Fordulat és rendszerváltás a gazdaságban

 Az Orbán-rendszer miatt folyamatosan csúszunk vissza a kelet-közép-európai régió államainak gazdaságfejlettségi rangsorában is, és az államháztartás egyre több szakterületén szembesülünk válság-közeli vagy válsághelyzettel.

E tartós lecsúszás a társadalomban elszegényedéshez, az országból távozók számának növekedéséhez, a munkaerőforrások elapadásához vezet. Az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra, a közösségi közlekedés válság-közeli helyzetének megváltoztatása politikai fordulatot és jól előkészített, fokozatos és átfogó szerkezeti reformokat igényel. A reformoknak a költségvetés bevételi, de főként a kiadási szerkezetének alapos átformálására, a társadalom szükségleteivel összhangban lévő elsőbbségi sorrend felállítására kell irányulnia. A gazdaságpolitikai irányváltás is csak akkor következhet be, ha a politikában megfordul a sorrend: mindannyiunk nyertessége és ne (kevesek) nyeresége legyen fontos. Ehhez le kell rombolni az Orbán-rezsim tervszerű rablógazdálkodás szolgálatába állított intézmény- és szabályrendszerét. A verseny-, piac- és tőkeellenes politikával szemben hiteles, kiszámítható, átlátható, a társadalom által ellenőrizhető új gazdasági modellt kell teremteni. Nincs államcsőd előtti válság. Nincs szükség durva megszorításokra. De nincs mód felelőtlen osztogatásra sem.

Az új kormány első száz napjában először a számbavételnek és infláció elleni fellépésnek, majd a romeltakarításnak és helyreállításnak kell következnie. A jogállam helyreállításának megkezdésével nemcsak hozzájuthatunk az európai forrásokhoz, de azonnal dönteni is szükséges a fejlesztési projektekről.

a szükséges reformok megvalósításához.

Az Orbán-rendszer gazdaságpolitikája = tervszerű rablógazdálkodás

A Fidesz 2010 után önálló politikai, társadalmi és gazdasági rendszert teremtett, a személyes autokrácia Orbán-rendszerét. E rendszer gazdaságpolitikai céljai nem a társadalmi jólétre és gazdasági eredményességre irányulnak, hanem a hatalomra került, uralkodó személy és csoportja meggazdagodására. Valamennyi gazdasági döntés mögött a hatalmon lévők magánérdeke, a kizárólagos hatalom megszerzése és megtartása áll. Önállóan követendő, megvalósítandó gazdaságpolitikai célok ezért nincsenek; megfordult az eszköz és a cél viszonya.

Az Orbán-rendszer az intézmények és döntések bármi áron történő túlzott központosítását, a hatalom egy kézben való koncentrációját valósította meg. Az országot uraló hatalmi csoport megszállta az államot, aminek révén képes a központosított források és eszközök tervszerű és folyamatos felhasználásával, újraelosztásával az Orbán-rendszerhez lojális oligarchák előre eltervezett mértékű gazdagodása elérni. A tervszerű rablógazdálkodás megvalósításának fő célja miatt a polgári demokráciákban jól ismert másfajta gazdaságpolitikai célok – mint a fenntartható, egyensúlyőrző gazdasági növekedés, az állampolgárok életszínvonalának folyamatos és visszaesésektől mentes emelése – háttérbe szorultak. A gazdaságpolitika szerepe mindössze annyi, hogy megfelelően segítse elő ennek a fő célnak, az oligarchia gyarapodásának a megvalósulását.

