Venezuela csak a kezdet? – Az amerikai intervenciók visszatérő logikája

Egyes vélemények szerint a beavatkozás mögött valójában a Monroe-doktrína újjáélesztésének szándéka húzódhat meg, amelynek célja Kína és Oroszország befolyásának visszaszorítása a térségben. Az 1823-ban meghirdetett doktrína az „Amerika az amerikaiaké” jelszó formájában vált ismertté. A Monroe-elv eredetileg az európai nagyhatalmakat akarta távol tartani, a XX. századra azonban egyre inkább az USA befolyásának kiterjesztését szolgálta Latin-Amerikában. Az elmúlt évtizedekben e hegemón törekvés meggyengült, a hatalmi űrt egyre inkább Kína és Oroszország kezdte betölteni, ami Amerikát válaszlépésre sarkalta.

Mindaz, amit most látunk, természetesen nem új keletű. Beleillik abba a sormintába, amit az USA nagyhatalmi helyzetéből adódóan már jó ideje kihasznál egyes országok könnyű sebezhetőségének rovására, a status quo fenntartásának érdekében. Az alábbi elemzés néhány latin-amerikai ország példáján keresztül mutatja be Washington korábbi külpolitikai tevékenységének hasonlóságait a jelenlegi venezuelai helyzettel.

A II. világháborút követően Latin-Amerika, valamint Közép- és Kelet-Európa politikai helyzete számos analógiát mutatott. A Szovjetunió és az USA világméretű konfrontációja során mindkét nagyhatalom saját befolyási övezeteként tekintett a hozzá földrajzilag és politikailag közel eső térségekre, s igyekezett saját érdekeinek megfelelő kormányokat hatalomra juttatni. Washington joggal számolt azzal, hogy Moszkva – mint Európában és Ázsiában – a latin-amerikai kommunista mozgalmakat is az USA globális pozícióinak gyengítésére használja. Az új észak-amerikai világstratégiához éppen ezért elengedhetetlen volt a hozzá lojális kormányok hatalomba segítése a térségben. Ám ezt nem volt egyszerű megvalósítani, és ahogy látni fogjuk, az intervenciós törekvések sok esetben kontraproduktívnak bizonyultak.

Az iráni főpróba

Még mielőtt azonban rátérnénk Latin-Amerikára, érdemes egy rövid kitérőt tenni Iránra, ahol az USA a CIA hathatós közreműködésével először hajtott végre puccsot egy demokratikus úton választott kormány leváltása érdekében. A gazdag kőolajkészletekkel rendelkező országban röviddel a II. világháború után, 1951-ben politikai fordulat történt. Az újonnan hatalomra kerülő Mohamed Moszadek miniszterelnök törvénybe iktatta az Angol-Iráni Olajtársaság államosítását. A lépés óriási érvágás volt a Nyugat számára, olyannyira, hogy Nagy-Britannia közel állt ahhoz, hogy fegyverek által szerezzen érvényt jogainak. A válság rendezését a CIA vállalta magára, mondván, Irán politikai elkötelezettsége meginogni látszik, és esély mutatkozik arra, hogy az államosítási hullám nemcsak gazdasági területen fog hasonulni a szovjet modellhez, de erősen balra tolódik maga a perzsa állam is.

Az USA célja egyszerű volt: megbuktatni Moszadeket, visszaadni a hatalmat Reza Pahlavi sah kezébe, és semmissé nyilvánítani az államosítást az olajkitermelésből származó profit érdekében. A puccs kivitelezését komoly előkészületek és propagandakampány előzte meg, aminek köszönhetően a közhangulat hamar Moszadek ellen fordult, aki egyre inkább szorult helyzetbe találta magát. A sah elmenekült az országból, amelyen óriási tiltakozási hullám söpört végig, a lakosság pedig két táborra szakadt. Időközben a CIA és a brit MI6 titkosszolgálat által támogatott monarchisták behozhatatlan előnyre tettek szert.

