Az idei Múzeumok Éjszakája kiemelt tematikája az „Ízekbe zárt történetek” volt, amellyel a szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy a gasztronómia nem csupán mindennapi szükséglet, hanem kulturális emlékezetünk egyik fontos hordozója is. A programsorozat országos megnyitóján ugyanakkor Tarr Zoltán arról is beszélt, milyen változások várhatók a múzeumi szférában.
Mit rejt a piknikkosár?
Az idei Múzeumok Éjszakája kiemelt tematikája az „Ízekbe zárt történetek” volt, amellyel a szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy a gasztronómia nem csupán mindennapi szükséglet, hanem kulturális emlékezetünk egyik fontos hordozója is.
Jön a Múzeumok Éjszakája, Tarr Zoltán bérrendezést és szabad kommunikációt ígérÍzekbe zárt történeteket ígér idén a Múzeumok ÉjszakájaA Magyar Nemzeti Galériában például ételeket és étkezéseket ábrázoló festményeket elemeztek az előadók. Krasznai Réka művészettörténész Szinyei Merse Pál 1873-ban készült, ikonikus Majális című festményét vette górcső alá, amelyen egy hatfős társaság látható, amint a fűben, a szabad ég alatt lakomázik. Az előadó elmondta: bár mai szemmel semmi botrányos nincs a képen, a korabeli közönség számára szinte minden az volt. Egyrészt Szinyei élénk színhasználata – vérbeli kolorista volt –, másrészt a témaválasztása, amelyet túl köznapi tárgynak tartottak, valamint az, hogy mindezt monumentális méretben ábrázolta. Szó esett arról is, hogy a képen Szinyei ismerősei szerepelnek, köztük maga a festő is, aki önéletrajzában így emlékezett vissza: „Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, kiknek képem nem fog tetszeni.”
A Ráth György-villában szintén időutazásra invitálták a közönséget. Péterfy Melinda művészettörténész a szecessziós ebédlőben egy piknikkosárból különféle illatokat vett elő, majd megszagoltatta azokat a látogatókkal, hogy rávezesse őket, milyen ételeket fogyasztottak a múlt század fordulóján. Történelmi érdekességeket is megosztott. Elmondta, hogy a piknik szó a francia pique-nique kifejezésből ered – és felidézte azt a történetet is, amely szerint Pique-Nique egy XVII. századi francia szatíra falánk szereplője volt –, illetve azt, hogy a szendvics elnevezés John Montaguhoz, Sandwich harmadik grófjához kapcsolódik. A brit nemes annyira szeretett kártyázni, hogy nem szívesen állt fel az asztaltól étkezéskor sem, ezért azt kérte szolgáitól, hogy két kenyérszelet közé helyezzenek húst. Így egyik kezével ehetett, a másikkal pedig tovább tarthatta a lapjait.
A közös élmény koszorúja
„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. (...)” – írja Örkény István az élet értelméről.
A szimbolikus egyperces névadóként és epilógusként keretezte Mácsai Pál színművész és Lukács Miklós cimbalomművész szombat esti előadását az Országos Széchényi Könyvtárban. Lukács Bach, Brahms, Bartók és Kodály harmóniáival, szabad improvizációkkal és népzenei miniatűrökkel kísérte Mácsai természetes plaszticitású felolvasását. A száz percnyi groteszk egyfajta meghittséggel ölelte magába az alkalom érzületét. Pontosabban azt, amiről Mácsai úgy fogalmazott: „egy civilizáció ideális állapota”. – Ezen a csodálatos estén a város úgy működik, ahogy mindig működnie kellene: emberek zarándokolnak az utcán, kultúrára éhesen, tudásra és ismeretekre szomjazva, múzeumból múzeumba, kulturális intézményből kulturális intézménybe járva – mondta a művész, a Múzeumok Éjszakájának szinte abszurd szépségére utalva.
Tömegek fűzték a tarka örkényi koszorút, amelynek egyik különleges szála Julien Klopfenstein francia koreográfus és előadóművész Testjárás című performansza volt. Fehérre meszelt alakja, akár egy életre kelt márványszobor, a Szépművészeti Múzeum tereiben bolyongott. Előadása a japán butoh hagyományából merített, abból a második világháború után született mozgásformából, amely a test legősibb, legösztönösebb és legsötétebb rétegeit kutatja. Szuggesztív jelenléte éles kontrasztként lépett párbeszédbe a múzeum kánonjával: míg a gyűjtemény alakjai az örökkévalóság ígéretét hordozzák, Klopfenstein a mulandóságot, a fájdalmat és az állandó átalakulást jelenítette meg a látogatók előtt.
Az ünnep egyik lehetséges lezárásaként a Petőfi Irodalmi Múzeumban átbújhattunk Tompa Andrea aranykapuján. Miközben fejünket két zacskó tojás súrolta, beléptünk egy országok, nemek, évek, identitások és emlékek között oszcilláló kísérleti térbe, ahol Tompa Andrea A gyermek neve című önéletrajzi ihletésű performanszában a Ramachandran-féle tükörterápiával gyógyíthattuk fantomfájdalmainkat. Az író egykori kolozsvári tanítványaival, Darvay Botonddal, Szántusz Noémivel és Balázs-Bécsi Eszterrel olyan összművészeti eseményt hozott létre, amelyben az egyszerű beszélgetésbe fűzött erdélyi dallamok, egy élőben készülő tojásportré és régi fotók egyvelege a közös figyelem ritka pillanatát teremtette meg.
