- Juhász András: Ne hagyj kihasználatlanul egy komoly válságot!

Rahm Emanuel, aki 2011 és 2019 között volt Chicago polgármestere, egy sokat idézett aranyköpéssel gazdagította az amerikai közgondolkodást: „Soha ne hagyj kihasználatlanul egy komoly válságot.” („You never want a serious crisis to go to waste.”) Nehéz lenne vitába szállni azokkal, akik ebből a mondásból cinizmust éreznek ki, de még kevésbé cáfolható, hogy a politikában e megoldást széltében-hosszában alkalmazzák.

A közelmúltban a világ szinte minden ellenzéke arra használta fel a COVID-járványt, hogy az általa legyőzni kívánt kormányt tegye felelőssé a pandémia által előidézett veszteségekért. Magyarországon szerencsére teljes volt az egység (ha jól emlékszem), de az USA-ban a helyzet kifejezetten furcsa volt, mert a demokraták szövetségi szinten ellenzékben voltak, a nagyvárosok többsége azonban az ő irányításuk alatt állt. Andrew Cuomo New York-i demokrata kormányzó napi járványkezelési sajtótájékoztatói egy időben olyan népszerűek voltak, hogy sokan már a következő elnököt látták benne – amíg a kormányzó „új ruháját” elnézve egy kisfiú meg nem kérdezte, valóban indokolt volt-e arra kötelezni az idősotthonokat, hogy befogadják a koronavírusból lábadozó betegeket, és nincs-e valami gond az áldozatok pontos számát összesítő kréta körül. Ettől Cuomonak még nem kellett volna lemondania, de amikor később többen kifogásolták tolakodónak ítélt közeledési gyakorlatát is, távozott. A chicagói polgármester tehát tulajdonképpen azt mondta ki – egyébként még fehér házi kabinetfőnökként 2008-ban – amit mindenki tud: a válságot ki kell használni. Amerikában az első COVID-mentőcsomag törvényhozási vitájában a demokraták olyan „járványügyi” javaslatokat is előterjesztettek, mint a diákhitel-tartozások elengedése, a repülőjáratok üvegház-hatásának számszerűsítése, vagy a részvénytársasági igazgatóságok származás szerinti összetételének kötelező közzététele. Chicago a mentőcsomag révén leginkább a város hatalmasra duzzadt adósságait szerette volna „szövetségi lélegeztetőgépre” kapcsolni. A republikánusok akkor még azzal vághattak vissza, hogy a demokrata javaslatok „1404 oldalt töltenek meg, miközben Tolsztoj Háború és békéje csak 1400 oldal”. Tolsztoj ma már nem „píszí”, most inkább Gogol Revizora jelenthetne elfogadható összehasonlítási alapot.

Rahm Emanuel „válsághasznosítási” javaslata Chicagóban mégis több politikai cinizmusnál. A városnak története során sokszor kellett megküzdenie nehézségekkel, ezek azonban soha nem törték meg a chicagóiak alkotóvágyát, és mindig tanulságul szolgáltak a további fejlődés irányainak kijelölésében. A legismertebb tragédia az 1871-es tűzvész volt, amikor a város egész kerületei váltak porrá és hamuvá. A tapasztalatokat viszont olyan alkotó módon elemezték ki, hogy forradalmasították a kor építészetét. A chicagói értelmezés szerint itt épültek meg a világ első felhőkarcolói, bár a hivatalos belépési küszöböt egyes magyar panelházak is elérnék: 17 emelet fölött számít egy épület toronyháznak (highrise). Nem véletlen, hogy Chicago legismertebb inkubátorháza is az „1871” nevet választotta, de általában véve is gyakori a városban a poraiból fölszálló főnixmadárra való hivatkozás.

Chicagónak – globális városhoz méltóan – 29 testvérvárosa van, bár Rahm Emanuelnek elege lett az 1960-ban megkezdett sorozatgyártásból, így hivatali ideje alatt egyedül Sydney került fel a listára, amikor ő ellátogatott oda. Az orosz-ukrán testvérharc pedig Chicagóban testvérvárosok harcaként is megnyilvánult: Emanuel utóda, Lori Lightfoot néhány nappal az Ukrajna ellen indított orosz támadás után felfüggesztette Moszkva testvérvárosi státuszát. Egy város azonban bántóan hiányzik Chicago testvérvárosai közül: Szeged. A két gyorsan fejlődő „vidéki” nagyvárost a XIX. században 8 év különbséggel pusztította el a tűz és a víz, és mindkettő csodálatosan megszépülve támadt fel romjaiból. Nos, ha a szegedi árvizet exportálhattuk volna a chicagói tűzvész megfékezésére (akár dömpingáron), azzal a leginkább természetbarát módon lehetett volna biztosítani az emberéletek és az anyagi értékek védelmét mindkét városban. Az időbeni eltérést a Chicagói Árutőzsde biztosan át tudta volna hidalni valamilyen szellemes derivatív kontraktussal, de nem is biztos, hogy sokat kellett volna töprengeni a megoldáson: tudjuk, hogy a piacok gyakran előre „beárazzák” a várható fejleményeket, így lehet, hogy Chicagónak elég lett volna egy sima vételi opciós üzletet kötnie a szegedi árvízre ahhoz, hogy a tűzvész megijedjen és inkább a préri valamely lakatlan pontján keressen magának elfoglaltságot.

