„A lépcsőn lerohanás és a társasházunk alatti bunkerben elbújás rituáléja a mindennapjaim részévé vált. Egy légvédelmi sziréna ébreszt reggelente a telefonom ébresztője helyett, egy légvédelmi sziréna vált az esti teám kísérőjévé, és egy légvédelmi sziréna miatt tudok időnként szünetet tartani a munkámban, és így tudok beszélgetni a föld alatti szomszédaimmal” – írja a kijevi Andrij Usitszkij az orosz agresszió első heteiben, 2022 februárjában.
„Ahogy a pince felé rohanok, mindig találkozom a szomszéd nénivel, Olgával, aki két emelettel lejjebb lakik, és sohasem siet. Ahhoz azonban elég gyors, hogy figyelmeztesse az összes barátját, és tájékoztassa őket a helyzetről, mielőtt elérnénk a bunkert. És szereti hozzátenni, hogy »igen, megint azok az átkozott oroszok«. Közben elküldöm a »jól vagyok« üzenetet anyukámnak, aztán mindketten belépünk a párás helyiségbe. Nincs wifi, nincs mobilinternet, csak egy történetekkel teli tér. A háború tizennegyedik napján észrevettem, hogy a bunker már ismerősen otthonosnak tűnik, mintha csak egy újabb szoba lenne a lakásomban.”
Margarita halálára
A most után – Navigálás a békében címmel jelent meg a Kijevben szerkesztett Szolomija ötödik száma. Sebastian Wells berlini fotográfus Vszevolod Kazarin kijevi kollégájával vágott bele a projektbe. Mára mintegy húsz művésszel dolgoznak együtt, szerte a világból.
– Vszevolod divatfotózással kezdte, míg én dokumentumfotósi háttérrel érkeztem – meséli a 29 esztendős Sebastian, aki bár a német fővárosban él, ritkán van otthon. – 2022-ben, amikor, elkezdődött a teljes körű invázió, mindketten úgy éreztük, csinálni akarunk valamit. A kameránkat jó célra akarjuk használni, valami olyasmire, aminek van értelme, ami hozzájárul valamihez, de nem a háborús fotózással. Abban nem éreztük jól magunkat.
Úgy döntöttünk, hogy elindítunk egy fotográfiai projektet. Portrékat készítettünk fiatalokról az utcán, heteken át. És ez vezetett végül egy magazin elkészítéséhez.
Az alapgondolat az volt, hogy szubjektivitást vigyünk abba, ahogyan az ukrajnai háborúról beszélünk. Sokan beszélnek róla. Mindenkinek van véleménye, elképzelése arról, hogy mi történik, de szinte soha nem beszélünk a tapasztalatainkról. Ritkán szánunk időt arra, hogy úgy igazán meghallgassuk, mi történt azokkal, akik ki voltak téve az agressziónak. Ha tapasztalati szempontból közelítünk, akkor képesek vagyunk átlépni a különböző kulturális akadályokon. Olyasmiről beszélünk, ami ténylegesen megtörtént velünk, közel áll hozzánk, és amit senki sem tud tagadni. Szubjektivitást viszünk a diskurzusba, nemzetközi szinten is. Szerintem ez a kulcs.
Sebastian gyakran utazik Berlin és Kijev között. Már nem számolja, hogy a háború eszkalációja óta hányszor járt Ukrajnában.
– Fontos számomra, hogy időt töltsek Kijevben, Ukrajnában, hogy időt töltsek a sok barátommal, akiket az idők során szereztem, és természetesen és mindenekelőtt a magazinunk csapatával, Andriijal, Vsevoloddal és Ivankával. Ők mindannyian kijeviek, ahogy a velünk együttműködő művészek többsége is Ukrajnában él. Ezért fontos számomra, hogy ott legyek. De azért is, mert ez az egész elsősorban nem munkáról szól, hanem a barátságokról. Ez egy személyes ügy is lett, szóval nagyon gyakran vagyok ott. Látom, mi történt sok ukránnal, és hogy miként szenvednek az orosz agressziótól.
