A hazatérést, az otthon és a nemzedékbe zártság felismerését nem érdemes erőltetni, siettetni. Úgy édes és megrázó, ha egyszerűen csak megtörténik. Váratlanul, kiszámíthatatlanul. Nem gondosan szervezett osztálytalálkozókon. Egyszerűen belebotlasz érésed, útkezdésed valamelyik szereplőjébe, vagy vonaton, kórházban, unalmas fogadáson szóba elegyedsz pár nemzedéktársaddal. Lehet, hogy egykor ártottak neked, lehet, hogy más értékeket képviselnek, mégis közös a gondolatvilág, a valóság érzékelt szelete, a lét ritmusa. Otthon vagy.
Távolabbi rokonom, Rosenberg Tamás, a hetvenes évek óta Németországban és Ausztriában élő kiváló dobos nemrég ismét hazalátogatott, és elhívott a magyar dobosok baráti körének idei találkozójára, ahova már csábítgatják egy ideje, és most végre számára is megfelelő volt az időpont. Talán attól tartott, nehezen oldódik majd fel a társaságban, mert keveseket ismer, már nem igazán élők ezek a kapcsolatok sem, nem árt egy kísérő. Pedig a meghívás egy másik távoli közös rokontól érkezett. Pálmai Zoltántól, egy hazai legendától, a P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Beatrice egykori ütősétől, aki színes pályát futott be, kísérte Zámbó Jimmyt is, és 2008 óta egy elismert dobakadémiát vezet.
Bizonytalan izgalommal közeledünk a találkozó helyszíne, Pálmai kis csillaghegyi háza felé, nyugalmas fák és isteni magasságot sugalló kilátás társaságában távolodva a jelen hétköznapjaitól. Aztán kapucsengő, hosszú lépcsősor. Majd a teraszon a két zenész összeölelkezik, és engem is beinvitálnak a közös múltba.
Megyek édesanyámmal és nagymamámmal a Garay térre, benézünk a Pálmai cukrászdába, melynek egyik pillére, Zoltán mostohaapja krémessel kínál. Kis családi pletykázás, mesélnek Tamásról, aki egész nap dobol, ha nincs más kéznél, a lexikonokat veri, tanára, a legendás Kovács Gyula nagyon tehetségesnek tartja. És rögtön beugrik egy dal: „Az apám cukrász volt, igen, és ő mondta, az élet szép lesz a világ egy torta (…) Verem, verem, verem, majd beleszakadok, nem bántok én senkit, csak verem a habot.” Moziban ülök a barátnőmmel, Kopaszkutya, Hobo gerjesztett indulattal ki akarja énekelni a rendszert (legyen bármilyen) a világból, a dobnál Pálmai Zoli. Hazaérkeztem. Anyai ágon pajkosan nagyzoló maszekvilág, apain kárpátaljai puritánság, élünk a szocializmusban, hiszek benne, hiszem, hogy más lesz, és kábít a rockzene zajos szabadossága.
Úgy látom, az ölelkezés Rosenberg Tamást is hazapottyantja. Felszabadultan dőlnek belőle az emlékek. Ő is része volt a hatvanas években induló magyar rockzenének, de aztán a jazz felé fordult a Tomsits kvartettel, majd jött a németországi karrier sokféle feladattal. Pálmait az ő példája terelte a dobok mögé, bár az útmutató áldásra másképpen emlékeznek. Tamás története, hogy egyszer Kovács Gyulától érkezett egy gumilappal és dobverőkkel Pálmaiékhoz, és mutatta Zolinak, mit lehet ezekkel kezdeni. A fiúnak nagyon megtetszett a dolog, és ő is elindult ezen a pályán. Pálmai emlékeiben nem a gumilap él ösztönzően, hanem Tamás játéka a Tomsits kvartettben vagy akár élő zenekari kísérettel rendezett színházi előadáson. Egy másik égi jel, hogy Rosenberg esküvőjén ismerkedett meg Kovács Gyulával.
És érkeznek szépen a többiek is. A bejutáshoz legalább 60 év kell, és szakmai elismertség. Mindkét feltétel bőven teljesítve. Feltűnik Ciki, azaz Debreczeni Ferenc az Omegából, még mindig tele energiával, de nyomot hagy rajta, hogy mindinkább magára marad. Omega.
Apám űzi-hajtja a Trabantot, hogy a családi kirándulásról este odaérjek a nagy koncertre a Népstadionba. Füstfelhő, nemzetközi szintű technika, fülbe mászó effektek, űrmisztikum. Felzárkózás a Nyugathoz. Megjelenik Ciki bátyja, Csaba is, jó erőben felidézve a Bergendy fénykorát, mikor elérte az „ötödik sebességet”. Nem szerettem igazán a zenéjüket, mert nem lehetett mindenkit szeretni, különben miről folyna a vita a suliban? De világos volt az eredetiségük, fejben nálam is ott voltak az élmezőnyben. Az együttes későbbi pályáját, koncert-, tánc-, jazz- és szalonzenekarrá alakulását már nem figyeltem, addigra elhagytam az Otthonom. Ezért Bálint Istvánt nem ismerem fel, de nem ez számít, hanem hogy a többiek a társuknak tartják. Köves Miklós Pinyó lép be a baráti térbe. Kicsit elesettnek, önmagába fordultnak látom, pedig még mindig csupa szív játékot produkál a koncertjein. Talán az a baja, hogy nincs színpadon. Keringek körülötte, váltanom kell vele pár szót, mert…
Piramis! Vacsorázunk a barátommal az Ifjúsági Parkban, ő mesél, de én egyre csak nézek ki a színpad felé, ahonnan végre belevaló magyar rockzene szól egy varázslatos, hamvas frontemberrel, de most nem róla kell beszélni. Ahol van Omega, LGT, Fonográf és Piramis, ott előbb-utóbb minden lesz.
