Történészek mérlegen – Szvák Gyula tudósportré-sorozatáról

Szvák kapcsán személyesen nem szabad nekem hovatovább elfogultság nélkül írni. Szvák Gyulát írásain keresztül 40, személyesen pedig 30 éve ismerem. Huszonegy évvel idősebb nálam. Az ő meghívására demonstráltam az ezredfordulón az általa vezetett Ruszisztikai Tanszéken. Részt vettem konferenciáján (elég ügyefogyott) szervezőként. Vizsgáztam nála.

Akkori jóindulata 2025-ben, az eltörlések, az árokásás, a dörgedelem korában valami egészen különleges, ritka, intellektuális kedvesség, amely határozottan nem párosul semmilyen naivitással (a Professzor Úr kőbányai srác), sőt, empátiáját és intuícióját tudományszervezésre fordítja és korábban a magyar könyvkiadás egy meghatározó szeletének megszervezésére is „használta” (a Pannonica Kiadó alapítójaként). Szvák a beleérzés nagymestere, aki a tanítványait, kollégáit több száz alkalommal szervezte meg, energiáikat közös vállalkozások, összefoglaló tudományos munkák, folyóiratok kiadásába csatornázta, mintegy lehetővé téve e vállalkozásokat. Karrierjének ötödik dekádjában mintegy mellékesen megszervezett egy Scopus-indexelt folyóiratot (Mezei Bálinttal és másokkal)!

Szvák radikálisan együttérző, amikor az autoriter rendszerek történészeinek sorsát ismerteti, elemzi, teszi mérlegre. Kínosan ügyel rá, hogy a sorozatban exponált magyar és szovjet történészek megítélése kapcsán minden mentő körülményt tekintetbe vegyen, és ismertessen. Ez olyan szerzők esetén is megjelenik, mint Pankratova (aki saját férjét „dobta fel” az NKVD-nek) vagy mint Rátz Kálmán (aki nyilas is volt). Ugyan idézi Vlagyimir Kobrin robespierre-i bon mot-ját a rendszerváltás könyörtelen napjaiból, miszerint „aki nem tisztességes, azt nem lehet történésznek nevezni,” de igazából nem követi. Mintha az Atyák tanításaiból idézne, úgy ítéli el a nagyúri gőgöt (Kosáry Domokos kapcsán), de minden moralizálás nélkül tárgyalja Borisz Grekovot és a zárványként megmaradt államszocialista-korabeli volt nemesség történészszakmán belüli utóéletét (ami meglehetősen kellemesnek volt mondható, főleg az államszocializmus önképének ideológiájához/elvárásaihoz képest). A körülményeket, a tárgyalt történészek családjának életben maradását (a Szovjetunióban mintegy száz történész esett a tisztogatások áldozatául a 30-as években), sőt, a tudós és körei emberi módon történő megélhetését is fontos szempontnak tekinti.

Hangsúlyozottan a magyar és orosz helyzetből kiindulva, korunk „domináns pártrendszereinek” szituációját illető áthallásokkal elemzi az autoriter rendszerekben élni, alkotni, túlélni kívánó történészek életút-választásait. Persze olyan kort tárgyalva, amelyben a történésznek a mostaninál mérhetetlenül fontosabb szerep jutott, amikor Kosáry a Bevezetés magyar történelem forrásaiba és irodalmába jövedelméből évekig eltartotta családját (a szuterénben cseléddel!), amikor Dolmányos István Szovjetunió történetének minden mondata közvetlen politikai ügyet képezett, amikor a történészek tulajdonképpen a kor celebjeinek szerepét (is) betöltötték, nem beszélve az ideológiai és agitprop funkcióról.

Szvák írásai eszme- és tudománytörténeti tanulmányok, ám egyben erkölcsi ítéletek is. Hogy is van ez tulajdonképpen? Voltaire-rel szólva, Isten mindent megbocsát, ez a mestersége, de mi azért nem megyünk ilyen messzire? Mihez van, és mihez lehet joga az utókornak? Mikor mondhatjuk ki valakiről, hogy „megélhetési játékos” (Rátz, Hanák Péter és mások esetében Szvák ezt tulajdonképpen megteszi)? Vagy még durvábban, saját magam kapcsán, a bagdadi amerikai egyetemen tanítva: megélhetési játékos vagyok-e vajon én magam is, és ha igen, vannak-e mentő körülmények...?

