A pávatánc vége?

Immár hosszú évek óta folyik a küzdelem „Brüsszel” és Orbán (jogilag: Magyarország) között. Már a sokadik olyan esetnek vagyunk a tanúi, amelyben Franciaországtól Romániáig, Portugáliától Észtországig az EU 27-ek közül minden tagállam egyetért valamiben, kivéve Orbán Magyarországát. Mi ugyanis vagy megpróbáljuk pávatánccal becsapni uniós társainkat, vagy épp ellenkezőleg: dacosan vétózunk, kivonulunk, obstruálunk, ellenállunk. És közben természetesen mindig az ország szuverenitására hivatkozunk és tagállami jogainkat hangsúlyozzuk. Már régóta olyan helyzetben vagyunk, mint a bolond autós, aki az ellenkező irányban hajt fel a sztrádára, és csodálkozik, hogy mennyi hülye van, aki rossz irányba megy.

Az EU ereje a demokratikus döntéshozatal, a konszenzusra törekvés, a mások tiszteletben tartása. Persze így sem hoz mindig jó döntést, de legalább kész a korrekcióra. Most azonban azzal szembesülünk, hogy ugyanez a gyengesége is: hisz a partnerek tisztességében, nincs felkészülve csalókra és csalárdságokra. Az EU létrehozásakor az alapító tagok „úriember” módjára gondolkodtak, hittek a gentlemen’s agreement szemléletében, s az alapító dokumentumokat is ennek megfelelően fogalmazták meg. Nem építettek be azokba inkorrekt lépések elleni védekező paragrafusokat és büntető szankciókat; meg sem fordult a fejükben, hogy ilyenekre valamikor is szükség lehet. És ezért most ezernyi helyzetben védtelenek Orbán ravasz – s esetenként a lefektetett uniós alapelveket is sértő – lépései ellen. (Amely alapelveket egyébként Magyarország is értelemszerűen elfogadta az EU-ba való belépésekor.)

Ennek egyik kiemelkedő példája az ún. „modellváltó” egyetemek ügye. Normális alapítványi egyetemek esetében – sok ilyen van a világban! – az oktatás tartalmi alapkérdéseinek eldöntése az egyetem tanárai által és közülük választott szenátus jogköre, a működtetés pedig az alapítvány kuratóriumának feladata. És minden adódó problémát megvitatnak, egyeztetnek. A „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványoknak” átadott („kekvás”) egyetemek esetében azonban lényegesen más a helyzet. Itt ugyanis a törvényhozó egy csomó fontos – tartalmi kérdéseket meghatározó – döntési jogot rendeletileg elvett a szenátusoktól, s átadta azokat a kuratóriumoknak. Azoknak a kuratóriumoknak, amelyeknek a tagjait és elnökét lényegében a kormány bízta meg. Ez már eleve torz rendszer, hiszen nagymértékben csökkenti az egyetemek autonómiáját. (Pontosabban tovább-csökkenti, hiszen már a minisztérium által az egyetemek nyakára ültetett kancellárok is autonómia-csökkenést jelentettek. Bár hozzá kell tennünk, hogy a kancellárok működése pozitív kimenetelű is lehet, ha valóban az adott egyetem érdekeit képviselik.)

A modellváltó egyetemek esetében Orbán telepakolta a kuratóriumokat „hithű” minisztereivel és egyéb magas rangú híveivel. Ráadásul ők a törvény szerint nem is csak meghatározott ideig, hanem halálukig leválthatatlanok pozíciójukból. Valószínű, hogy az ilyen holtig tartó kuratóriumi funkció „világbajnok” abszurdum. Ezzel Orbán végképp elérte, hogy az egyetemek autonómiájának csak a nyomai maradjanak, s hogy még akkor is az „ő emberei” irányíthassák az egyetemeket, ha esetleg ő megbukik.

Az EU a közelmúltban jogállamisági problémák miatt úgy döntött, hogy befagyaszt különböző – a tervek szerint Magyarországnak jutó – pénzeket. Pontosan tudjuk azt is, hogy melyek azok a kritériumok (a „mérföldkövek” meg a „szupermérföldkövek”), amelyeknek meg kellene felelnünk, hogy feloldják ezt a befagyasztást. Megjegyzendő, csupa olyan elvárásról van szó, amelyek már az EU-ba való bekerülésünknek is alapfeltételei voltak, s amelyek egy kulturált európai állam működését tekintve lényegében evidenciák. Például az, hogy egy új törvény parlamenti megszavazása előtt megfelelő időt és lehetőséget kell biztosítani a tervezet széles körű megismeréséhez és megvitatásához. Ha nem lenne sírnivalón szomorú, azt mondanám, hogy nevetséges, hogy az EU-nak kell kikényszerítenie, hogy ennek megfelelően működjön a magyar parlament és a kormány. Nagy szégyen, hogy ezek a demokrácia-kritériumok egyáltalán témák Magyarországgal kapcsolatban.

Orbán Viktor és Varga Judit meg is ígérte az Európai Bizottságnak, hogy mindent „kijavítunk”. Az említett „kekvás” egyetemeket több problémás „mérföldkő” is érinti, de ezek közül is a legnyilvánvalóbb „botránykő”, hogy kuratóriumaikban tucatnyi vezető fideszes politikus ül, köztük aktív miniszterek is. Szám szerint éppen a kormány fele. Minthogy ők jogilag halálukig leválthatatlanok, nyilván maguk is belátták (és Orbán is „elmagyarázta” nekik), hogy az EU-nak való megfelelés érdekében egyetlen megoldás van: az, hogy „önként” lemondanak. (Havi milliót meghaladó pénzről is!) A hét miniszter már le is mondott kuratóriumi tagságáról, de a kormány joggal bizonytalan, hogy ez elegendő-e, tanakodnak, hogy a beosztási hierarchia tekintetében meddig kell elmenniük a lemond(at)ásokkal. Elég-e, ha még az államtitkárok is lemondanak, vagy még lejjebb kell menni?

De tulajdonképpen alapvető tévedésben vannak. Azt hiszik, hogy tüneti kezeléssel orvosolható a baj, holott jogállamisági szempontból már maga a „kekva-törvény” is elfogadhatatlan. Ők azonban úgy tesznek – vagy talán tényleg úgy is gondolják? –, mintha ez a miniszter-probléma lenne a kulcs-kérdés, pedig ez csak a jéghegy csúcsa. Speciális vakságban szenvednek; nem látják – vagy eszük ágában sincs bevallani –, hogy amit most csinálnak, az csak „porhintés”. Hiszen attól még nem nyerik vissza az egyetemek az autonómiájukat, hogy a Fidesz akár még a minisztériumi osztályvezetők helyett is „mezei” vazallusokat ültet be a kuratóriumokba. Tragikomikus színjáték. Pávatánc. Amiben Orbán – s ez külön szégyen – különösen tehetséges(nek véli magát). Kíváncsi vagyok rá, hogy az EU belemegy-e – akár naivitásból, akár bölcs békesség-keresés céljából – abba a játszmába, hogy elegendő a személyek lecserélése. Majd meglátjuk. Kérdés, hogy mennyire sokalltak már be attól, hogy Magyarország sorozatosan látszat-változtatásokkal akarja megúszni a dolgokat; ahelyett, hogy végre igazi lépéseket tenne a demokratikus működés irányába. Az igazi demokráciához persze nem fűlik sem Orbán, sem a NER-lovagok foga, mert az azzal járna, hogy nehezebb lenne saját zsebbe játszani a köz vagyonát.

Remélem, már a pávatánc utolsó lépéseit látjuk.