Zenekarokat és színházakat fenyeget a NER, a legfőbb vesztese most is a felelős vezetők által magára hagyott közönség

Túl sok a hangjegy, kedves Mozart, túl sok a hangjegy – mondja II. József Mozartnak Milos Forman Amadeus című zseniális filmjében. Peter Schaffer, a film alapjául szolgáló színdarab írója nem sejthette 1979-ben, hogy a zseni Wolfgang Amadeus Mozart és a hozzá képest átlagos tehetségű Antonio Salieri konfliktusáról szóló mű mondata egyszer egy európai ország kulturális vezetésének princípiuma lesz.

Magyarország azonban unortodox ország. Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója például ezt találta nyilatkozni: „Túl sok a kőszínház, a független színház, filharmonikus zenekar.” Aki abban reménykedett, hogy a hosszú éveken át a kabinet egyik legfontosabb kulturális hatalmi centrumának számító és megmondóembereként megszólaló Demeter Szilárd mondata csak a tőle megszokott provokáció és egyéni vélemény, hamar csalódhatott. Alig egy hónappal később ugyanis Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter erősítette meg: „Sehol nincs például ennyi egy főre jutó kőszínház, szimfonikus zenekar.” Ami minimum pikáns egy minisztertől, akitől azt várná a polgár, hogy a minél színesebb és gazdagabb kulturális életért lobbizzon a kormányon belül.

Csák János a 2022-ben immár ötödször megalakuló Orbán-kormányban vállalt miniszteri tisztséget, előélete és képességei okán sokan azok közül is bizalmat szavaztak neki, akik nem tartoznak a NER hívei közé. Ők is csodálkozhatnak: a miniszter nem egészen fél évvel kinevezése után már arról beszélt, hogy át kell alakítani a kulturális intézmények állami finanszírozásának rendszerét. Eszerint egy modell fog életbe lépni, amely egységesen tudja mérni egy adott intézmény teljesítményét akár a nézőszám, látogatószám alapján. „Az új struktúra minden olyan intézményre ki fog terjedni, amely akár egy forint támogatást kap az államtól. Lesznek olyan nemzetstratégiai jelentőségű intézmények, melyek olyan kiemelten fontosak, hogy teljeskörűen finanszírozzuk a működését, máshol pedig ez projektalapon fog eldőlni, pont mint Angliában vagy Franciaországban” – mondta a Népszavának Csák János, aki azt ígérte, hogy válaszol a részleteket firtató kérdéseinkre, ám nem érezte úgy, hogy az adott szó kötelez.

A kormányok közötti kultúrpolitikusi folytonosságot az a Hoppál Péter államtitkár volt hivatott képviselni, aki a kampányban kikapcsolta versenytársa óriáskivetítőjének áramellátását a fair play jegyében, polgári engedetlenséggel magyarázva tettét. Akkor még nem tudta, hogy főnöke szerint a polgári engedetlenkedőket ki kell rúgni állásukból. Ezzel együtt vélhetően nem ezért távozik posztjáról februárban és nem is amiatt, mert ének-zenetanár - karvezetés szakon végzett kultúrpolitikusként túl erősen lobbizott a szimfonikus zenekarok megmaradásáért.

Új tisztségében kormánybiztosként egyebek mellett a határainkon átnyúló kulturális évadainkért, a Himnusz születésének 200. évfordulójára való emlékezésekért és a Petőfi 200 emlékévért fog felelni Demeter Szilárddal megosztva. Az együttműködést illetően optimista: „jelenleg is nagyszerű vele a szakmai és személyes kapcsolat” – nyilatkozta.

Színház mindig lesz, a bunkerben is akár – mondják művészek, akik a kormány nyári rapid adóváltoztatása után kezdték kapkodni a levegőt. A KATA – társadalmi egyeztetés nélküli, adóév közben és hangos tiltakozással fogadott szigorítása – praktikusan megszüntetése - ugyanis megélhetési válságba juttatta a külsős vállalkozási szerződéssel dolgozó művészek és kulturális dolgozók tízezreit. Alig ocsúdhattak fel, amikor a rezsicsökkentés csökkentése – a hvg.hu olvasói szerint ez az év szava – miatt a kulturális intézmények működése is veszélybe került. Néhányan az átmeneti bezárás mellett döntöttek, mások előre menekülnek és kreatív ötletekkel egészítik ki az állami, önkormányzati és néhol megjelenő magánszférából jövő forrásokat. A Miskolci Nemzeti Színház például jótékonysági fotóvásárt és biciklitúrát, a Radnóti Színház pedig jótékonysági jelmez- és ruhavásárt rendezett, amellyel nemcsak plusz bevételhez jutott, hanem csodálatos ajándéklehetőségeket is nyújtott. Elvégre ki ne örülne például a retikülnek, amelyet negyven évvel ezelőtt Tordai Teri viselt Görgey Gábor Wiener Walzer című bűnügyi darabjában.