Az Orbán-rendszer első fázisában (2010–13) egy olyan szuverén nemzetállam ígéretét hozta, amely megteremti az új nemzeti tőkésosztályt a régi elitekkel és a multinacionális pénzügyi, kereskedelmi, energia és telekommunikációs szolgáltatókkal szemben. Az alacsony egykulcsos és társasági adókkal, valamint a különadókkal végrehajtja az „eredeti tőkefelhalmozást”. Ez a modell még a központi hatalom és tulajdonlás, illetve a helyi hatalmak és tulajdonlás vegyes rendszerére épült. A második szakaszban, az „egész pályás letámadással” és a „politikai kétharmad után legyen gazdasági és média kétharmad” meghirdetésével megkezdődött az illiberális, majd autokrata állam kialakítása, ahol se belső, se külső ellensúlyok nem működtek többé – a hatalom, a vagyonosodás és a birtoklás a központba koncentrálódott. Olyan rendszer jött létre, amelyben Orbán egyszemélyi akarata, az egyszemélyi autokrácia érvényesül. Ebben a hatalmi szerkezetben az Orbán-rendszer prociklikus – a konjunkturális növekedés idején alkalmazott, együttes költségvetési, monetáris és jövedelemgyorsító – politikával, „a kanyarban előzés” és a „magas nyomású gazdaság” meghirdetésével inflációs hullámot indított el. Felélte, részben eltulajdonította, részben presztízsberuházásokra költötte az európai forrásokat. A 2021–22-es választóvásárlással Európa legnagyobb inflációját szabadította rá a magyar társadalomra. A húszas években az Orbán-rendszer rabló természetét felismerve az EU elzárta a csapokat, így a rendszer prociklikus megszorító politikára kényszerült. Ám a gazdasági stagnálás és a csökkenő jövedelmek mellett is mindmáig folyik a rablógazdálkodás.

A hatalom megtartása, így a választók megvásárlása érdekében, a rendszer 2025 derekától 2600 milliárdos osztogatásra kényszerült. Mindez akkor indít újra inflációs hullámot, amikor az infláció társadalmi emlékezete, a megélhetési válság mély társadalmi konfliktushoz vezet. Az Orbán-rendszer gazdasági modellje és gazdaságpolitikája hosszú- és középtávon zsákutca, rövidtávon társadalmi válsághoz vezet. Ebből a zsákutcából csak rendszerváltó fordulattal és alapvető reformokkal juthatunk ki.

Magyarország gazdasági teljesítménye

A fejlesztéspolitika eredménytelenségét mutatja a gazdaság teljesítményének alakulása. Magyarországon a GDP 2013–21 között éves átlagban még 3,7 százalékkal nőtt, 2022–25 között viszont éves átlagban már csak 0,3 százalékkal, azaz gyakorlatilag stagnált, miközben az eurozóna országaiban a növekedés 1,3 százalékos volt. Az Orbán-rendszer felélte az ország tartalékait, rossz szerkezetben, pazarlóan fejlesztett. A 2004-ben csatlakozott országok közül Magyarország teljesítményének növekedése a legalacsonyabb. Az ipari termelés 2023 óta évről-évre csökkent; 3 év alatt összesen 14 százalékkal. 2025-ben a csökkenés 3,2 százalékos volt, miközben az EU-ban 1,5 százalékkal növekedés volt. A feldolgozóipar 13 alágazata közül 11-ben esett vissza a termelés, a feldolgozóipar 21 százalékát adó járműgyártásnál pl. több mint 4 százalékkal. A beruházások is évről-évre csökkentek: 2025-ben az állóeszköz-felhalmozás 4,3, az utóbbi három évben pedig 20,9 százalékkal. 2010–24 között a termelékenység összesen 22 százalékkal nőtt, ami a 2004-ben csatlakozott országok között a harmadik legalacsonyabb. Ugyanakkor a GDP arányában sokkal többet költünk a költségvetésből a gazdasági területek támogatására, mint az uniós átlag (2023-ban 9,2, illetve 5,8 százalékot), ami a felhasználás rossz hatékonyságát mutatja. A hazai állapotok miatt több mint 600 ezer magyar állampolgár dolgozik külföldön, akik általában a fiatalabb korosztályokhoz és a képzettebbek közé tartoznak Az egy főre jutó fogyasztás nálunk csak az uniós átlag 73 százaléka, egyike a legalacsonyabbaknak az Európai Unióban.