Szvák majdnem mindent, majdnem mindig megbocsát erkölcsi vázlataiban. Érdekes figyelni azonban azt is, hogy kik azok, illetve melyek azok a jelenségek, akik és amelyek kapcsán ez az empátia nem teljes (hiszen ember voltunkból következően valószínűleg soha nem is lehet teljes). Szvák, mint Szondi Lipót, sorsokkal foglalkozik. Hozzá hasonlóan, személyes kedvességéből következően is, nagyon nem szimpatizál az agresszív emberekkel. Szondi ezeket Káin-típusoknak nevezte (Mózes, a törvényalkotó). Kik ők? Szegény Sztálin generalisszimusz, különösen szegény Rákosi Mátyás, Király Béla, Volkogonov tábornok, Hanák Péter, és Szili Sándor orosz nacionalista kritikusai annak védésekor (a neveket tudatosan mellőzném az utóbbi esetben). Szili Sándor védésének mikrotörténete maga igazi történészi bravúr, amelyben, mint cseppben a tenger, a nemzetközi történelem művelésének, magának a rendszerváltásnak, a jelcinscsinának, a magyar-orosz kapcsolatoknak összes buktatója jelen van. De hogyan is áll a dolog például Hanákkal, akinek (Magyarországon nem is annyira) elképesztő politikai pálfordulásairól Csunderlik Péter írt a közelmúltban rendkívül beleérző, rendkívül odafigyelő, rendkívül nem-ítélkező monográfiát (Hanák kősztálinista történészből vált az Osztrák-Magyar Monarchia nosztalgia-történészévé, majd a CEU tanszékvezetőjévé). A férjét feljelentő Pankratova esetében Szvák tekintetbe veszi azt a szubjektív vakhitet, ami Pankratovát vezette (férje nyíltan és valóban trockista politikus volt); Hanák esetében Szvák számára ez a vakhit egyik korszakban sem ilyen nyilvánvaló (még ha a párt Hanák fogadott „családjaként” funkcionált is ’45 után). Perényi Józsefet, Szvák mesterét Hanák rúgatta ki (Egy különös magyar történész).

Joszif Visszarionovics kapcsán ez fokozottan érvényes. Szvák egyetlen esetben mondja ki azt a szót, hogy „totalitárius,” és ezt Sztálin kapcsán teszi – noha hangsúlyozottan ellenzi az elmélet kimondott ekvivalencia-tételét a szocializmus és a nácizmus között. Hatott rá Krausz Tamás nemzetközi szinten is kiemelkedő Sztálin- és Lenin-kutatásainak összes eredménye (erről a Ruszisztikai Központról szóló cikkei is megemlékeznek), de ennél többről van szó, ebben benne van az 1972-ben hódmezővásárhelyi honvéd Szvák undora a relatív resztálinizáció Néphadseregétől (ez, valljuk be, valóban traumatikus helyzet lehetett)! Benne van még valószínűleg Szvák alkati idegenkedése az agresszív, brutális, mindent a taktika szemüvegén keresztül néző, anti-empata, sőt, ami még rosszabb, talán saját empátiáját is a hatalmi cél szolgálatába állító, hiperhaszonelvű Sztálintól, „a HR-estől”.