Amikor a háborúra gondolok, nem hiszem, hogy az valami olyasmi lenne, amit a térképen vagy egy műholdról láthatsz, amikor valahogy messze vagy, és tudod, hogy ez nem érint téged. Én ilyenkor gondolatban sorra veszem az Ukrajnában élő barátaimat. Az időközben odaveszett összes életet.
Az egyik munkatársunk, akivel a magazin harmadik számában dolgoztunk, Margarita Polovinko úgy döntött, hogy fegyvert fog, és belép a hadseregbe. Meghalt, ami rendkívül tragikus veszteség. Mindez egy nagyon-nagyon indokolatlan orosz birodalmi agresszió miatt van, és fontos, hogy ezt mindig szem előtt tartsuk.
Művészként vagy magánemberként tehet többet a békéért? – kérdezzük Sebastiantól.
– Nem annyira a közéleti és a magánszemély közötti különbségtétel az igazán fontos, hanem hogy véleménnyel és mondanivalóval rendelkező állampolgárként értelmezzük magunkat, akinek van elképzelése arról, hogyan tegye jobbá a társadalmat mindannyiunk számára. Jobbá annál, ahogyan élünk. Az aktív állampolgárság a lényeg. Természetesen a művészet és az alkotás a magazin lényege, és számomra is ez a fontos, mert úgy gondolom, hogy a művészet és az alkotás segít az önkifejezésben, és annak a magabiztos megértésében, hogy kik vagyunk valójában, és mit is akarunk mint közösség.
Áldozati lét ellenében
Andrij Usitszkij és Ivanna Kozacsenko később csatlakozott a fotográfuspároshoz. Ivanna kurátor, művészeti író, a magazin szerkesztője a háborúról mesél, és arról, miként lehet túlélni a hétköznapokat.
– Próbálok lépést tartani a normális élettel, és a sok tüzérségi támadás és áramszünet ellenére megpróbálok kapcsolatba lépni mindazzal, ami körülöttünk történik. Ez manapság még egy kulturális munkás számára is nagy kihívást jelent – mondja Ivanna. – Összességében úgy látom, még mindig van egy olyan elképzelés, hogy ezt az agressziót folytatni kell. Mi folyamatosan reflektálunk erre, és igyekszünk dokumentálni is a meglátásainkat. A reflexiókra nagy szükség van. Az, hogy a kulturális munkával foglalkozunk, reményt ad, és megértést arról, hogy valójában mi is a szenvedés.
Ukrajna csaknem négy éve harcol a szabadságáért és a szuverenitásáért. S hogy fiatal szerkesztőként miként lehetett megérteni és feldolgozni, hogy mostantól háborúban kell élnünk?
– Nem hiszem, hogy bárkinek is háborúban kell élnie – vágja rá Ivanna. – Azok a körülmények, amelyekbe az ukránok a hazájukban kerültek, olyan körülmények összessége, amelyben ők nem hibásak.
Fiatal szerkesztőként úgy gondolom, szeretünk forrásokat találni, hogy előmozdítsuk a diskurzust, találjunk némi kritikai perspektívát, és ne csak az áldozati létben és a dokumentációban ragadjunk, hanem engedjünk kibontakozni egy mélyebb és értékeltebb reflexiót is Ukrajnában.
Azért, hogy ne csak kívülről reflektáljunk, hanem segítsünk az itt élő embereknek azzal, hogy teret adunk nekik az érvelésre szöveggel, művészettel és mindenfélével.
A Szolomija erőteljesen mesél a háború borzalmairól, de közben kitör a háború és a szenvedés reflexióiból, és az építészetről is mesél, észrevéve a szépséget is.
– A célunk az őszinteség, hogy ne egy olyan diskurzust teremtsünk, amelyben Ukrajna elszigetelten, önmagán belül jelenik meg, hanem hogy megnyissuk a párbeszédet, és többet beszéljünk a transzlokalitás fogalmáról. Beszéljünk mindenről, ami fizikailag Ukrajnában történik, de arról is, hogy miért történik. Ezeket globálisan kell elemezni. Ez a mai szarajevói békevita természetesen azért lehetséges, mert az ukrán katonaság küzd a békéért az orosz agresszió ellen. Mindez szorosan összefügg, az ukrán ellenállásról szóló diskurzus nem létezik elszigetelten. Persze még sokat kell kutatnunk, és meg kell találnunk az összes lehetséges perspektívát, ami még szélesebbé és kifejezettebbé teheti ezt a beszélgetést. És egy kicsit valóságosabbá is az olvasóink, nézőink, látogatóink számára.