A magánérdek és ideológia-vezérelt gazdaság- és társadalompolitika a társadalmi alrendszerek többségét a működőképesség határára sodorta. A családok kormánya a demográfiai helyzet javulása helyett az utóbbi két évben a születések számában 77 500, illetőleg 72 ezer újszülöttel történelmi mélypontot, a teljes termékenységi arányszámban (1,31) az utóbbi másfél évtized mélypontját érte el. A halandósági mutatók az EU-ban a legkedvezőtlenebbek közé tartoznak; 2024-ben a születéskor várható 76,8 éves élettartam az utolsó négy között volt, 4,7 éves elmaradással az uniós átlagtól. Ezen belül a férfiak várható élettartama 6,3, a nőké 4,9 évvel volt alacsonyabb az eurózóna átlagánál; előbbi az utolsó ötben, utóbbi az utolsó előtti volt a rangsorban. Mindez nem független attól, hogy Magyarország kirívóan a legkevesebbet költ az EU-ban a közfinanszírozott egészségügyi ellátásra: 2023-ban a GDP 4,1 százalékát (az uniós átlag 7,2; Németország 7,5, Ausztria 9, Csehország 8,9, Szlovákia 6,6 százalékot fordít e célra).

A kormány szintén ideológiai alapon egymillió új munkahely létrehozására tett ígéretet. Ennek kétharmadával, mintegy 660 ezer fővel nőtt 2023-ig a foglalkoztatottak száma a 2008. évi világválságkori mélyponthoz képest, míg a múlt évben 30 ezer fős csökkenés történt. A mennyiségi növekedés ugyanakkor nem járt a minőség emelkedésével, a munka termelékenysége az elmúlt másfél évtizedben éves átlagban csupán alig 1 százalékkal nőtt. Ennek többek között a kormány hibás gazdaságpolitikája az oka, amely az alacsony hozzáadott értéket előállító termelésbe történő beruházásokat igen jelentős támogatásokkal vonzotta Magyarországra. Az oktatási rendszer torzulásának következtében a múlt évben a foglalkoztatottak 31,6 százalékának nem volt középiskolai végzettsége, 17,5 százalékának pedig semmilyen szakképzettsége. Ugyanakkor az utóbbi másfél évtizedben nőtt a korai iskolaelhagyók száma, és a húsz évvel korábbihoz képest 100 ezer fővel csökkent a felsőoktatásban részt vevők száma – azaz a magyar kormány éppen szembe megy a tudásalapú társadalom követelményével. A 2022. évi választást követően súlyosbodó növekedési válság ezért is eredményezte a társadalom széles rétegében a reáljövedelmek csökkenését. A középosztályhoz tartozók egyre nehezebben tudják megtartani elért életszínvonalukat. Ennek oka az a kormányzati szándék, hogy a másodlagos jövedelemelosztással a magasabb státuszú rétegeket segítse. A torz jövedelemelosztást igazolja, hogy a magyar költségvetés milyen keveset fordít a bruttó hazai termékből szociális támogatásra. Amíg az EU-ban 2023-ban átlagosan a GDP 19,2, az eurózónában pedig 19,7 százalékát fordították e célra, addig Magyarországon ez az arány csupán 12,3 százalék. Ezzel hazánk az utolsó három uniós ország között szerepel. Ausztriában például a GDP 21,2, Németországban 19,7, Szlovákiában 17,6, Lengyelországban 16,9 százalékát fordították e célra.

Az egy főre jutó GDP rangsorában a közép-kelet-európai tagországok között 2009-ben a negyedik, 2024-ben a kilencedik helyen állt Magyarország. Általánosan is megállapítható, hogy a legtöbb gazdaság- és társadalomstatisztikai mutatóban Magyarország az uniós rangsor utolsó három helyének egyikét foglalja el Bulgáriával és Lettországgal együtt. A társadalom kettészakadásának újabb keletű példája a regionális különbségek növekedése. 2024-ben az uniós régiók között a nyolc magyar régióból hét gazdasági fejlettsége nem érte el az uniós átlag kétharmadát, három régió pedig éppen csak elérte, illetve megközelítette az uniós átlag felét; 2010-ben még három, 2024-ben már négy magyar régió volt az utolsó tizenöt között.

