Világ középhatalmai, egyesüljetek!

A II. világháború végétől 2025-ig a világrend alapja a „demokratikus országok közössége” volt – bármit is jelentsen mai olvasatban az utóbbi fogalom. Annyi azonban bizonyos: elsősorban az Egyesült Államok és – az 1990 után kibővülő – Nyugat-Európa, továbbá Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Japán és később Dél-Korea alkotta közösség, illetve az általuk meghatározott nemzetközi szabályok és szervezetek (ENSZ) többé-kevésbé stabilitást eredményeztek a világban. A gazdasági fejlődés ebben a közösségben a piacgazdaságon és a vele kéz a kézben járó demokratikus berendezkedésen alapult. A háború és az agresszió – többé-kevésbé – szalonképtelenné vált a nemzetközi ügyek „intézésében”. Ha ettől eltértek a közösség tagjai – főleg az USA –, többet vesztettek a réven, mint amennyit nyertek a vámon. Ennek a fejlődésnek az eredménye volt az „emberarcú kapitalizmus”, az olyan értékek társadalomformáló erőként való megjelenése, mint a jogállamiság, az emberi jogok, a jóléti állam.

Ez a modell fénykorában is csak a világ területileg kisebbik felét foglalta magában. A hidegháború idején durva diktatúra volt a Szovjetunióban és Kínában, cseppet sem demokratikus, sokszor az USA támogatta rezsimek Dél-Amerikában, kaotikus Afrika, Közel- és Közép-Kelet. Az ezredforduló után pedig egyre jobban megmutatkozott, hogy az érték- és szabályalapúnak gondolt világot – mint az emberiség egész történelmét – nem az értékek, hanem az egyre nyersebbé váló érdekek mozgatják.

Oroszország a jelcini szakasz konszolidációja után, a 2010-es évektől (leépítve a Nyugattal kiépített együttműködési formákat) egyre inkább diktatúrába fordult. Gazdasági fejlődése nem volt eléggé hatékony ahhoz, hogy ezáltal érvényesítse soha nem szunnyadó birodalmi érdekeit. Gazdasági értelemben már messze nem volt nagyhatalom, ám katonai téren azt gondolhatta, még megvan ez a státusa. Jöttek is a katonai „megoldások”: Grúzia 2008, Krím 2014, majd 2022 februárjától az Ukrajna elleni invázió – deklarálva egyúttal az igényt, hogy a NATO takarodjon vissza 1997-es határai mögé. A gyakorlatban pedig hibrid háborút indított Európa és a NATO meggyengítésére, megosztására és felbomlasztására.

Csak kényszerített tárgyaló fél lehet. Csak addig tartja be a szabályokat, amíg erre külső erő szorítja rá, legyen az gazdasági vagy katonai. Épp ezért, amíg a jelenlegi rezsim az úr Oroszországban, nem lenne szabad újraépíteni a gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatokat Moszkvával, miközben nyitva kell tartani a tárgyalási csatornákat. Oroszország idővel visszaintegrálható, ám a jelenlegi orosz vezetés nem.

Az ukrajnai háború szempontjából ennek az a folyománya, hogy Oroszországot csak megfelelő katonai erő szembeállításával lehet megállítani és tűzszünetre kényszeríteni. Kijev NATO-tagsága már nem kerül szóba – részben a szervezet meggyengülése és Amerika álláspontja miatt. Az egyetlen lehetőség az ukránok megfelelő felfegyverzése. Enélkül nincs tartós béke Kelet-Európában. Ami eddig formálódott – amerikai biztonsági garanciák, európai békefenntartók –, az üres vágyálom. Trump trendszerűen Oroszország mellé állt, az oroszok nem engedik be az európai csapatokat, ragaszkodnak a területi engedményekhez. 

Kína puhább utat választott. Bebizonyította, hogy az (állam)kapitalista gazdasági fejlődés lehet olyan hatékony (sőt), mint a polgári demokráciáké. A kínai modell túltermelési válságot okoz. Pekingnek elemi érdeke, hogy ezt a termékdömpinget a világ többi országával „fogyasztassa el”. Az ehhez fűződő erős érdek túlmutat az egyszerű kereskedelmen. Közvetlen hozzátartozik a földrajzi környezet ellenőrzése (ennek keretében Tajvan visszaszerzése), s idesorolódik a számtalan kezdeményezés (BRICS, BRI, SCO stb.), amelyek célja, hogy Kína világszerte növelje a kereskedelmi útvonalak ellenőrzését és nélkülözhetetlen szerepet játsszon más országok gazdaságában. Értsd: ne tudjanak szabadulni Peking gazdasági öleléséből. A kínaiak eközben nemcsak gazdaságilag fejlődtek: katonai téren képességeik összemérhetővé váltak Amerikával. Mindazonáltal Kína továbbra is elsősorban a gazdasági érdekérvényesítésre, befolyásépítésre összpontosít, amihez elengedhetetlen a számára fontos ellátási láncok és kereskedelmi útvonalak zökkenőmentes működése.