A Szolomija számos tartalma elérhető az interneten. A magazin 1000 hrivnyába, vagyis 22 euróba kerül, olvasói egy intézményi támogatásoktól mentes, világjobbításról gondolkodó független alkotóközösséget támogatnak vele. Ügyüknek Európa-szerte közönségtalálkozókon nyerik meg az olvasóikat. Decemberben Kijevben, előtte Szarajevóban tartottak lapszámbemutatót.
Bojan és a humorterápia
A boszniai főváros Goethe Intézetének média- és művészeti laboratóriumában Volodimir Prilutszkij, Jarema Malascsuk, Roman Himei, Sam Lewitt és Bojan Stojčić munkáit állították ki. A koromsötétben csak a monitorok villódzó fénye adott támpontokat. Az egyiken boszniai képzőművész-filmes, Bojan Stojčić a Hope Hotel Phanton című 22 perces alkotása futott végtelenítve. A szerzői dokumentum-játékfilmet abban az ohiói hotelben forgatták, ahol a békeszerződés tárgyalói megszálltak. Prózai képeket láttunk tüsténkedő szobalányról, üres tárgyalóasztalról és a kádban fürdő rendezőről. És az érzésről: milyen békét hoztak tető alá hús-vér emberek.
– Az eredeti gondolatom az volt, hogy elmegyek Daytonba, arra a helyre, ahol a mai Boszniát és az akkoriban égetően szükséges békét kitárgyalták – idézi fel Bojan a 2023-ban, a Szarajevói Filmfesztiválon is bemutatott rövidfilm alapötletét. – Később ez a problémás alkotmány csapdába ejtette az országot, amit nem tudunk magunktól megváltoztatni. Nincs meg hozzá a politikai cselekvőképességünk. Alapvető késztetést éreztem, hogy elmenjek arra a helyre, és megnézzem, mit érez, mit jelent az én bosnyák lényem a mai Bosznia-Hercegovina születési helyén.
Amikor ott találtam magam, rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen vendég ebben a hatalmas, 500-600 szobás hotelben, ami tökéletes metaforája lett a hatalmas békeszerkezetnek, amelynek hiányzik a tartalma és a célja.
Bojan második filmje, a Steel Hotel is a patriotizmusról szól. A leépülés mellett arról is elmélkedik, mit jelent ma bosnyák hazafinak lenni ebben az etnikailag sokszínű országban.
– A hotelt mint metaforát tökéletesnek találom. A Hotel Internacional a 80-as években a zenicai acélgyár ékköve volt, amely fénykorában 24 000 embert foglalkoztatott. Európa második legnagyobb acélgyára volt. Mára természetesen privatizálták, eladták egy világszerte ismert acélipari óriásnak, az ArcelorMittalnak. Érdekesnek találtam, hogy a hotel közvetlenül a nemzeti futballstadionnal szemben található, ahol a nemzeti futballválogatott játszik. Odamentem a stábbal ebbe az üres hotelbe, hogy rögzítsem a szurkolás visszhangjait. Megmutattuk, milyen jelent az ország ünneplése ebben a kontextusban, amikor egy néhai ipari jelképben vagyunk, amely természetesen elpusztult.
Harminc évvel Dayton után: hamu alatt izzik a parázs Boszniában, Orbán Viktor csak súlyosbítja a helyzetet– Gyakran használ humort a munkáiban, miközben a világ megőrülni látszik. Van ok a nevetésre?
– A humor, ha helyesen használják és megfelelő céllal, nagyon éles fegyver. Veszélyes eszközzé válhat a helyzeted újratárgyalásában. Persze ez az egyik módja a traumák kezelésének is. Az emberi természet egyik gyógyító tényezője a humor, amely a saját problémáidat is legyőzheti. Számomra terápia, ahogy a humort használom. Talán olyan ember vagyok, aki egyszerre tragikusnak és komikusnak is szeretné látni a dolgokat.