Versenyképesség – versenypolitika

A távlatosan is sikeres és életképes fejlődést szolgáló gazdaságpolitika célja a tisztességes verseny, a versenyképesség növelése a társadalmi jólét és a termelékenység emelésének érdekében. Az Orbán rendszer a kegyosztás, a kinevezett nemzeti bajnokok politikáját folytatta.

A jogállam leépítésével a versenyképesség alapvető pillérei, a jogbiztonság, a tulajdon biztonsága, a vállalkozás szabadsága megroggyantak. A társadalmi intézmények formális és informális elemei – a kormányzati és kormányfüggetlen hatóságok, a kereskedelmi kamarák és terméktanácsok, a gazdaság tulajdonosi és szervezeti struktúrái, a szabályrendszerek és a fejlődési folyamatban létrejött magatartási normák, azaz a szakpolitikák – az Orbán-rendszer önkényes normáit követve átalakultak vagy leépültek. A gazdaság jó része a haveri kapitalizmus és a foglyul ejtett állam szabályai szerint, tisztességes verseny nélkül működik. Ez a rendszer följogosítja kedvezményezettjeit a magántőke-alapokba pumpált állami források, koncessziók, közbeszerzések jelentős hányadának elnyerésére. E kiírásokat és pályázatokat az állam felügyeleti hatóságai – a közbeszerzési vagy a versenyhatóság – „terra incognita”-ként kezeli. A cégek ellen a versenyhatóság nem indít kartellvizsgálatot, és a fúziós eljárások során is „zöld folyosón” közlekedhetnek. Ha kell, a kormány megkerüli a versenyhatóságot: nemzetstratégiai jelentőségűvé nyilvánít egy-egy nyilvánvalóan versenyt sértő összefonódást.

A rendszerváltó kormánynak elsőbbséggel kell kezelnie a nemzeti versenyképesség folyamatos javítását, a tisztességes versenyen alapuló versenypolitikát. Ennek alapvető feltétele a jogállamiság helyreállása, a jogbiztonság, a tulajdon és a verseny szabadsága. A piaci elveket az ország gazdasági helyzetéhez, a globális gazdaság folyamataihoz igazítva kell alkalmazni.

A nemzeti versenyképesség nemcsak szűken vett gazdasági, hanem társadalmi-kulturális-humán kérdés is, át kell hatnia az egész társadalmat. A versenyképességi program középpontjában a társadalom egészére kiterjedő szellemi képességek, készségek fejlesztése, hasznosítása állhat. Az átfogó intézményfejlesztés sikere nélkül a többi pillér fejlesztése, így az erőforrások (pl. az infrastruktúra), a szakpolitikák, a versenykörnyezet (mint a termék- és pénzügyi piacok fejlesztése, a munkaerő hatékonysága), valamint az értékteremtés (benne az innováció) csak részeredményeket hozhat.

A tisztességes versenyhez négy szabályt kell betartani: antitröszt szabályok; fúziós szabályok; a vállalkozások támogatásának semlegessége; fogyasztóvédelem. A tisztességes verseny szabályait az államnak is kötelessége betartani. Ez legmagasabb szinten az Országgyűlés feladata, míg a szokványos kormányzati döntések szintjén a versenyhatóság feladatai közé tartozhat: a versenyhatóság minden versenyellenes intézkedést megtámadhat bíróság előtt. A tisztességes verseny szabályait a közpénzek költése során is be kell (és be lehet) tartani. Mindezen szabályok betartása az összes hazai piacon tevékenykedő vállalkozás és nonprofit szervezet számára azt jelenti, hogy egyenlő versenyfeltételek alakulnak ki, a járadékvadászat alapjai eltűnnek, míg a monopol-járadékok csak a versenyben elért tényleges üzleti sikert honorálják – ugyanakkor a kormányzat minden legitim prioritását transzparens módon érvényesíteni tudja.