A konfliktus végső kimenetelét az addigra már az amerikai befolyás alatt álló katonaság fellépése döntötte el. A hadsereg véget vetett a véres drámának, Moszadeket pedig 1953 augusztusában elfogták. Pahlavi törölte az államosítást, az olajkitermelés felügyeletét pedig egy nemzetközi konzorciumra ruházta át. Az olajkitermelésből származó profit oroszlánrészét így az USA és Nagy-Britannia, valamint kisebb hányadát Hollandia és Franciaország kaparintotta meg.

A guatemalai puccs

A latin-amerikai övezet feletti befolyás megszerzésére irányuló törekvések az ötvenes évek elején értékelődtek fel. Az első gócpont Guatemala volt, ahol 1951-ben Jacobo Árbenz Guzmán került hatalomra. Az elnök rövidtávú célja a szegénység felszámolása és a földreform volt, amely során olyan területek is államosításra kerültek, melyek amerikai gazdasági társaságokhoz – például a banán exportjára monopoljogokkal rendelkező United Fruit Companyhoz (UFCO) – tartoztak. A cégnek monopóliuma volt a villamos energiára, de stratégiailag fontos Karib-tengeri kikötő is a tulajdonában állt. Az UFCO vezetősége és több amerikai politikus is szoros kapcsolatot ápolt; a CIA-igazgató Allen Dulles, valamint testvére, az államtitkár, majd külügyminiszter John Foster Dulles korábban az UFCO-t képviselő tekintélyes ügyvédi irodának dolgozott. 

Washington nem bízott az egyre inkább balra tolódó Guzmánban, ezért Eisenhower elnök 1953 augusztusában felhatalmazta a CIA-t egy olyan fedett művelet megtervezésére, melynek célja az elnök eltávolítása volt. Az USA természetesen nem vethetett be amerikai katonákat, így a puccot a Guatemalából elmenekült antikommunistákkal kívánták végrehajtani. Az akció levezénylését a hondurasi emigrációjában élő Carlos Castillo Armas ezredes zsoldosaira bízták, akiket a CIA képzett ki.

Időközben, 1954 tavaszán nagy jelentőségű esemény történt, amely alapvetően meghatározta Amerika stratégiáját. Az USA befolyására a Caracas városában rendezett Pánamerikai Értekezlet szentesítette a külső katonai agressziót. A résztvevő latin-amerikai országok megszavaztak egy Fehér Ház által megszövegezett antikommunista egyezményt.

A CIA fizetett provokátorokkal és propagandistákkal látott hozzá a hibrid hadviseléshez. A közhangulat egyre inkább Guzmán ellen fordult, a sajtó pedig éles kritikát fogalmazott meg kiváltképp az államosítás és az antikommunista paktumtól való távolmaradás miatt. Miközben Armas ezredes, a lázadók vezére támadásba lendült, Guzmán előremenekült és 1954 júniusában lemondott tisztségéről. 

Az államcsíny ugyan jórészt vértelenül zajlott, az USA mégse lélegezhetett fel, mivel az új elnök, a fegyveres erők korábbi vezetője, Carlos Enrique Díaz ugyan antikommunista volt, de keményvonalas nacionalista is, akinek nem akaródzott együttműködni Washingtonnal. Így a CIA folytatta a puccsot, a fegyveres lázadók heteken belül megdöntötték a törvényes kormányt, az elnöki széket pedig végül a felkelők vezére, Armas ezredes foglalta el. A „demokratikus átmenet” azonban nem békét, hanem korrupciót, és terrort hozott, mely Latin-Amerika újkori történelmének legsötétebb fejezeteként vonult be a köztudatba. 1999-ben, mikor Bill Clinton Guatemalába látogatott, a következő szavakkal ismerte el hazája felelősségét: „Az Egyesült Államok szempontjából fontos, hogy félreérthetetlenül kijelentsem, hogy a katonai támogatás, mely erőszakhoz és elnyomáshoz vezetett, helytelen döntés volt.”

