Makó a XIX. században a békés együttélés mintaképe volt. Ez a város jelképének számító hagymában is alakot öltött: helyi parasztok szakértelemmel megtermelték azt, a zsidó kereskedők eladták. Olyan dinasztiák indultak útnak ebből a közösségből és ebből a városból, mint a világhírű sajtómágnás, Pulitzer József családja, vagy mint az egyik legendás beszédművelő, Montágh Imre famíliája. A zsidóság szerette Makót, a hazához fűződő elkötelezettségüket pedig mi sem bizonyította jobban, mint hogy a szabadságharc idején a Pulitzer családból hárman is büszkén öltötték magukra a nemzetőrök egyenruháját. De nemcsak a földeken, hanem az élet minden területén békességben éltek, sőt a különböző felekezethez tartozók akár egymás templomait is látogatták egy-egy istentisztelet alkalmával.
A boldog békeidők azonban nem tartottak örökké, a XX. század elejére a hagymavárosra is árnyak vetültek. A propagandagépezet gonoszságát jól illusztrálja egy korabeli plakát, mellyel a legkisebbek világképét is igyekeztek torzítani: „Anyukám, ugye keresztény boltba megyünk?”, kérdezi a kisfiú a grafikán. Az üzenet a zsidóság kifosztásához vezető utat kövezte ki. A folyamat, amelyet Urbancsok Zsolt, a Magyar Nemzeti Levéltár makói vezetője kutatott fel és mutatott be a holokauszt emléknapja alkalmából, jól mutatja az államilag vezényelt szisztematikus módszer kegyetlenségét.
A zsidótörvények nemcsak a gazdasági pozícióktól, vagyonuktól fosztották meg ezeket az embereket, hanem a méltóságuktól, az életüktől is.
Míg a XX. század elején büszkén viselték a Ferenc József arcképével ellátott hatágú csillagot, ahogy a gyűlölet kiteljesedett irányukba, a portré eltűnt róla, a csillag színe sárga lett.
Mindig ugyanabba a folyóba
Annak, ahogy egy társadalmon belül egy kisebb közösség előbb csak alig észrevehetően partvonalra kerül, majd egyre határozottabban válik közellenséggé, jól tetten érhető lépései vannak. Erről az előadás során is hallhattunk. Urbancsok Zsolt magyarázata alapján magunk is beazonosíthattuk, hogyan fordul át a kezdeti befogadás kirekesztéssé, hogyan készítik elő a kifosztást, majd hogyan hajtja végre az állam ezt az embertelen tervet a zsidótörvényekkel, a kitaszítással, a teljes megsemmisítéssel.
A bűnbakképzés folyamata nem magától és nem egyik napról a másik napra megy végbe. Ami pedig a legijesztőbb benne, hogy mindehhez mi, hétköznapi emberek kellünk. A folyamatot Gregory Stanton amerikai emberjogi aktivista, kutató tíz, Gordon Allport szintén amerikai szociálpszichológus öt szakaszra osztotta. A legelső lépés mindig az, amikor egy társadalom önmagára már nem valódi, összetartó közösségként tekint, ehelyett a „mi” és az „ők” narratíva lép életbe negatív felhanggal. Illetve hogy egy valós problémára, feszültségre nem a tényleges okot akarja megkeresni, hanem az egyszerűbb megoldást választva rámutat egy bűnösnek vélt csoportra. A XX. századból számos példa találunk minderre. Ilyen volt a ruandai tuszik sorsa 1994-ben, ahol a hutu többség hasonló lépcsőfokokon keresztül tette bűnbakká a kisebbséget. Hazánkhoz közelebbi térségekből példát hozva az Oszmán Birodalomban az örményeket tették felelőssé az I. világháborús vereségekért, a Szovjetunióban a „kulákok” lettek az éhínség oka, a délszláv háborúban a bosnyákokra vetítettek történelmi sérelmeket.
Ahonnan még van visszaút
A folyamat közepe táján a dehumanizálás az a lépcsőfok, amikor a bűnbaknak kikiáltott csoportot szóban elkezdik megfosztani emberi mivoltuktól, és például férgekként, élősködőkként beszélnek róluk. Ez azért veszélyes, mert ha a többségi társadalom elhiszi, hogy a bűnbak nem ember, kikapcsolhatnak a lelkiismereti gátlások, a morális szabályok. Azonban éppen itt, a dehumanizáció pontján fordítható még vissza a folyamat, hívta fel rá a figyelmet egy kutatás, melyben a már említett Gregory Stanton is részt vett.