Rahm Emanuel polgármesteri időszakából engem két olyan nagyszerű projekt sorsa ragadott meg leginkább, amelyekben Budapesttel való hasonlatosságokat is felfedezni véltem. Az egyik a Chicago folyó melletti sétány kiépítése a belváros egy rövid (2 km-es szakaszán), a másik pedig egy új múzeum felépítésének terve a Michigan-tó partján. A folyóparti sétány építése még Emanuel elődjének időszakában megkezdődött, de a siker már teljes egészében az ő nevéhez kapcsolódott. Én még Londonban állapítottam meg, hogy Pesten hatalmas szerencsénk van a Dunával: a világ városainak jelentős részében a folyópart nem közterület, ha a korábbi gyárépületek és raktárak helyét időközben lakó- vagy irodaépületek vették is át. Chicagóban a folyó többnyire szintén csak rövid szakaszokon megközelíthető és a hidakról látható, egyébként a víz egészen a felhőkarcolók lábazatáig ér. Érthető tehát, hogy az új parti sétány – sok vendégváró helyével – elképesztően népszerűvé vált. Személyes kedvencem az Urban Kayaks klub volt. A munkahelyem melletti toronyházban laktam és nyáron választhattam, hogy munka után a 6 perc sétára lévő folyóparti konténereikhez megyek-e le kajakozni, vagy a 13 perc alatt elérhető tóparti „bázisra” sietek evezős-deszkázni (paddleboard, „magyarul”: SUP). A felhőkarcolók alatt a kajakba szállva az első evezőcsapások után gyakran átfutott rajtam a gondolat: „Elnézést kérek, elmagyarázná nekem valaki, mit jelent az, hogy »stressz«? Annyit emlegetik…”

A pesti rakpart-párhuzam persze nem tökéletes, a Rába-szélességű Chicago folyón nem kell kétemeletes vízszintkülönbségeket kezelni (1900-ban a folyásirányt is megváltoztatták), a közúti közlekedést pedig (pont itt) hat sáv szolgálja ki az utcaszinten és további négy egy alagútban, ezek mind megmaradtak, a sétány kialakításához tehát nem kellett az autósokat bosszantani.

Rahm Emanuel egy másik névjegyet is szeretett volna hagyni városa tóparti arculatán, a George Lucas filmrendező és producer gyűjteményeit bemutatni tervezett „narratív” művészetek múzeumát. (2015-ben még gondolkodnom kellett azon, elbeszélő-, vagy ábrázoló művészeteknek fordítsam-e a kifejezést, de mire 2022-ben hazajöttem, a magyar köznyelv segített és örökbe fogadta a szót. Biztos értelmet is adott neki.) A múzeum terve viszont meghiúsult. A Parkok Barátai nevű „társadalmi szervezet” évek küzdelmével a múzeum több – egymás után felmerült – helyszínét is ellehetetlenítette, így Emanuel és Lucas végül bedobta a törölközőt. Én ezt nagyon sajnáltam, mert magával ragadónak találtam a Michigan-tó partján új kilátót is előirányzó múzeum látványtervét. Már azt sem értettem, miért zavarná a parkok állítólagos barátait az, hogy a Soldier Field stadion mellett egy autóparkolót beépítsenek (talán autóPARKolókkal is barátkoztak?), de annak megértése végképp kifogott rajtam, miért akadályozták meg, hogy a múzeumnak a McCormick Place vásárközpont egyik hatalmas pavilonjának lebontásával biztosítsanak helyet. Segített volna megérteni a helyzetet, ha a múzeumot a republikánusok javasolták volna, de Emanuel a Fehér Házból Chicagóba visszavonult demokrata, Lucas pedig radikális liberálisként határozza meg magát. A Parkok Barátai mindazonáltal legalább következetesek voltak: nemcsak a narratív művészetek múzeumát lehetetlenítették el, de mindent megtettek az ellen is, hogy a chicagói tópart egy másik részén megépülhessen a Barack Obama hivatali időszakának emléket állító Obama Elnöki Központ. Itt viszont már ők veszítettek, a projekt megvalósítása folytatódhatott.

Rahm Emanuel nevezetes mondásától azzal vennék búcsút, hogy üzenete már előtte is igaz volt. Egyes források az aranyköpés elődjét Winston Churchillnek tulajdonítják („Never let a good crisis go to waste”), hozzátéve azonban, semmi sem bizonyítja, hogy tényleg ő értékelte volna így az ENSZ megalakulását a második világháború németellenes szövetségéből. Persze minden út Rómába vezet, így nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, Cicero vagy Julius Caesar találta ki a mondást. Vagy az, hogy ők sem. Egyetemi hallgatóként (az 1970-es években) megtanultam, hogy három olyan forrás van, amelyben minden megtalálható: a görög mitológia, a Biblia és Marx-Engels összes művei. Egy vallási kérdésekben jártas, Chicagóban élő litván orvosnőtől egyszer megkérdeztem, ismeri-e a „ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” (Qui te lapide, tu eum pane) kifejezés helyét a Bibliában – egy prezentációban hivatkozni szerettem volna rá. Azonnal rávágta, hogy a Szentírás nem tartalmaz ilyen sort. Mit mondjak, kalapot emeltem tudása előtt. Egyszer talán majd megkérdezem tőle a „válságkihasználást” is…