Eközben Európa „belekényelmesedett” a liberális demokrácia jólétiségébe. A saját rendszerét szabályozó, működtető Európai Uniót alakított ki, csukott szemmel a világban zajló változásokra. A gazdasági átrendeződés kihúzta a talajt a jólétiség alól, ezzel megrendítve azt az értékrendet is, amely a liberális demokrácia alapját jelenti. Értetlenül áll azelőtt, hogy honnan bújtak elő és izmosodtak meg a liberális demokráciát megkérdőjelező szélsőséges, nacionalista és szuverenista mozgalmak. Az „elkényelmesedés” megmutatkozott a biztonságpolitikában is. Az európaiak erre nem figyeltek, sőt, 1990 után nagymértékben leépítették védelmi és katonai képességeiket. (Ezért is hamis az orosz vád, amikor Putyin fenyegetésről beszél Európa és a NATO részéről.) Mindez sokáig részben az amerikai politika következménye is volt: ők védik meg Európát (is). Amikor a világban a gazdasági erőviszonyok (elsősorban Kína felemelkedése okán) megváltoztak, megjelent az elvárás, hogy az európai NATO-tagok jelentősebben fejlesszék védelmi képességeiket.

Amerika felismerhetetlenül átalakult. A hagyományos „anyagi termelés” helyébe a high-tech cégek léptek. Szolgáltatásaikkal foglyul ejtették az államot, informatikai nyelven szólva: „az állam operációs rendszerévé” váltak az államigazgatásban, katonai és nemzetbiztonsági téren. Az állam nem képes szabadulni tőlük sem a „szolgáltatásaik”, sem az államapparátussal való, gondosan kialakított személyes összefonódásuk miatt. Ennek az új oligarcha-körnek csak teher a demokrácia és a jogállam, mert akadályozza üzletemberi „szabadságukat”. Nekik kapóra jött a széles választói tömegek kiábrándultsága, amely az elnöki székbe repítette Donald Trumpot.

Van benne következetesség. A szövetségeseket már jó 40 éve ballasztnak tekinti. Mindig a pillanatnyi hasznot, a tulajdonszerzést, az egyoldalú befolyás növelését tartja szem előtt. Az erő és az agresszió a meghatározó – a szabályok, az intézmények és a szövetségesek csak zavart okoznak. Hozzáállása ideális a mögötte álló oligarcháknak. Személyiségének többi jegye pedig magát a kiszámíthatatlanságot jelenti: önzés, narcizmus, megalománia, korruptság és empátiadeficit. A történelem, a nemzetközi kapcsolatok és partnerek ismeretének és az ismeret igényének teljes hiánya. Felnéz a diktátorokra, akik már megvalósították a nagypolitikában azt, ami eddig neki korrupt ingatlanmágnásként csak részben sikerült. Nem lehet sem tőle, sem esetleges republikánus utódjától semmi jóra sem számítani. Legfeljebb egy demokrata fordulattól valamelyest. Talán.

Ebben a kontextusban nincsenek szövetségesek. Az egyik prominens oligarcha, Peter Thiel szerint: „a szabadság és a demokrácia többé nem összeegyeztethetők”. Európát – lebontva annak intézményeit – teljes technológiai és gazdasági függésbe kell hozni. Ehhez jól jönne Grönland és a szélsőségesek megerősödése, hatalomra kerülése, hogy akadálytalan, szabályozásmentes legyen a pálya a térnyerésre.

A fenti hozzáállás külpolitikai kifejeződései az utóbbi hónapokban közzétett új amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia és Nemzeti Védelmi Stratégia, amelyek elmossák a különbséget a vetélytársak és a szövetségesek között. Sőt, az utóbbiak a fő ellenségek, mert ők értékalapon is mindinkább szembe kerülnek Amerikával. Az utóbbi dokumentum ezt még brutálisabban fogalmazza meg: az előző adminisztrációk „olyan elvont légvárak(at építettek), mint a szabályokon alapuló nemzetközi rend.”

***

Ennek megfelel Ukrajna ímmel-ámmal pártolása, de inkább a konfliktus Zelenszkij nyakába varrása, valamint a Kijev segítéséhez kapcsolódó anyagi terhek Európára hárítása. Hol összefeszülés Kínával, hol engedés a kényszerek miatt.

