Nagyvonalú ellenség az Európai Unió, tragikus, hogy ma már bizonygatni kell, mennyit nyertünk vele

Különös fintora a sorsnak: épp a magyar parlamenti választás napján lesz 23 éve annak, hogy a referendumon részt vevők túlnyomó többsége, 84 százaléka mondott igent az uniós tagságunkra. Akkor azt éreztük, a Nyugat tagjaiként végleg megszabadulunk a kommunizmus utáni drámai időszak béklyóitól. Tragikus, hogy ma már bizonygatni kell egy rétegnek azt, mennyit nyertünk az uniós tagsággal. És mennyit érhettünk volna el, ha minden lehetőséget kiaknáztunk volna, s a befolyt támogatások nem egy klikkhez kerülnek.

Kellett-e nekünk?

Az uniós tagságunk meghatározta az ország gazdasági, politikai és társadalmi fejlődésének kereteit, mégis a magyar társadalomban és politikai elitben is ambivalens érzések övezik az EU-hoz fűződő viszonyt. Az a kérdés, miszerint „kell-e ténylegesen a magyaroknak az Európai Unió”, nem válaszolható meg egyszerű igennel vagy nemmel, mert a válasz függ attól, milyen időtávon, milyen alternatívákkal összehasonlítva és milyen értékpreferenciák mentén vizsgáljuk a tagságot. A magyar közvélemény mindenesetre következetes e tekintetben: az Eurobarometer 2025 végén közzétett felmérése szerint a magyarok 82 százaléka tartja hasznosnak az uniós tagságot, 57 százalék bízik az EU-ban, miközben csak 41 százalék ad az Orbán-kormány szavára, és mindössze 16 százalék vélekedik negatívan az Európai Unióról. Miközben tehát a kormány EU-ellenes kampányt folytat hosszú évek óta, a lakosság többsége pragmatikusan ítéli meg a helyzetet, és nem kíván kilépést.

Mit kaptunk az EU-tól?

Ami a számokat illeti, 2004 és 2024 között összesen nettó 73 milliárd eurós uniós támogatásban részesültünk. Más számítások szerint 67,8 milliárd euró nettó transzferről tesznek említést. Ez utóbbi is a magyar GDP körülbelül 26 százalékának felel meg, és átlagosan évi 2,8 százalékos GDP-arányos nettó EU-forrást jelentett 2004 óta, amely 2010 után 3,5 százalékra emelkedett. Ezek a pénzek az államháztartási egyenleget évente átlagosan 2,5 százalékponttal javították, ami önmagában is jól mutatja, hogy az uniós források mennyire alapvető szerepet játszottak a magyar költségvetés stabilitásában és beruházási képességében.

A források infrastruktúrára, oktatásra, egészségügyre, vállalkozásfejlesztésre, agrártámogatásokra és kutatás-fejlesztésre mentek, és számos kistelepülés, önkormányzat, kórház, iskola, út és közműhálózat újult meg belőlük. Ugyanakkor a felhasználás hatékonysága, átláthatósága és hosszú távú hatása alapján már sokkal árnyaltabb a kép: jelentős részüket nem a termelékenység növelésére, hanem politikai klientúraépítésre, túlárazott beruházásokra, kihasználatlan infrastruktúrára és látványprojektekre fordították, így a tagság gazdasági haszna jelentősebb lehetett volna jobb kormányzás mellett. Lengyelország példája mutatja, hogy lehet jól is gazdálkodni az EU-s támogatásokkal: Varsóban is hatalmon volt már illiberális kormány, abban azonban nemzeti konszenzus alakult ki: az uniós pénzeket nem egy szűk réteg meggazdagodására kell fordítani.

A direkt pénzforgalmon túl az EU-tagság több közvetett előnnyel is járt. A magyar export túlnyomó többsége az EU-ba irányul, és a külföldi működőtőke-beáramlás is nagyban függ attól, hogy Magyarország az egységes piac része. A személyek szabad mozgása Magyarországról milliók számára nyitott lehetőséget arra, hogy külföldön tanuljanak, dolgozzanak, utazzanak vagy letelepedjenek. Miközben azonban Lengyelországba sok külföldön dolgozó honfitárs tért vissza s járult hozzá tapasztalataival a GDP gyarapodásához, itthon a „visszatérés kultúrája” nem jellemző, miért térnének haza a külföldön dolgozó honfitársaink egy az európai gondolkodást ellenségnek beállító közegbe, egy olyan országba, ahol nem a tudást értékelik, hanem az engedelmességet.

Geopolitikai dimenzió

Az EU biztonságpolitikai és gazdasági védőhálót jelent. Enélkül egy kis, nyitott gazdaság könnyebben válik nagyhatalmi játszmák áldozatává. Az persze más kérdés, ha az ország tudatosan adja fel ezt a biztonságot s akarja geopolitikailag olyan országokhoz kötni magát, amelyek ellenfélként tekintenek az európai közösségre. Így ugyanis a jogbiztonságot garantáló intézményrendszer sem működik. Pedig az uniós jogszabályok és intézmények, különösen az Európai Bíróság és a jogállamisági mechanizmusok némi védelmet igyekeznek nyújtani a polgári jogok, a sajtószabadság és a jogbiztonság terén, bár ezek hatékonysága erősen vitatott.

