Két szék között – Hogyan szorult perifériára a magyar külpolitika?

A hintapolitika nem magyar különcködés, hanem a kisállami lét egyik klasszikus túlélési stratégiája. A kérdés nem az, hogy létezik-e, hanem az, hogy mikor válik tudatos lavírozásból önveszélyes sodródássá. A klasszikus realista iskola alapfeltevése szerint az államok elsődleges célja nem az értékközösséghez tartozás, hanem a túlélés és a mozgástér maximalizálása. Ebből a nézőpontból a „hintapolitika” nem erkölcsi kérdés, hanem eszköz.

Magyarország földrajzi helyzete miatt mindig is ütközőzóna volt Kelet és Nyugat között, s az elmúlt száz évben számos alkalommal a nagyhatalmi játszmák kárvallottjaként írta be magát a történelemkönyvekbe.

Történelmi gyökerek és a hintapolitika kialakulása

A Horthy-korszak példája jól mutatta, mi történik akkor, amikor a revíziós célok kiteljesítése érdekében egy olyan kényszerpályára áll az ország, amely végül katasztrofális eredményekkel jár. A Kádár-rendszer idején a hintapolitika kifinomultabb, de nem kevésbé korlátozott formát öltött. A Szovjetunióhoz való kényszerű kötődés mellé társult a Nyugat felé hajló gazdasági és kulturális nyitás. A „legvidámabb barakk” modellje rövid távon ugyan stabilitást hozott, hosszú távon viszont eladósodottságot, amely miatt hazánk már jóval a rendszerváltás előtt nyugati hitelekért folyamodott.

A rendszerváltással egyidejűleg, részben azt követően a nemzetközi életben is történelmi jelentőségű átalakulások mentek végbe. A kétpólusú világrend összeomlott, és egy új korszak kezdődött. A globális és regionális változások alapvetően átstrukturálták Magyarország helyét az európai politikában. A vasfüggöny leomlása után lehetővé vált a közeledés Európa nyugati feléhez, vagyis az integrálódás az úgynevezett euroatlanti szervezetekbe.

Az új helyzetre reflektáló magyar külpolitikai doktrína, amelyet a konzervatív-nemzeti koalíció fogalmazott meg, három fő célt tűzött ki maga elé. A szovjet örökségtől való megszabadulást és az euroatlanti szervezetekhez való csatlakozást. A határon túli magyar diaszpóra támogatását, valamint a környező országokkal történő jószomszédi viszony kialakítását. Ezekben a célokban társadalmi-politikai konszenzus alakult ki.

Az 1994 és 1998 közötti szociálliberális koalíció ezt a célrendszert annyiban módosította, hogy az euroatlanti integrációt ruházta fel kitüntetett jelleggel, és a másik két célkitűzés elé helyezte. Az 1998 és 2002 közötti Fidesz-kisgazda koalíció viszont hangsúlyeltolódás nélkül vállalta az antalli örökséget.

Magyarország 2004-es EU-csatlakozása után alig néhány évvel elillant az eufória, amihez először egy belpolitikai válság, majd 2008-tól egy ezt felerősítő, globális gazdasági krízis járult hozzá. Ilyen előzmények után, a 2010-ben megszerzett kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött, a második Orbán-kormány konszenzuskényszer nélkül láthatott neki egy új külpolitikai stratégia kialakításának.

Keleti nyitás és a külpolitikai irányváltás 2010 után

A hivatalba lépő új Orbán-kormány erős politikai felhatalmazással a háta mögött kezdhetett hozzá az új külpolitikai irányvonal kijelöléséhez. A „nemzeti szuverenitás” oltárán hangoztatott értékek azonban egyre inkább a háttérbe szorították uniós intézményekkel való együttműködést.

A kormány a Nyugatot rövidesen külső fenyegetettségi tényezőként azonosította, amely megpróbál beavatkozni a hazai belpolitikába. Ez párosult azzal a felfogással, miszerint az EU és a NATO bizonyos döntései nem tükrözik a magyar társadalom értékrendjét, sőt arra nézve kifejezetten károsak.

A „keleti nyitás” részeként egyre szorosabb kapcsolat épült ki Oroszországgal, Kínával és más autoriter berendezkedésű államokkal. Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin több mint egy tucat alkalommal találkozott személyesen 2010 után, ami egy NATO- és EU-tagállam vezetője esetében egyedinek mondható. Ennek egyik legvitatottabb mozzanata 2024-ben volt, amikor Orbán Viktor az EU soros elnökeként folytatott tárgyalásokat Putyinnal Moszkvában.