Krimi hátán skandallumok: a NER-közeli kultúrpápák és művészek 2022-ben is gondoskodtak arról, hogy a kultúrharc folytatódjon. A Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalása már két éve megtörtént, a modellváltást követő viszonylag csendesebb időszakot Karsai György, a Doktori Iskola vezetőjének indoklás nélküli és azonnali hatályú felmentése szakította meg.

A tiltakozás – ahogy az SZFE átalakulásakor – nem talált megértő fülekre sem Rátóti Zoltán rektornál, sem Vidnyánszky Attila, az egyetemet működtető Színház- és Filmművészetért Alapítvány kuratóriumának elnökénél, egyben a Nemzeti Színház vezérigazgatójánál. Aki a Belvárosi Polgári Szalonban a diákok „áthangolását” firtató kérdésre így reagált: „Akik innen kikerülnek, másik hangnemet és másik gerincet fognak képviselni. Még folyamatban vagyunk. (…) A diákok áthangolása nem egyszerű dolog. (…) Azt hittem, itt lehet párbeszédet folytatni, de nem lehet – vetette fel a dialógus igényét tökéletesen ellentmondva az elmúlt években, különösen az egyetemfoglalás idején játszott szerepének. A polgári szalonban tett egyáltalán nem polgári kijelentésektől az SZFE nyolcvanöt hallgatója határolódott el nyílt levélben: „Nem vagyunk, és nem leszünk részesei semmiféle »áthangolásnak«, ami pedig »a másik gerincet« illeti, közöttünk mindenki a saját gerincéből dolgozik, úgy, ahogy az intézmény legtöbb hallgatója tette az elmúlt 157 év során.” Az SZFE-re való beiratkozással nem ideológiai tábort választottak maguknak: „kíváncsiak vagyunk a világra, alkotni, tanulni, fejlődni szeretnénk, ezért éltünk egy lehetőséggel, amiből Magyarországon nincs sok" - írták.

Miközben az SZFE ügye is része az öt évvel ezelőtt, a kormányfő által meghirdetett kultúrharcnak, a szomszéd Ukrajnában valódi harcok dúlnak. A háború következtében Európában és Amerikában először túlreakcióként általában az orosz szerzők és előadók, később csak a Vlagyimir Putyint támogató művészek lettek persona non grata-k. A „száműzöttek” egyikét, Anna Netrebkot némi idő elteltével vissza-visszafogadta a világ, miután először elítélte a háborút, majd elismerte és bánja, hogy múltbéli tettei és kijelentései részben félremagyarázhatók.

A világ legünnepeltebb szopránja ősszel a márciusban több éves felújítás után megnyitott Magyar Állami Operaházban adott romantikus ária- és dalestet zongorakísérettel. Valentina Lisitsa június 3-i budapesti fellépése azonban elmaradt, miután Ukrajna Magyarországra akkreditált nagykövete, Ljubov Nepop tájékoztatta a Margitszigeti Színház vezetését arról, hogy az ukrán származású zongoraművész az orosz agresszorok által megszállt május 9-én Mariupolban adott koncertet, és fellépésével a világ nemzeteinek álláspontjával szemben, egyértelműen kinyilvánította az orosz agresszor melletti szimpátiáját, a teátrum lemondta a tervezett koncertet. Közleményükben ezt írva: „A Margitszigeti Színház Nonprofit Kft. határozottan elutasítja a zongoraművésznő álláspontját, egyetértve Magyarország és a nemzetközi közösség hivatalos álláspontjával, ami minden tekintetben elítéli Oroszország rengeteg civil áldozattal járó, Ukrajna elleni háborús agresszióját.” A tehetség és a morál közül, és nem a hangjegyek túlzott száma miatt döntöttek. Jól.