A szabályozott iparágak vállalatait ki kell szabadítani a versengésüket gúzsba kötő szabályozásoktól, az adóktól és a koncesszióktól. A testre szabott különadók, koncessziók olyan ágazati szereplőket is bevontak a szabályozott iparágak körébe, amelyek valójában nyílt piaci versenyben tudnának hatékonyan, a fogyasztói jólét javára működni. A szabályozási filozófia és gyakorlat alkalmas kell, hogy legyen a piaci kudarcok orvoslására, támogatnia kell az innovációt. Továbbá hatékonynak kell lennie az információs aszimmetria miatt kialakuló fogyasztói kiszolgáltatottság minimalizálásában. A szabályozásnak emellett a jelentős piaci erőfölény káros hatásainak mérséklését is segítenie kell.

Átlátható, a célokat egyértelműen megfogalmazó szabályozói környezet kialakítására kell törekedni. A szabályozó hatóságoknak a túlszabályozást el kell kerülniük. Ennek érdekében a versenyhatósággal folyamatos szakmai párbeszéd kialakítására lesz szükség.

Fordulat a külgazdaságban

A kormány külgazdaság-politikáját az Orbán-rendszerben a hatalmat birtoklók magánérdekei, külpolitikája, és nem az ország nemzetgazdasági érdekei határozzák meg. Részben ennek következménye a magyar gazdaság európai és regionális szintű lemaradása.

A zsákutcás kurzus két meghatározó momentuma: a történelmileg egyedülálló külgazdasági piaci és forrásbevonási lehetőségek elmulasztása, valamint a kormányvezetés nyers hatalompolitikai érdekei által vezérelt kapcsolatépítési politika. Az Orbán-rendszer nem használta ki a 2010-es évek első felének erős világpiaci konjunktúráját, a fejlesztéspolitika diverzifikációjának lehetőségeit. Az EU részéről a forráshiányos magyar gazdaság számára történelmileg egyedülállóan rendelkezésre bocsátott fejlesztési forrásokat – központosított, szakmaiatlan, korrupt forráselosztási szerkezetben – jelentős részben nem-termelő, presztízsberuházásokra pazarolta. Elhanyagolta a gazdaság humánerőforrásainak fejlesztését, a versenyképesség megalapozását.

Kudarcnak tekinthető a keleti nyitás. A keleti autoriter rezsimekkel történő politikai szövetségépítés részben a nemzeti vagyon külföldre csempészésének elleplezését szolgálta. A „keleti nyitás” egyetlen látható jele a koreai és a kínai tőkebefektetések dinamikus bővülése. Ennek csak részben oka a kínai befektetések gyors növekedése a világgazdaságban, illetve Európában a vámakadályok átugrása a védett piacra való bejutás céljával. Fontosabb, hogy az ázsiai beruházók magatartása illeszkedik a magyar rendszerhez: központosított döntési és intézményi szerkezet, a transzparencia hiánya, a munkavállalói jogok és környezeti problémák háttérbe szorítása, a korrupció kölcsönös elismerése. A „keleti nyitás” nem teremtett új exportpiacokat, ellenben csökkentette a nemzetgazdaság szuverenitását és kialakította az új, keleti pénzügyi és technológiai függőséget. A „blokksemlegesség” vagy „konnektivitás” orbáni külgazdaság-politikája szakmailag megalapozatlan, a valós világpolitikai erőviszonyoktól és hazánk gazdasági potenciáljától elrugaszkodó fantazmagóriának bizonyult. Ez és az EU közös kül- és kereskedelempolitikájával való további konfliktusok megkérdőjelezték a magyar kormány szavahihetőségét, s bizalomvesztéshez vezetett mind az EU-ban, mind a fejlett országokbeli partnerek körében, és mérhetően csökkentette az ország érdekérvényesítő képességét. A magyar kormány szűkkeblű nacionalista kül- és nemzetpolitikája miatt nem volt képes kihasználni a szomszédságból és a regionális kapcsolatokból fakadó gazdaságélénkítési előnyöket, infrastruktúra-fejlesztési lehetőségeket.