Az orosz–ukrán háború kitörése új külpolitikai helyzetet teremtett, Magyarország bár retorikailag elítélte az agressziót, következetesen ellenezte az Oroszországot sújtó szankciókat. A konfliktus kirobbanása után az Orbán-kormány formailag a békestratégiára helyezte a hangsúlyt, ennek ellenére folyamatosan a háborús pszichózis rémképével tematizálta és terrorizálta a közbeszédet.

Orbán Viktor egyfajta igazodási pontként tekintett Vlagyimir Putyinra, és egy túlfűtött állami paranoia-kampány keretében alakította át az országot, és butította le a közbeszédet az elmúlt években. Oroszországhoz hasonlóan hazánkban is fontos szempont lett a történelem átírása. A kormányfő felszólalásaival ráadásul már odáig ment, hogy azt mondta: hazánk második világháborús részvételére a német nyomás miatt került sor, ami nettó történelemhamisítás.

Oroszországhoz hasonlóan Magyarország stratégiai jelentőségű viszonyt ápol Kínával is. Budapest az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezés egyik európai csomópontjává kívánt válni, miközben olyan – nem csupán gazdasági, hanem politikai jelentőségű – projektek indultak, mint a Fudan Egyetem tervezett budapesti campusa vagy a Budapest–Belgrád vasútvonal, akkumulátoripari beruházások, amelyek politikai dimenzióval is bírnak.

Orbánék szorgalmazták az Európán kívüli diplomáciai kapcsolatok építését is. A keleti nyitás mellett helyet kapott a déli nyitás is, amely a kormány által alkalmazott multivektorális külpolitika irányát szemléltette. Az Oroszországból érkező energiahordozók beszerzése mellett Azerbajdzsánnal, és az Egyesült Arab Emírségekkel is kiemelkedőek az energiaszektor területén történő megállapodások. 

Az Orbán-kormányok számára a Balkán kitüntetett szerepet töltött be. Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni a nacionalista Nikola Gruevszkire; a 2006 és 2016 közötti macedón miniszterelnök 2018-ban politikai menedékjogért folyamodott Budapesten, amivel megúszta hazájában börtönt. Gruevszki regnálása alatt fokozatosan erodálta országa demokratikus berendezkedését. A vezető nyugati lapok hetekig csámcsogtak azon, hogy a magyar diplomaták miként segítették szökésének minden lépését Macedóniából: zökkenőmentesen utazhatott át a Balkánon, majd pedig útlevél nélkül léphetett be az országba. Ezzel egy időben pedig a magyar kormánypárti médiacégekhez köthető befektetők jelentek meg a Gruevszkit támogató macedóniai médiavállalatokban. Máig rejtély, hogy hazánknak miért állt érdekében egy velejéig korrupt politikus „kimenekítése” a balkáni térségből, ahol geopolitikailag amúgy is pattanásig feszült a helyzet.

Orbán szívélyes barátjaként tekintett Miloard Dodikra, a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság bukott elnökére is, aki 2025-ben előadást tartott a fideszes janicsárképzőjeként elhíresült Mathias Corvinus Collegiumban is. Dodik 2017-ben az USA szankciós listájára került a daytoni béke végrehajtásának akadályozása miatt. Regnálása alatt folyamatosan bomlasztotta a bosnyák állami intézményeket, és Orbánhoz hasonlóan jó kapcsolatot ápol Putyinnal. Dodik nem hajlandó elismerni az 1995-ös screbrenicai mészárlást sem – ahol nyolcezer muszlim férfit és fiút gyilkoltak le a szerbek.

Elszigetelődés, konfliktusok és a jövő külpolitikai dilemmái

Mindezek tükrében nem meglepő, hogy Orbán az elmúlt 16 év alatt egyre inkább elszigetelődött saját korábbi szövetségi rendszerén belül is. Ennek szimbolikus lépése leginkább az volt, amikor a Fidesz Európai Néppárti tagságát 2019-ben felfüggesztették, majd 2021-ben maga lépett ki a pártcsaládból. Szövetségesek nélkül Orbán mindinkább ráfanyalodott a kisebbségbe szorult ellenállók utolsó fegyverére, a vétóra.

