárvaarcúra sminkelt cigánylány bámul a söntéspult mellől. A ruháját és a haját igazgatja, mindent megtesz, csak hogy magára vonja a figyelmem. Bőségesen hagy időt, hogy alaposan megbámuljam a testét, mielőtt közelebb lépne.

Zavaróan közel lép, szinte belebeszél az arcomba. Nincs kedved feljönni hozzám? Nem tudom eldönteni a hangsúlyából, hogy kérdezi vagy állítja-e, amit mond, ahogy azt se, hogy vár-e egyáltalán választ. Összeszorítja a száját. Távolba mered. Megérez valamit a bizonytalanságomból, mert belenyúl a táskájába, és elővesz belőle egy bontott üveg sört. Ragyogva izzik körülöttünk a pályaudvar üvegablakain bezuhogó kora esti fény, miközben beleiszik a sörbe, és kézfejével megtörüli a száját.

Stratégiát vált. Megfogja, maga felé fordítja a tenyerem. Megmondom neked az igazat kártya nélkül is! Kiolvasom a jövőd! Mindent látok! Leveszem rólad a szerelmi kötést, vagy ha úgy van, az átkot! Szűz Mária és az Úrjézus az élő tanúm rá. Nem veszem komolyan, de nem merem megkérdezni, mennyiért venné le a rontást az apámról. Nincs mitől félned, úgy szopok, hogy a halottakét is felállítom. Vele nevetek, de hátrébb is húzódom, mert nem akarom, hogy bárki is megláthasson egy cigány kurvával. Úgy fordulok, hogy ne érezzem a sörtől megsavanyodott szájszagát. Érdektelenség váltja fel korábbi magabiztos lelkesedését. Elfordul, úgy tesz, mintha észrevenne egy ismerőst a helyiség másik felében. Köszönés nélkül hagy magamra. Engem sem érdekel, mi lesz vele.

Szőkére hidrogénezett nő figyeli az eseményeket a resti teraszáról. Hátradől a székén, hanyagul lóbálja a lábát. Körmével dobol az asztalon, eltúlzott mozdulatokkal, szórakozottan simogatja a sötétre kvarcolt bőrét. Nem csak velem, más férfiakkal is flörtöl. Öntudatot, fölényt sugároz, tüntető nyugalommal mutatja, hogy mennyire otthonosan mozog ebben a közegben. Akkor sem változnak meg a vonásai, amikor összetalálkozik a tekintetünk. Üres söröspoharak állnak előtte.

Magához inti a pultost, krinolint rendel. Aztán felém fordul, és olyan kihívó érzékiséggel mered a szemembe, mintha szerelmet akarna vallani nekem. Élvezi, ahogy zavarba jövök.

Aprólékos mozdulatokkal keni a mustárt a kenyérdarabokra applikált hússzeletekre. Gondosan megrág minden falatot, szája elé emelt szalvétába tolja a pörcöket. Kiráz egy szálat a cigarettásdobozából, szórakozott, ráérős mozdulatokkal pödörgeti ki belőle a finánclábakat, amikor végez. Olyan erősen szívja, hogy árok keletkezik az arca két oldalán. Viszkető verejtékcsepp indul el a hónom alól. Nyaki verőeremben dobog a szívem. Végtelennek tűnő perceken keresztül bámuljuk egymást.

Surrogva rendeződik át a felirat a menetrendjelző táblán. Új városok nevei és indulási időpontok kerülnek a régiek helyére. Széles ívben fordul a tizennyolc tizenötös járat a négyes kocsiállásból a nő háta mögött.

Nem tudom, honnan veszem a bátorságot, de odalépek hozzá. Ügyetlen és rossz, amit mondok, de legalább magam számára nem hagyok visszautat. Elnézést, nem tetszik véletlenül tudni, hogy merre van a kórház? Felszegett fejjel néz, aztán mintha megenyhülne, felmutatja a jegygyűrűs ujját. Felhúzódik a szemöldöke a homlokán, hárító mozdulattal tolja el maga elől a tányérját. Nem kapkodja el a választ, élvezi a nevetségességem. Véletlenül tudom. Csak azt nem tudom, hogy maga miért kérdezi, ha egyszer láttam, hogy onnan rohan ide. Lángol az arcom a szégyentől, üresen zakatolnak a szavai a fejemben. Leforrázva, tehetetlenül állok, legszívesebben belesüllyednék a forró aszfaltba. Inkább a maga korabeli lányokkal kellene próbálkoznia, nem az olyan nőkkel, akik az anyja lehetnének. Képtelen vagyok összeszedni bármilyen épkézláb választ, dadogok, szabadkozom, de abba is nevetségesen beleremeg a hangom. Túlságosan hangosan válaszolok a visszafogott válaszára. Bocsánat. Elnézést, nem úgy értettem. Azt hiszem, tévedés az egész. Megszégyenülten, összeverten kotródom vissza a falhoz erősített könyöklőhöz. Azt sem fogom fel, mit mondott.