A legfontosabb tényezőnek ilyenkor a „szemlélők” szerepe bizonyul, a folyamat ugyanis csak addig tart, amíg a passzív többség hallgat.
Ha a társadalom jelentős része nem fogadja el ezt nyelvezetet, és szolidaritást vállal az áldozatokkal, a hatalom, és most nem a már nagyon szélsőségessé vált gazdasági, politikai környezetre gondolunk, nagy valószínűséggel visszakozni fog.A mai társadalomban a bűnbakképzés nem feltétlenül fizikai kirekesztéssel kezdődik. A folyamat finomabb, de a mechanizmusa ugyanaz. Intő jel, ha egy csoportot, legyenek azok „migránsok”, „oltásellenesek”, „gazdagok”, „cigányok”, dehumanizáló jelzőkkel kezdenek illetni. Egy aránylag kiegyensúlyozott gazdasági és politikai környezetben természetesen nem jut el a folyamat a népirtásig, a közösségben tett kár azonban kétségtelen.
Ha tehát Orbán Viktor – bár a vele egy gyékényen árulók tagadják, hogy erről beszélt volna – poloskaként utal emberekre, az rossz út.
Ha nem is halál a következménye, de a kigúnyolt csoport az elhangzottakat pszichésen egyfajta megsemmisülésként élheti meg, fallal körülvett zónák helyett gazdasági és szellemi gettók jönnek létre. Az adott társadalomban eluralkodik az üldözési mánia, az energiákat a fejlődés helyett belső ellenség felkutatására használják, a bűnösnek kikiáltott csoportról álhírek terjednek, fegyver lesz a bürokráciából, a lincselés az utca helyett az online térben következik be.
Orbán Viktor bűnözőknek nevezte a Lázár János ellen tüntető cigányokat, szerinte csak félrecsúsztak a minisztere szavaiA jó hír viszont az, hogy a közösség józanabbik felének még ilyenkor is megvannak ezek ellen az eszközei. Szociálpszichológusok szerint érdemes a hallott történeteket több szemszögből megnézni, kapcsolatokat kialakítani a kirekesztés útjára indított emberekkel, megismerni őket, megpróbálni lebontani a gátakat.
Embertelenség, amelyet ember okoz
Egy társadalmi csoport kirekesztése, a velük szemben megvalósuló egyre kegyetlenebb bánásmód tehát jelentős mértékben az embereken múlik. Kellenek a folyamathoz az olyan szereplők, mint Makó akkori polgármestere, Bécsy Bertalan, aki az állam által elvártnál is jóval túlteljesítette a feladatát. Hasonlóan kétes hírnevet szerzett a gátlástalan attitűdjével Kecskemét polgármestere, Liszka Béla, akinek jól illusztrálja embertelenségét például az, hogy a városban létesített gettóban két négyzetméterben határozta meg az egy főre jutó életteret. Ám a legvészterhesebb időben is van lehetőség embernek maradni: Beretzk Pál hódmezővásárhelyi polgármester-helyettes szót emelt az ellen, hogy náluk gettó létesüljön.
A makói kirekesztés szisztematikus volt. Az olyan esetektől, hogy a zsidó polgárokat kitiltották az evezősklubból és az egyesületekből, 1944-re eljutottak a totális kifosztásig. A folyamat végén az egykor mintegy kétezer fős helyi zsidóság – minden vagyonától és jogától megfosztva – gyakorlatilag eltűnt a városból. Voltak, akik túlélték a háború, a haláltáborok borzalmait, és próbálkoztak a visszatéréssel, de végül képtelenek voltak együtt élni az emlékekkel, és inkább elköltöztek. Urbancsok Zsolt szerint ma 6-7 olyan ember él Makón, aki vállalja a zsidóságát. Azt mondja, iskolai előadásai során konkrét személyek történeteit meséli el, bízik abban, hogy így a történelem homálya helyett az átélhető és ezáltal megérthető síkra kerül a múltunknak ez a korszaka.