A volt magyar miniszterelnök büszkén hangoztatta, hogy „bot a küllők között”, ezáltal egyre-másra kivívta az uniós tagállamok ellenszenvét, ám ez a stratégia nem bizonyult sikeresnek. A többség idővel megtalálta a módját, miképp semlegesítsék Orbánt. Volt, hogy „kiküldték kávézni”, és nélküle szavazták meg egyhangúan Ukrajna belépési folyamatának indítását. Azután a többi 26 tagország nevében fogadtak el közös nyilatkozatokat, vagy olyan jogalapra helyezték az adott ügyeket, amelyek nem igényelték az egyhangúságot.

Az EU-val felvállalt nyílt konfliktusok Orbán regnálása alatt intézményesültek. Magyarország súlyos gazdasági helyzetbe került a felfüggesztett uniós források miatt. Az Orbán-kormányok és az EU konfliktusának egyik fő frontja az uniós szabályok szándékos és tartós megszegése volt a magyar kormányzat részéről. A kritikus elemzések igen nagy részletességgel sorolták fel a jogállamisági hiányosságokat: véleménynyilvánítás szabadsága, egyesülési szabadság, médiapluralizmus, kisebbségekhez tartozó emberek jogai, korrupció, menekültek jogai stb. A megállapításokat a magyar kormány rendre visszautasította, a Tanács ennek ellenére 2018-ban megindította Magyarországgal szemben az Európai Uniós Szerződés 7. cikke szerinti eljárást.

Miután Orbán a margóra szorult, új szövetségesek után nézett, és arra koncentrált, hogy erősítse a kapcsolatát a populista és szélsőjobboldali pártokkal az EU-ban. 2024-ben Andrej Babis cseh miniszterelnök és Herbert Kickl, az Osztrák Szabadságpárt elnöke segítségével életre hívták a Patrióták Európáért csoportot, amelyhez később Marie Le Pen vezette francia Nemzeti Tömörülés, valamint Matteo Salvini olasz pártja, a Liga is csatlakozott. Összességében azonban a Patrióták mellett álló két további szélsőjobb erő, a Szuverén Nemzetek Európája, és az Európai Konzervatívok és Reformerek is megosztottak voltak számos kérdésben, ami tovább gyengítette Orbán destruktív szerepét az unióban.

A 2010 utáni nézeteltérések egyik forrása látszólag az volt, hogy a magyar kormány szuverenitási kérdésként értelmezte a szövetségi lojalitást, miközben a NATO-dimenzió egyre kevesebb figyelmet kapott. Miközben Magyarország biztonságpolitikai értelemben alapvetően a NATO-ra támaszkodik. A Finnország és Svédország NATO-csatlakozásának ratifikálása körüli halogatás azt az érzetet keltette, hogy Budapest alkupozícióként használja a kollektív biztonság kérdését is. Hazánk érdekérvényesítő ereje éppen ezért nem meglepő módon az euroatlanti térségben az elmúlt években jelentősen legyengült, de ugyanez igaz a V4-es együttműködésben játszó szerepére is.

Az Egyesült Államokkal való viszony az elmúlt másfél évtizedben ciklikusan változott. Az Obama-adminisztráció idején a demokratikus intézményrendszer leépítésével kapcsolatos kritikák domináltak. Az első Trump-kormányzat alatt ideológiai közeledés volt megfigyelhető, amely azonban stratégiailag korlátozott maradt. A Biden-adminisztráció idején ismét felerősödtek a politikai konfliktusok, különösen az orosz-ukrán háború, és a demokratikus alapelvek és a jogállamisági normák kapcsán. A második Trump-adminisztráció újabb bizonytalansági tényezőt hozott: az amerikai külpolitika részleges visszahúzódása és az EU-val szembeni konfrontatív hangnem, a kereskedelmi háború, és Ukrajna támogatásának megvonása egészen új helyzetet teremtett.

Eközben az elmúlt években a magyar külpolitikai kommunikáció stílusa is radikálisan átalakult. A klasszikus diplomáciai visszafogottságot gyakran felváltotta a konfrontatív, olykor provokatív hangnem. Szijjártó Péter 2014-es színre lépésével alapvetően átalakult a magyar külügy, amely nemcsak földrajzi értelemben fordult új irányba, nyugatról kelet felé, hanem stílusában is. A magyar diplomáciát folyamatos személycserékkel alakították át, kezdve a Martonyi János által még támogatott atlantista diplomaták kiszorításával. A keleti orientáció erősödését jól mutatta, hogy Kína és Oroszország külön főosztályt kapott.