Kikkel empatikus, kikkel „szimpatizál” Szvák cikksorozata? Az előbb említettek kivételével tulajdonképpen minden szereplővel. Ahogy Szinetár Miklós, Szvák is vallja, hogy legtöbbjük bűne a koré. Sokkoló információi közül legfontosabb a magyar korona felajánlása a Romanov-háznak 1849-ben (A magyar ruszofóbia „nagy pillanatai”). Szvák cikkei, mint minden könyve, szórakoztatóak is, noha természetesen egyáltalán nem csak olvasmányos kötetek ezek. Huszárhadnagyok csínytevései és elképesztő pálfordulásai megbocsáttatnak (Rátz Kálmán), noha, mint Gyarmati Fanni írta az utóbbiról, „a kicsi, koszos Danczinger írta a könyveit”. Dolmányos István botladozásai a magyar SZKP-politika, a magyar Szovjetunió-történet útvesztőiben Szvák bírálatát, ugyanakkor megértését váltják ki. Pelle János kapcsán a történet magja maga az (A vérvádtól a nagyanyám baltájáig), nem pedig a szerző, ami elemzésre kerül, tudniillik az a szomorú tény, hogy 1956-ban igenis írtak némelyek zsidó-listákat, sőt, tettlegességekre is sor került zsidók ellen (itt került a képbe Szvák gójise nagymamájának baltája, illetve egy össz-családi elbújás története).

Hanák Péter, úgyis mint „a párt f.sza” kapcsán merül fel egy számomra nagyon érdekes szempont Hanák aktuális átállásainak egyike okán. Amint Szvák írja, „1956-tal ugyanis a Révai, Andics, Mód-vonal nemzeti függetlenségi, forradalmi történetpropagandája kompromittálódott és ismét előtérbe került a szovjet 20-as éveket idéző osztályharcos szemlélet, de még inkább annak antinacionalista éle (...) az 1867-es kiegyezést a Kádárral való alkuként kell dekódolni,” mikor is Hanák megint „él, mint hal a vízben” (Egy különös magyar történész). Félek ennek erkölcsbírói aspektusát kibontani (noha természetesen leíró értelemben minden sorával egyetértek, hiszen nehéz vele nem egyetérteni). Ám az iraki messzeségből szeretném jelezni azt, hogy személy szerint, noha afrikanistaként részemről ez „kontárkodásnak” számít, tehát személy szerint azért valamennyire sajnálom, hogy a Révai-féle kultúrpolitika egésze, analízisének minden aspektusa 1956-tal „ment a levesbe”. Andics Erzsébetnek voltak nem éppen rossz monográfiái. Révai (hogy magát Rákosit idézzem, „ez a mefisztói alak”) nem egészen jogtalanul tételezte Magyarország globális Délhez húzó történelmét, nem volt egészen légből kapott ugyanis az a történeti politikai gazdaságtan, amely Magyarországon „gyarmati kifosztást” (Hanák, sőt, Pach Zsigmond Pál!) vélt látni, főleg a kiegyezés előtt, de bizony valamelyest később is. Varga Jenő közgazdász korai művei ennek világszínvonalú elemzését adták a tízes években, kortárs szemszögből.

Ötven évvel később Ránki György és Berend T. Iván sikeresen kimozdították a magyar marxista gazdaságtörténetet ebből a paradigmából, ám személy szerint én mégis félek egyértelműen kimondani, hogy a magyar történelmi paradigmának ez feltétlenül előnyére vált volna. A magyar baloldal „nemzeti deficitjének” egyik kulcsa ugyanis éppen itt lehet. A magyar marxista újkortudomány ugyan globálisan releváns, Kosáry szavával, egyenesen exportképes lett, ám részben „elvesztette” plebejus arcát. Pozitív aspektusa ennek a minden nemzetiséggel és minden kisebbséggel kapcsolatos dicséretesen „befogadó” tónus; negatív aspektusa pedig a közbeszéd tematizálásának elveszítése, sőt, 2010-től kezdve, a kuruc hagyomány teljes retrospektív jobboldali leuralása volt. Magyarország az egyetlen ország, ahol az ország történelmének „betyárjai” nem baloldali, hanem (szélső)jobboldali ikonok, és ahol az egyetlen számba vehető angol nyelvű Rózsa Sándor-szakmunkát egy japán szerző írta (mert aki meg tudta volna írni angolul, azt nem vitte, nem vihette rá a lélek). Hobsbawm kedvencei, a betyárok, ezek a népi hősök nálunk fasiszta kedvencek. A „Talpuk alatt fütyül a szél” szele már régen másutt fütyül, és ebben a „matyóhímzéses” Révai-vonal teljes kádári kikoptatása vélhetően nem egészen ártatlan. Szvák, a hangsúlyosan plebejus szerző, I. Péter cár nagy kritikusa, ebben a dologban természetesen teljesen vétlen, de Hanák, Berend T., és a hetvenes-nyolcvanas évek regnáló magyar történészfejedelmei nem azok. Persze, mint Oroszországban, Magyarországon is rendkívül nehéz a nemzetköziség és a nemzeti elkötelezettség helyes arányának kérdése, többek között a történész számára. Vagy, hogy a kedélyeket tovább borzoljam, ott van még az osztályharc kérdése is, amelyről ma világhírű kínai kutatók azt nyilatkozzák, hogy az bizony minden szektorban releváns Kína és annak vezetése számára, kivéve a külpolitikát (Yan Xuetong: Leadership and the Rise of Great Powers, Princeton University Press, 2019).