Félszemmel látom, ahogy belemarkol a retiküljébe, és számolatlanul belenyom egy marék aprót az addig a hamutartókat egymásba borogató pultos markába. Érzem a nevetésükön, hogy régóta ismerik egymást. Vidám jelenet, mégse lesz jó kedvem tőle. Ugyanezt, lesz szíves, aztán fizetek.

Rágópapír vitorlázik a huzatban, néhány kacska bukfenc után nekinyomódik a forgalmi épület galambok ellen felszerelt védőrácsának. A kipakolatlan szatyorral állok a néptelen, csikkekkel teleszemetelt peronon, halogatom, nincs még elég lelkierőm felszállni a hazafelé tartó buszra. Világos van még, de már úgy érzem, sötétednie kellene. Nincs már mire várakozzak.

Lezser tartással könyököl a reggeli sofőr a kormányon, közömbös arccal bámulja az előtte álló busz mocskos hátsó üvegét. Nem bánom, hogy nem ismer meg, nekem se lenne kedvem újra kitenni magam a reggeli közjátéknak. Hangosan beszél, hogy a járó motoron keresztül is halljam. A cigánytelepig lesz? Nem úgy értem, javítja ki önmagát, nem vagyok fajgyűlölő, csak azt gondoltam, egyszerűbb, ha így kérdezem. Elfordul, mélyről jövő, egész mellkasát megremegtető krákogással szív egyet az orrán, aztán int, hogy indulunk. Fölmordul a busz, megdöccen az első kerék a megálló padkáján. Úgy néz a tükörbe, mintha mondani akarna még valamit. Sokáig bírja pislogás nélkül. Hátulról még nagyobb a kopasz folt a feje tetején. Összeráz a busz, mire a Benta patakhoz érünk.

Madártollak és ázott papírdarabok úsznak a pocsolyákban. Senki sem áll már a presszó töredezett betonplaccán, egyedül a biciklitároló rúdján lógó csikkesdoboz jelzi az egész napos forgalmat. Rácson keresztül nézem a sárgára hengerelt falat, a rexasztal mellé tolt székeket, állópultokat, üvegpolcra állított sörösüvegeket és cigarettásdobozokat. Elérhetetlen messzeségben villog a gyümigép a vasrudak között.

Jó darabig elveszetten bolyongok a házban, mire mindent újra meg tudok szokni. Kicsomagolok, visszarámolom a szatyor tartalmát a helyére, aztán felteszem a frankfurti leves maradékát a rezsóra. Hamar átforrósodik a zsíros rezsólap, vöröslik a félhomályban. Arcomba vág a fedél alól kisziszegő gőz, ügyetlenkedem, megégetem a kezem. Hagymát is vágok mellé, úgysem megyek már sehová. Kevergetem, forró, csípi a szám. Nem gyújtok villanyt. Némán ülök, a fal fekete repedéseit bámulom.

Megnevezhetetlen nyugtalanság rángat. Erős indulat, sóvárgás, piszkos szégyen, kielégületlenség ömlik végig rajtam. Szeretnék reménykedni, de félek, továbbra is minden rossz irányba halad. Sajnálom magam, de sehogyan sincs erőm belenézni a saját ürességembe.

A rádió gombját tekergetem. Külföldi diszkóslágerek remegtetik a beépített hangszóró karton membránját, cseh és román mondatok recsegnek magyar mondatokba. Torzít, ha hangosra állítom. Meghallgatom a tízes és tizenegyes híreket, aztán már csak azt várom, hogy megint zenét adjanak. Akárhogy erőltetem, nem jön álom a szememre.

Nem gondolok az apámra, mégis hiányzik. Nem hiszem, hogy csak azért meg kellene bocsássak neki, mert haldoklik. Hajnal lesz, mire elalszom.

                                                                                  (Vége a közlésnek, folytatás a könyvben)

Mezei Márka 92. Ünnepi Könyvhéten (szeptember 2–5.) szeptember 4-én a Pozsonyi úti Láng Tékában dedikál 15 órától, 5-én, vasárnap pedig 11 órától a Vörösmarty téren, a Kalligram Kiadó standjánál.