A nyugatellenes attitűd hangsúlyozása régóta visszatérő eleme volt az Orbán-kormány kommunikációjának. Itt érdemes megjegyezni, hogy a kormányzat általában Brüsszelt és nem az EU-t vagy az Európai Bizottságot említette, ami nem volt véletlen. A felmérések ugyanis azt mutatták, hogy a szavazók nagy része EU-párti, ezért rosszul vette volna ki magát az Európai Unió bírálata, míg az Európai Bizottságot azért nem említették, mert azt csak kevés magyar ismeri.

A 2010 utáni külpolitika egyik legkövetkezetesebb eleme a határon túli magyar közösségek támogatása volt, amely állampolgársági és választójogi kiterjesztéssel párosult. A lojális határon túli nemzetiségi szervezetekre tíz- és százmilliárdos összegek zúdultak, ami nem meglepő, mivel Orbán számára a hatalom megtartáshoz kellettek a diaszpóra tagjai, Trianon témája pedig sokáig komoly mozgósítási lehetőséget nyújtott.

A Beneš-dekrétumok kérdésében tanúsított visszafogottság, a magyarellenes George Simion támogatása, és az ukrán oktatási törvénnyel kapcsolatos fellépés ugyanakkor jól mutatta, hogy Orbán olykor differenciáltan kezeli a kisebbségvédelmi ügyeket – részben aktuális geopolitikai prioritásai függvényében.

Magyar érdekek helyett pártpolitikai célok

Orbán éveken keresztül sikeresen hitette el a rendszeréről, hogy az politikai, gazdasági szempontból páratlanul hatékony, fejlődést hoz, miközben keményen fellép a bevándorlás ellen, és kezeli a demográfiai válságot. A magyar miniszterelnök a liberális demokráciákkal szemben álló nemzetközi hálózat főszereplőjeként próbálta beállítani magát, akinek a személyes kapcsolatrendszere Trumptól az európai populista pártokon át Putyinig terjed.

Az Orbán-kormány a magyar állam és a tágabb magyar érdekek képviselete helyett pártpolitikai célokat követett. A „konnektivitás” jelszavával nemzetközi közvetítő szerepre ácsingózott, ám ennek éppen az ellenkezője következett be: Orbán a saját szövetségi rendszerén belül is elszigetelődött, és a perifériára szorult. Az idei választási kampányban a szuverenitásra oly büszke Orbán paradox módon kívülről, Trumptól várt segítséget; a magyar kormányfő abban bízott, hogy az amerikai elnök lezárja az orosz-ukrán háborút, elhozza a gazdasági fellendülést, és még pénzügyi segítséget is nyújt. 2026 áprilisára ebből semmi sem teljesült. A külügyi tárca körül időközben teljesen kicsúszott a talaj, amit Szijjártó Péter lehallgatási botránya csak még inkább beárnyékolt.

Orbán a választási kampány során külpolitikai síkra terelte a kommunikációt, csúcsra járatta az ukrán- és Brüsszel-ellenes propagandát, amihez jó táptalaj volt a CPAC márciusban megrendezett budapesti rendezvénye is, ahol ismét felfújhatta magát. Az autokrata internacionálé azonban elbukott.

A Tisza Párt kétharmados győzelme kellő felhatalmazást ad ahhoz, hogy Magyarország újra pozicionálja magát, és helyreállítsa a kapcsolatát a Nyugattal. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy az új kormány felhagyjon az  orosz érdekek egyoldalú képviseletével. Vissza kell térni a saját szövetségi rendszerünkhöz, amely megfelel Magyarország biztonsági érdekeinek. A nyugati értékek megkérdőjelezése aláássa az országot a saját szövetségi körében, amely még a pillanatnyi nehézségek ellenére is nagyobb biztonságot nyújt, mint bármi más. Magyar Péter kormányának első külpolitikai lépései épp ebbe az irányba mutatnak. 

Természetesen a nyugati integráció elmélyítése sem jelent automatikus sikert, de nincs olyan alternatíva, amely hosszú távon nagyobb biztonságot kínálna a térségnek. A kiváló magyar származású történész, John Lukács szerint a nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk. De mégis, amikor a magyarság vezetői a „Keletet” választották, akkor az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult. A magyarság tömegei a Keletet vetették el 1956-ban, és 1989-ben is. Akármennyire is gyengék az európai intézmények, akármennyire is halvány az összeurópai gondolat Nyugaton, az Európához való tartozás kívánalma a magyar nép részéről elkerülhetetlen.