Az új külgazdasági stratégia kiindulópontjai

Donald Trump második elnöksége gyökeresen új viszonyokat hozott a nemzetközi politikai és gazdasági rendszerbe. A világgazdaság mára meghaladta a II. világháború után az USA vezetésével kialakított intézményi, szabályozási kereteket. Az Egyesült Államok elnöke erre a helyzetre reagál, de reakciói zavarosnak, kiszámíthatatlannak és stratégia nélkülinek tűnnek. Ezzel maga vált a világpolitika és a világgazdaság legnagyobb kockázatává. Az USA nagyon gyorsan elveszíteni látszik egyik legfontosabb erőforrását, az intézményrendszerébe és nemzeti valutájába vetett bizalmat. Kína mellett az Egyesült Államok a Nyugatot, az Európai Uniót, Kanadát, az Egyesült Királyságot is ellenséggé nyilvánította. Számolnunk kell a blokkosodással, a világgazdaság fragmentálódásával.

Az Európai Unió ma is a világgazdaság egyik legerősebb közössége. Az EU a világ második legnagyobb gazdasága, nagyon erősen integrált iparral, tőke- és munkaerőpiaccal. Közös valutája a világ monetáris rendszerének második legfontosabb pénzneme. Már az euró bevezetése is egyedülálló kísérlet volt 2002-ben, amikor 12 ország közös pénzneme lett. Az eurózóna a pénzügyi válság idején nem esett szét, pedig 2010–11-ben sokan ezt jósolták, sőt, mára az eurót hivatalosan használó országok köre 12-ről 21-re bővült. Az Európai Unió egyben a világkereskedelem második legfontosabb szereplője. Az EU összesített árukereskedelmi mérlege az EU-n kívüli országokkal folyamatosan aktív. A számok tehát azt mutatják, hogy exportszektora, vagyis ipara, mezőgazdasága nemzetközileg versenyképes. Az EU a világ legvonzóbb régiója, a legmagasabb életminőséggel, ahol nagyon sokan szeretnének élni. A munkanélküliség alacsony, a nők munkaerőpiaci részvétele nőtt. A pénzügyi válság, a Covid és az orosz-ukrán háború kezelésének kihívásai nem összeomlasztották, hanem erősítették az együttműködést: közös hitelfelvétel, közös vakcinabeszerzés, közös hadiipari fejlesztés, közös védelmi politika indítása – az elmúlt években tehát sokkal szorosabbra fűződött az integráció.

Paradox módon az erőteljes állami beavatkozás, a kevesebb piac nehezíti is a versenyképességi problémák kezelését, és ugyanilyen hatású az integráció változó mélysége. A versenyképességi problémákat érzékelte az EU: a Draghi-jelentésben rámutatott a lassuló növekedésre, a termelékenység gyenge javulására – különösen a legfontosabb versenytársakhoz képest –, a növekvő nemzetközi versenyre, az olcsó orosz energiaforrások elvesztésére, a technológiai versenyben való lemaradásra. A diagnózis alapján három területet kijelölve jelezte a szükséges változtatásokat, ezek: a technológiai lemaradás csökkentése, a biztonság növelése és a dekarbonizáció/versenyképesség javításán keresztül a külső függőség csökkentése. A jövő feladata nem az integráció visszafogása, hanem annak szelektív mélyítése: ott legyen gyorsabb, centralizáltabb és kockázatvállalóbb az EU, ahol a globális verseny ezt kikényszeríti (technológia, energia, biztonság, stratégiai iparágak), miközben megőrzi azt a szociális és intézményi modellt, amely legitimációt és társadalmi stabilitást ad. A világgazdaság új tendenciái az EU-n belüli szorosabb együttműködés irányába terelik a tagállamokat. Az EU-nak meg kell találnia a helyét az új világpolitikai, világgazdasági rendben, szövetségre lépve azokkal, akikkel lehet, építenie kell a világgazdaság működését erősen meghatározó folyamatokra, tapasztalatokra és a globalizáció nyújtotta előnyökre.