A meghatározó európai hatalmak többsége felismerte: az ukrajnai orosz agresszió Európa bőrére megy. Az EU csak korlátozott és lassú cselekvésre képes. A Brexitből ocsúdó britek nélkül amúgy sem lehet életképes semmilyen kezdeményezés. Kell tehát valami, ami (Kanadával, Norvégiával és az Egyesült Királysággal együtt) több, mint az EU, és egyúttal (az USA nélkül) kevesebb, mint a NATO. ETO-ra (European Treaty Organization), az Európai Szerződés Szervezetére, azaz „európai NATO-ra” van szükség.

Így formálódott a Coalition of the Willing (Tettre készek Koalíciója). Elsőként Ukrajna megsegítésére összpontosítva az amerikai és a saját gyártású fegyverek megvásárlásával és továbbításával, a hírszerzési támogatás erősítésével, a fegyverszünetet célzó tárgyalásokba bekapcsolódás követelésével, a trumpi hektikával szemben Kijev támogatásával.

Ezután jött a hideg zuhany. Amerika az új Nemzetbiztonsági Stratégiájával elviekben, Grönland annexiójának követelésével és új Nemzeti Védelmi Stratégiájával a gyakorlatban mutatta meg: megszűnt a szövetségesi viszony. Annak maradéka csak eszköz, ha az amerikai érdekeket segíti.

Az amerikai követelőzés épp a Washington által várttal ellenkező hatást vált ki Európában. Az európaiak kezdetben inkább békítgették az USA-t, hogy ne kockáztassák a gyors NATO-szakítást és az Ukrajna támogatásában való amerikai részvételt. Grönlanddal azonban törésponthoz érkeztünk. Nem lehet „egyfelől-másfelől” válaszokat adni: Amerika Dánia szuverenitására tör – miközben erre nem lenne szükség, hiszen az 1951-es dán-amerikai szerződés alapján bármit is megtehetne Grönlandon. Trump politikája csak egy esetben érthető teljesen: ha Európa (gazdasági) célpont, nem pedig szövetséges. Amerika tehát mindenképpen összefeszül Európával. Marco Rubio hangneme hiába volt békülékeny a Müncheni Biztonsági Konferencián, Trump közben megerősítette igényét Grönlandra.

Egyrészt ütemesen kell fejleszteni, összehangolni katonai képességeiket, térségbeli jelenlétüket. A második a közös külpolitika, beleértve a kényszerítő eszközként a gazdaságpolitikai intézkedéseket. A harmadik a technológiai függetlenedés megkezdése Amerikától, mielőtt bekövetkezik a teljes kiszolgáltatottság. A felgyorsuló események egyfajta intézményesítést kényszeríthetnek ki. Olyat, amely kiküszöböli az EU külpolitikai döntésképtelenségét és gyors, egységes európai fellépést tesz lehetővé. Ez válhat lehetővé a jelenlegi önkéntes együttműködés formalizálásával. Minél kényszerítőbbek a körülmények, annál gyorsabban.

Márpedig az európaiak több tűz közé kerültek. Orosz agresszió keleten, mind agresszívabb amerikai fellépés nyugaton, illetve csendes és szívós kínai gazdasági nyomulás. Végül az amerikai és orosz érdekeket egyaránt szolgáló szélsőségesek és szuverenisták belülről. Mindehhez társulnak a gazdasági problémák: a majdnem stagnálás, a lemaradás a technológiai, informatikai, mesterséges intelligenciabeli és fegyverkezési versenyben.

Gazdaságilag Európa – valamint Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea – továbbra is a legerősebb szereplők között van világszinten. Az EU-nak, mint a világ megmaradt legerősebb és legnagyobb „demokratikus szigetének” határozottan kellene fejlesztenie, gyorsítania gazdaságát, megkezdve a technológiai függés felszámolását Amerikától. Ki kellene alakítania a közös kül- és biztonságpolitikai döntésképességét és együttműködési megállapodásokat kellene kötnie a világgazdaság minél több jelentős szereplőjével (Dél-Amerika, India). Nem elég az EU Draghi által javasolt föderalizációja. Kanadának, az Egyesült Királyságnak és Norvégiának is helye van a szorosabb, formalizált együttműködésben.

Mint Mark Carney kanadai kormányfő fogalmazott Davosban: A középhatalmak (...) képesek egy új rendet felépíteni, amely magában foglalja (...) értékeinket (…) mert ha nem mi ülünk az asztalhoz, akkor mi leszünk a menü.