Szvák Gyula javíthatatlan optimista. Hisz a tudományban, tudniillik az objektív tudományban a társadalom- és a történelemtudomány területén is. Hisz a demokráciában a demokrácia megingásának korában. Hiszi, hogy Oroszország európai nemzet. Hiszi, hogy Magyarországon a demokrácia, illetve egyenesen a képviseleti demokrácia lehetséges fejlemény, hogy az értelmiség fel tud építeni egy olyan politikai rendszert, amit szerencsésebb régiókban organikus polgárságok szoktak. Nemcsak hisz, hanem egyenesen bízik a jövőben, a megértésben, a nemzetköziségben, abban, hogy a háborús uszítások kora lezárul, hisz a történészekben (ebben az ő szavaival „nem túl bátor” emberfajtában), bízik abban, hogy a múlt hibái taníthatnak minket. Olcsó dolog volna tőlem bírálni bármelyik elemét ennek a hitnek, ennek a kedvességnek, ennek az emberi bizalomnak, ennek a magyar fátumtól való teljes nem-függésnek, és ennek a felvilágosult, tiszta, empatikus törekvésnek is, amely magában a cikksorozatban megnyilvánul. Politikai értelemben ugyan hajlok arra, hogy hitelt adjak Fang Ning munkáinak, amelyben a jeles kínai szerző „elsietett demokráciáról” beszél saját tudományterületem, az afrikai országok kapcsán (Fang Ning: China’s Democracy Path, China Social Sciences Press, Peking, 2014), és némi malíciával, szinte magamban, halkan néha felteszem a kérdést, hogy vajon vonatkozik-e ez az elsietett demokrácia a mi országunkra is, nemcsak Afrikára... De ez politikai kérdés, és Szvák cikksorozata nem politikai, hanem erkölcsi és egyúttal szaktudományos fókuszú cikksorozat, amely ugyanakkor áttételes memoárként, tudományos életútjának lenyomataként is funkcionál.

Ezt a fajta intuitív érzékenységet, noha neki magának megvan, nem kéri számon a többi emberen, és a közelmúlt történészein sem. „Zsidó érzékenység” tekintetében sem, bár azért ezt-azt megjegyez... Lehetetlent semmiképpen nem kér, nem vár el senkitől, Kosáry és Rátz kapcsán rendkívül megértő (Kosáry brutális „talmudistázása,” és Rátz bizonyos, hajmeresztő cikkei ellenére).

Ha csak feleannyira lesz érzékeny a széles közönség, és a széles szakma Szvák szempontjaira, mint amennyire ó maga érzékeny orosz, szovjet, kazah és magyar történészek, kis- és főnemesek, parasztfiúk, parasztlányok, felkelők és fel-nem-kelők, trükközők és megélhetési lovagok, erős kurzusfiúk és kemény tekintetű, hithű kurzuslányok mentő kontextusaira erkölcsi-történeti-történészi vázlataiban, akkor már szinte minden rendben lenne, akkor már valami egészen csodálatos dolog történt velünk, magyarokkal, akkor megvalósult Petőfi egyik (a világszabadságnál is merészebb...) álma ! Addig azonban velünk van, és a mi olvasói örömünkre, okulásunkra szolgál Szvák Gyula, megannyi empatikus cikke és könyve, és főleg sorozata itt a Népszava Szép Szó mellékletében.