Rosenberg inkább csak nem ismeri fel azonnal arcról a többieket, nekem be kell mutatni őket. Mert nem voltam igazi zenebarát, csak egy rockőrült. De vannak segítő támpontok. Beugrik a Juventus, meg naná, hogy előttem van Tátrai Tibor, Orszáczky Miklós, a Hungária, Tolcsvay Béla, Koncz Zsuzsa, Zorán, és azonnal képet kapok, micsoda felállásokban, kikkel dolgozott Csurgai Attila, aki most is kiegyensúlyozott a sok munkától. Bardóczi Gyula sem tette le az ütőt a Gemini, a Kati és a Kerek Perec vagy a Neoton Família után. Fehér Lajos többek között a Syrius, a Juventus és a Karthago dobosa volt, ő a Gyertyás, mert gyertyakészítő mester is, karácsonykor szép termékekkel ajándékozza meg kollégáit.
Legkevésbé Weszely Jánost tudom elhelyezni, a Budapest Ragtime Band kiválóságát, de dobolás nélkül is gyorsan megkedvelteti magát. Jókedv, életöröm, baráti közvetlenség árad belőle. Verheti még a verni valót, és ez neki elég. Mindig megdöbben, amikor belegondol, mennyit melózott a legkülönfélébb műfajokban ez a nemzedék. Sokszor ők maguk sem tudták követni. Emlékszik, hogy egyszer például Bálint és a Gyertyás azon vitatkozott, melyikük közreműködött dobosként Máté Péter egyik lemezén.
Nem kell hangulatot csinálni, vitatémákat bedobni. Ritkán tapasztalható természetességgel, egymás iránti érdeklődéssel folyik a társalgás. A csapat hol kisebb csoportokra oszlik, hol megint egybeolvad. Aki megéhezik, vacsorázhat. Majd jön a Pálmai-dobostorta. Zsizsegnek a történetek, a szakmai tapasztalatok, eszmefuttatások, megidéződnek a zenei élet emblematikus helyszínei. Kovács Gyula neve számtalanszor hangzik el, a közös emlékezet egyre több sztorit őriz róla. Szertelen időutazás az elmúlt 5-6 évtizedben, a hatvanas években felnőtt generáció szemével.
Már több mint tíz esztendeje zajlanak ezek a találkozók, de még mindig van miről beszélni. A szakma egy nemzedéke hazatalált.
Tagjai számára is meglepő módon, mert úgy látják, a hasonló összetartás nem jellemző a hazai zenei életben.
Senki sem viselkedik a társaságban vezéregyéniségként, senki sem törekszik központi szerepre. Mégis érezhető, hogy megkülönböztetett tisztelet övezi a 78 éves Kőszegi Imrét, a magyar jazz kiemelkedő muzsikusát. Próbál szerény, visszafogott maradni, de szemében ott pislog az egészséges önelégültség. Nem kell szégyellnie. Persze tisztában van vele, hogy elmúlt az idő, és egyre nehezebb követni, megfelelően értékelni, mi történik a zenei világban. „Mi még karból doboltunk – emlékeztet. – Aztán átment az egész a csuklóra. És ma mi van? A gyerek tartja a kezében az ütőket, és azok valahogy mégis veszettül peregnek. Mi ez? Az ujjukból jön? Elképesztő, mennyit fejlődött a technika. Csak sokszor nem hallom a zenét.”
És végighallgatva egy másik beszélgetést megtudhattam azt is, mi az egyik legnagyobb kihívás a dobosok számára. Nos – cirkuszban játszani. Akik próbálkozhattak vele, jól megizzadtak. Sosem tudni, hogyan zajlanak le időben az egyes attrakciók, mégis valahogy ritmusban kell őket ledobolni. Meg el kell kapni, mikor rúgják a bohócok fenékbe egymást.
A dobosok ritkán kerülnek reflektorfénybe. Általában az énekesek és a szólisták lesznek sztárok. Leginkább talán a jazz ad lehetőséget tudásuk egyéniségük közvetlen kibontakoztatására. A pop- és rockegyüttesekben is könnyebben elérhetik a népszerűséget, mert a rajongók az egész formációt istenítik, megtanulják a nevüket, figyelnek rájuk is. De általában a háttérben szolgálják ki az előadókat. Magabiztosan mozogva a legkülönfélébb műfajokban. Lényegében ők tartják össze a zenei produkciót. Dobosaink évente egymás társaságában otthonra lelő idősebb nemzedéke büszke lehet magára. Jól adták meg a ritmust a megújuló magyar könnyűzenének.