Az Orbán-kormány narratívája szerint mi megőrizzük a szuverenitásunkat Brüsszellel szemben, ezért sem csatlakoztunk az Európai Ügyészséghez, ami cseppet sem meglepő: az uniós szerv ugyanis felléphetett volna a mérhetetlen korrupció ellen.

Mit remélhetünk az EU-tól?

Két forgatókönyv lehetséges. Ha a Fidesz marad hatalmon a választások után, várhatóan folytatódik az eddigi stratégia: formálisan nem lépünk ki a közösségből (ez nem is lenne olyan egyszerű), nem hirdetünk Huxitot, mert azt a lakosság elutasítja, és gazdaságilag öngyilkosság lenne, például a magyar termékekkel szemben esetlegesen kivetendő vámok miatt, ugyanakkor politikai kommunikációban és viselkedésben továbbra is a konfliktusos, vétózó, obstrukciós vonal folytatódna. Orbán Viktor maga mondta nemrég, Magyarország nem fog kilépni az EU-ból, mert „az EU magától szét­esik”, ami egy passzív kivárásra, érdekek blokkolására és az integrációval szembeni ellenállásra épülő stratégia. Ennek következménye, hogy Magyarország még inkább perifériára szorul az uniós döntéshozatalban, elveszíti az érdemi befolyását, miközben a diplomáciai elszigeteltség növekszik, és a bizalom helyreállítása egyre nehezebbé válik. Ráadásul 2025-ben Magyarország először vált az EU nettó befizetőjévé, na nem a repülőrajt miatt:

Az Orbán-kormány válaszként vétókkal zsarolja az EU-t, abból kiindulva, hogy az Európai Unió – inkább feladva az alapelveit – engedményeket ad Magyarországnak. Ez a stratégia azonban működésképtelen egyebek mellett amiatt, mert Friedrich Merz német kancellár megköveteli a jogállamiság végrehajtását a tagállamoktól. Orbán Viktorék már régóta nem számíthatnak olyan megértésre berlini vezetés részéről, mint Angela Merkel idején.

Ha viszont kormányváltás történik, és a Tisza Párt kerül hatalomra, akkor várhatóan jelentős stratégiai fordulat jön az EU-politikában. A Tisza központi ígérete, hogy hazahozza a befagyasztott 20 milliárd eurót, és helyreállítja Magyarország európai pozícióját. Magyar Péter számára prioritás lenne az uniós források felszabadítása, amiből fejlesztenék a gazdaságot, megerősítenék a szociális hálót, fejlesztenék az oktatást, az egészségügyet. Külpolitikában a Tisza a megbízható tag szerepét vállalná, erősítené a közép-európai együttműködést, a V4-et (bár ennek egyelőre csak a magyar–lengyel kapcsolatok megerősítése tekintetében lenne realitása). A Tisza célja, hogy Magyarország többé ne az EU szégyenpadján üljön, hanem konstruktív partnerré váljon, s idővel olyan középhatalom legyen, mint Lengyelország, amely a csatlakozás évében mélyebbről indult, mint Magyarország.

Bizonytalan jövő

Magyarország uniós szerepvállalása természetesen az EU további sorsától is függ. A szövetség előtt egy sor kihívás tornyosul: a lakosság öregedése, a technológiai versenyben való lemaradás veszélye Amerikával és Kínával szemben, az orosz agresszió és a biztonságpolitikai környezet átalakulása, az energiaválság, a klímaváltozás, a belső egyenlőtlenségek, a populista és szélsőjobboldali erők erősödése több tagállamban, no és Donald Trump kiszámíthatatlansága. A következő évek egyik legnagyobb kockázata, hogy illiberális, populista kormányok koalíciója alakulhat ki az EU-n belül, amely belülről gyengíti az uniós intézményeket, blokkolja a döntéseket, megakadályozza a közös cselekvést. Ez a forgatókönyv a lehető legjobban megfelelne a jelenlegi magyar és szlovák kormány érdekeinek. Mindez nem feltétlenül vezet az EU széteséséhez, de a veszélyek csökkentésének egyik útja egy „többsebességes Európa” kialakulása lehet, ahol a mag szorosabban integrálódik (az eurózóna, közös védelmi és iparpolitika, fiskális integráció terén), míg a perifériára szorultak befolyása jelentősen csökkenne. Magyarország pedig válaszút előtt áll: a mag részévé válik vagy a periférián marad, sőt kiszorul.

Eldől, folytatódik-e a konfrontáció vagy elkezdődik a normalizáció régóta várt időszaka. Az ellenzéki győzelem jobb hangulatot teremtene az EU-ban, amire nagy szüksége lenne a közösségünknek. Az EU-ban ugyanis sorsdöntő vita zajlik az új biztonságpolitikai architektúráról, a Trump-féle amerikai visszahúzódás utáni európai védelmi autonómiáról, az energiaátállásról, a technológiai szuverenitásról és a bővítési politikáról.

Ha Magyarország konstruktív partner lesz, akkor e folyamatok alakításába is beleszólhat; ha nem, akkor a döntések szenvedő alanyává válik. Az EU valószínűleg nem „esik szét magától”, ahogy Orbán Viktor jósolja, de válságokon kell átmennie, s meg kell újulnia ahhoz, hogy erősebbé váljon a világban. A Fidesz veresége reményt adna az EU-pártiaknak a kontinensen arra, hogy a populizmus előbb vagy utóbb elbukik.