A világgazdaság meghatározó szereplői a multinacionális vállalatok, a nemzetközi termelési hálózatok, a globális értékláncok. A vállalathálózatok átnyúlnak a nemzeti szabályozórendszereken, nemzeti intézményrendszereken, a hálózatokon belül folyamatos a tanulás (a világ más részeiről közvetlenül is, hiszen ott vannak, nemcsak hallanak róla). Rendkívül rugalmasan reagálnak a kihívásokra, szabályozásbeli, kereskedelempolitikai változásokra. Alapvető szerepük volt abban, hogy 2025-ben a világgazdaság a vártnál jobban teljesített. Továbbra is a lehető legnagyobb hatékonyságra törekszenek, még ha ez csak a „második legjobb” megoldás is. (Az értékláncok regionálisan átrendeződnek, a vállalatok közelebbi, illetve politikailag szövetséges országokba telepítik tevékenységeiket.) A globalizáció igyekszik gyógyítani magát.

Magyarország földrajzi, gazdasági és intézményi értelemben az európai gazdasági tér szerves része; ipara, kereskedelme és tőkeforgalma mélyen integrált az EU-ba és ez nem változott számottevően a kilencvenes évek közepe óta. A globális értékláncok jelenlegi regionális átrendeződése ezt az integrációt erősíti fel, mivel különösen a (bér)versenyképes közép-kelet-európai régióba történnek a relokációk. Valójában nincs alternatív „blokkválasztás”: a kérdés nem az, hogy Európához tartozunk-e, hanem az, hogy ez az Európához tartozás milyen minőségben valósul meg.

A jelenlegi növekedési modell ugyanis elsősorban a külföldi vállalatok döntéseire, a külső keresletre és az alacsony hozzáadott értékű termelésre épül. Ez rövid távon stabilitást és kiszámíthatóságot adhat, hosszabb távon azonban – a tapasztalatok szerint és a megfelelően, hatékonyan támogató kormányzati politikák hiányában – erősen korlátozza a felzárkózás lehetőségét, és felerősíti a külső sokkokra való érzékenységet. A világgazdaság átalakulása – a technológiai intenzitás növekedése, szabályozási és intézményi feltételek felértékelődése, a tudásalapú verseny – nem kedvez az ilyen típusú modelleknek. Ehhez hozzáadódik, hogy a mesterséges intelligencia átalakíthatja a globális értékláncokat is (World Bank, 2025), és ebben a tekintetben Magyarország lemaradása OECD-összehasonlításban jelentős (OECD, 2024). A sikeres régiós példák azt mutatják, hogy a tartós alkalmazkodás nem pusztán iparpolitikai, bérpolitikai vagy beruházás-ösztönzési kérdés, hanem az oktatás, az innovációs rendszer, az intézményi minőség, a fair piaci verseny, az infrastruktúra és a hazai vállalati kapacitások együttes fejlesztését, és egy hosszú távú stratégia megvalósítása érdekében történő összehangolását igényli. Ezek költségesek, az eleve alacsony rendelkezésre álló forrásokat az utóbbi években tovább szűkítik a korrupcióhoz és a politikai ciklusokhoz kapcsolódó jelentős veszteségek.