A kubai fiaskó

Az USA intervenciós elképzelései ugyanakkor nem mindig bizonyultak hatékonynak, amit leginkább a kubai fiaskó szemléltet. Miután 1959-ben hatalomra került Kubában, Fidel Castro nem csupán nyilatkozataiban kötelezte el magát a szocialista eszmék mellett, hanem átfogó államosítási programokba kezdett, kisajátította a külföldi magántulajdont, és egyre szorosabbra fűzte a kapcsolatát Moszkvával. A hidegháború lidércével küzdő washingtoni adminisztráció elhatározta, hogy félreállítja őt. A feladattal a „Céget” bízták meg, amely kezdetben számos merényletet dolgozott ki Castro likvidálására, ám egyike se váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így került sor végül a Disznó-öböli partraszállásra.

A CIA még Eisenhower elnöksége idején kezdte meg a művelet előkészítését, ám az akció végrehajtása már az új elnökre, Kennedyre hárult. 1961. április 17-én egy 1500 fős, jól kiképzett paramilitáris egység szállt partra a Disznó-öbölben, míg a kubai kormány hozzávetőlegesen 20 ezer katonát tudott mozgósítani. A terv az volt, hogy a partraszállás után a helyi civil lakosság fellázad a kommunista rezsim ellen, és átáll az emigránsokból toborzott partraszálló csapatokhoz.

A Castro megbuktatására irányuló puccskísérlet azonban már a kezdetekkor halálra volt ítélve. A támadóknak lőszerhiányuk lett, mivel a lőszerekkel megrakott hajókat a kubaiak elsüllyesztettek, a repülőgépeket pedig lelőtték. Súlyosbította a helyzetet, hogy a lakosság nem állt a támadók mellé, Castro pedig előre tudott az akcióról, így időben értesítette a hadsereget, és letartóztatott mindenkit, akiről feltételezhető volt, hogy szimpatizálna a partraszálló erőkkel. A művelet végül két nap alatt kudarcba fulladt. Bár papíron az USA-nak semmi köze nem volt az akcióhoz, az akció óriási presztízsveszteségnek bizonyult.

Beavatkozás Nicaraguában

Nem kisebb fejszébe vágta a fejét az Egyesült Államok Nicaraguában is, ahol az 1970-es végére humanitárius katasztrófa fenyegetett, és valamennyi szervezet szólalt fel a nicaraguai kormány ellen, követelve a szegénység elleni programokat és az egyetemes jogok védelmét. Az országot a Somoza család irányította; Anastasio Somoza Debayle a nicaraguai nemzeti gárda parancsnokaként lett államelnök még 1967-ben. Az országban elképesztő nyomor tombolt, a vidéki lakosság java része nem jutott megfelelő egészségügyi ellátáshoz.

Bár Washington tudott a nicaraguai állapotokról, ám külpolitikai okokból sokkal kívánatosabb volt számára egy antikommunista diktátor, mint egy baloldali kormány. A belső ellenzék azonban évről-évre erősödött, a Sandinista Nemzeti Felszabadító Front 1979-ben már nyílt offenzívába kezdett Somoza hatalma ellen. A sandinista felkelők 1979 júliusában jutottak hatalomra, az elnök külföldre menekült, ám 1980-ban Paraguayban megölték.

Az új kormányzat államosította a bányászatot, a pénzügyi szektort és a mezőgazdaságot. A sandinisták alig pár hónap alatt megteremtették a saját szélsőbaloldali diktatúrájukat, ily módon Nicaragua a kommunizmus közép-amerikai erődítményévé vállt. A hatalomátvétel következtében a korábbi vezető erők ellenállásba kényszerültek. Az ellenállást az ún. kontrák vezették, akik az USA-tól kaptak anyagi és fegyveres támogatást, egészen 1983-ig, amikor is a Kongresszus megtiltotta a támogatásukat. A polgárháború óriási megterheléssel járt a sandinisták számára, s ez hitelvesztéshez vezetett, amely végül az 1990-es választási vereségükben csúcsosodott ki.