A magyar gazdaság előtt álló kihívás nem egyszerűen konjunkturális, hanem stratégiai természetű. Fontos új elem, hogy a bizonytalanság nem átmeneti állapot, hanem lehetséges, hogy – legalábbis rövid- és középtávon – ez az új normalitás. Az eddigi modell egy integrált világgazdaságban működőképes volt, bár hatékonysága időben jelentősen csökkent; egy blokkosodó, konfliktusos környezetben azonban egyre nagyobb költségekkel és kockázatokkal jár, különösen olyan kis, nyitott országok számára, mint Magyarország. Az új környezetben egyre erősebb lesz a nyomás arra, hogy „oldalt válasszunk”. A globális értékláncok továbbra is stabilizáló szerepet tölthetnek be, a földrajzi közelség felértékelődése ebből a szempontból kedvező a magyar gazdaság számára, de csak akkor, ha tudatos, hosszútávú gazdaságpolitika segíti a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek felé való elmozdulást, a hazai cégek mélyebb bekapcsolódását, versenyképességük javítását, akár értéklánc-vezető vállalatként való fellépésüket és az európai integráción belüli pozíciójuk erősítését. Enélkül a hármas függés nemcsak növekedési korlátot, hanem tartós sebezhetőséget is jelenthet a magyar gazdaság számára.

A külgazdaság-politika viszonylati irányait illetően – összhangban a nemzetgazdaság valós érdekeivel és az új kormány euroatlanti központú külpolitikájával – azonnal ki kell szabadulni a keleti irányú politikai sodródásból és külgazdasági zsákutcából, és a következő stratégiai irányokban kell következetesen és meggyőzően cselekedni:

1. Helyre kell állítani Magyarország közösségi elkötelezettségének, európaiságának hitelességét, és javítani kell hazánk uniós érdekérvényesítő képességét. Ehhez érdemben hozzá kell járulni az EU előtt álló globális kihívások megoldásához, az integráció elmélyítését szolgáló szabályozási, intézményi reformok sikeréhez. Támogatni kell a közös gazdaságpolitika, a bank- és tőkepiaci unió, valamint a költségvetési unió megteremtését célzó lépéseket. Középtávon fel kell készülnünk az euróövezethez történő csatlakozásra, és legbelső-körös integrációs intézményekbe való belépésre.

2. Meg kell erősíteni Magyarország szilárd gazdasági együttműködési szándékát a legfontosabb stratégiai szövetségeseinkkel, Németországgal, Franciaországgal, Olaszországgal, Nagy-Britanniával, Japánnal és az USA-val.

3. A felemelkedő gazdaságokkal – mindenekelőtt Kínával, Indiával, Dél-Koreával, Törökországgal – a tényleges kölcsönös érdekeken alapuló gazdasági kapcsolatokra építő, és az EU közös kereskedelem-politikájával összhangban levő együttműködést kell kialakítani. Oroszországgal az EU közös biztonság- és kereskedelem-politikájának megfelelően kell alakítani a gazdasági kapcsolatot. Újra kell mérlegelni az Orbán-kormány által vállalt gigaprojektekre vonatkozó kétoldalú nemzetközi kötelezettségek további sorsát.

4. Az EU-ban és a nemzetközi szervezetekben szélesebb felületen és proaktívan kell támogatni a fenntartható fejlődés előmozdítására irányuló erőfeszítéseket.

5. Konstruktív, kezdeményező szerepet kell vállalni a közép-európai és balkáni regionális együttműködési formációkban: a V4 tagállamok innovációs potenciáljának, közlekedési, energetikai, informatikai és üzleti infrastruktúrájának fejlesztésében, a nyugat-balkáni államokkal fennálló gazdasági együttműködés erősítésében, és ezen államok európai integrációjának előmozdításában.

6. Erősíteni kell az exportőrök, különösen a kkv-k külpiaci, infrastrukturális, információs és prudens pénzügyi támogatását, segíteni kell a hazai kutató, termelő vállalkozásokat a legmodernebb technológiák termelésbe történő bevezetésében, alkalmazásában, és a mesterséges intelligencia fejlesztésére irányuló nemzetközi kooperációs láncokba való bekapcsolódásban.

(Készült a Hetényi István Körben, Antalóczy Katalin, Csillag istván, Gilyán György, Herczog László, Katona Tamás, Lengyel László, Nagy Zoltán, Petschnig Mária Zita, Pitti Zoltán és Várhegyi Éva közreműködésével)