Chile példája

Az 1961-es Disznó-öbölbeli akció kínos kudarca után az USA nemzetbiztonsági stratégái  egészen a hidegháború végéig minden latin-amerikai baloldali vezetőben egy újabb potenciális Castrót láttak. Chilében a liberális és a kommunista párt együttműködése a háború után is folytatódott. Óvatos reformlépések kezdődtek: néhány óriásbirtokot kisajátítottak, két vasútállomást államosítottak, támogatták a rézbányászok mozgalmát az észak-amerikai cégek ellen. Eközben a kormányra óriási nyomás nehezedett az USA részéről, hogy szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval, és szakítson a kommunistákkal. A politikai nyomást gesztusok kísérték: a chilei hadsereg amerikai segélyben részesült, a kommunista pártot pedig 1947-ben törvényen kívül helyezték, és leverték a munkássztrájkokat. Az Amerika-barát fordulat átmenetileg átalakította a chilei politikai színpadot.

Salvador Allende elnök 1970-es színre lépésével újra felgyorsultak az események. Allende nem forradalommal, hanem demokratikusan, a baloldali Népfront jelöltjeként került hatalomra. A fő célja a perifériás létből való kilábaláshoz elengedhetetlen chilei nyersanyagforrások nemzeti tulajdonba vétele volt, hiszen például a kormány hivatalba lépésekor a kibányászott réz 80 százaléka amerikai vállalatokat gazdagította.

Ezt azonban nem engedte Nixon elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger sem. 1973 elején a CIA utasította a helyi ügynökeit, hogy a chilei katonai vezetőkkel együttműködve puccsot szervezzenek. Szeptember 11-én Allende elnök azzal szembesült, hogy Augusto Pinochet vezérkari főnök vezetésével a hadsereg fellázadt ellene. Bár a puccsisták szabad elvonulást ígértek neki lemondásáért cserébe, ő azonban az elnöki palotában maradt. Nem várta meg, hogy elfogják a puccsisták, az ostrom közben meghalt, a hivatalos verzió szerint öngyilkosságot követett el.

Az 1973-as hatalomátvétel után Pinochet államosítás helyett privatizációval, deregulációval, a „szabad piac” uralmával fogott hozzá a fasisztoid diktatúrája kiépítéséhez. Érdekesség, hogy egyike volt azoknak a diktátoroknak, aki békésen távozott a hatalomból: 1989-ben népszavazáson utasították el elnöki mandátumának meghosszabbítását. 

***

A hidegháború utáni amerikai nagystratégiáról komoly külpolitikai viták zajlottak az elmúlt években. A liberális irányzat képviselői Amerika aktívabb részvételét szorgalmazták a világrend működtetésében, mondván csak így biztosítható az amerikai polgárok védelme és a prosperitás. E narratíva ellenzői azok a neorealisták voltak, akik arra figyelmeztettek, ha az USA túlterjeszkedik a hatalmán, különösen katonailag, azzal kimerítheti gazdasági tartalékait, és instabilitást hozhat a világra.

A neorealisták nagy várakozással tekintettek Donald Trump első elnökségére, mivel elsőként ő tette nyíltan magáévá az amerikai visszavonulás koncepcióját. Trump pár szimbolikus lépéstől eltekintve tovább folytatta a militarizálást, és komoly zsarolási potenciálra tett szert, amelynek legújabb kárvallottja Venezuela. A kérdés immár nem az, hogy az Egyesült Államok képes-e befolyásolni Venezuela jövőjét, hanem az, hogy a térség országai felismerik-e időben, hogy ami ma Caracasban, vagy akár Grönland kapcsán történik, az bármely más, stratégiai jelentőségű államban megismétlődhet.