„A kulcsszó a befogadás”

Gál Mária, külpolitika rovat:

Tavaly nyáron Marosvásárhelyen, a gimnáziumi osztálytalálkozón egyik volt tanárom nekem szegezte a kérdést: Mari, hogy tudsz te egy olyan szerkesztőségben dolgozni, ahol utálják a határon túli magyarokat? Hogy miért gondolta így, azt ugyebár nem kell magyarázni. Abban, hogy 32 éve valamilyen formában mindig a Népszava szerkesztőségéhez tartoztam, kétségtelenül része volt „határon túliságomnak” is. 1994. június 7-én, egy nappal a Mátyás szobor védelmében meghirdetett tüntetés és élőlánc előtt, kolozsvári szerkesztőségemben teljesen ismeretlenül felhívott a Népszava akkori főszerkesztő-helyettese, Frank Iván, s arra kért, tudósítsak a Népszavának. Kezdő újságíróként, történészként álomszerűnek tűnt, hogy Magyarország legrégebbi napilapjának dolgozhatom, abba az újságba írhatok, amelynek patinás mellékletét, a Szép Szót József Attila, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc indította útjára. De nem a történelmi aura tartott – egy nyolc éves, sajtóból való kimaradást leszámítva – mindmáig a Népszavánál, hanem az a toleráns, befogadó szellemiség és alkotói szabadság, ami mindig jellemezte ezt a szerkesztőséget. A Népszava lett a „magyarországi családom”, amely szeretettel fogadott be, amely pótolta a kényszerűen elvesztett otthont, barátokat, közösséget. Azt hiszem én voltam a szerkesztőség első „menekültje”. Alólam a sors húzta ki a kolozsvári Szabadságot, mostani menekülttársaim alól az Orbán-rezsim a Népszabadságot, Magyar Nemzetet, Magyar Hírlapot, Klubrádiót, MTI-t, egyebeket. Hogy most ki vagy mi próbálja ezt a közös menekültotthont, családot és szellemi műhelyt felszámolni, az még számunkra sem tiszta. A Népszava 153 éves története során azonban sok háborút, rendszer- és kormányváltást, tulajdonosváltást és tulajdonos nélküliséget megélt. Ezúttal is sikerülni fog.

Rónay Tamás, külpolitika rovat: 

Ha szigorúan vesszük, csak 2003 márciusától vagyok a Népszavánál, a nagykönyvben legalábbis ez a dátum szerepel. Valójában ekkor már négy éve a lapnál voltam, a külpolitikai rovat gyakornokaként, sőt már 1998-ban elkezdtem írni a Szép Szó rovatba, amelynek akkor az időközben elhunyt Boros István volt a szerkesztője. Vele kapcsolatban bízvást mondhatom: büszke vagyok arra, hogy ismerhettem. Amikor büszkén a kezébe nyomtam egy Václav Havelről szóló kéziratot, intőn megjegyezte: túl sok benne az eposzi jelző. Ha egy cikket agyoncicomázunk, az a hitelesség rovására megy. A külpolitikánál nemcsak hozzáértő, hanem kedves és empatikus emberek fogadtak be az első ott eltöltött naptól kezdve, ami valamikor 1999 decemberében lehetett. Barabás Péter, Elekes Éva, Halmai Kati, … Nagyon hálás lehetek a sorsnak, hogy ők vettek szárnyaik alá, és indítottak el a pályán. S hogy miért éppen 2003 márciusában lettem főállású? Ekkor tett meg Németh Péter a rovat vezetőjévé. Látszólag amolyan kakukktojás lehettem a Népszavánál, hiszen sokan talán nem így képzelnek el egy legendás baloldali lapnál dolgozó munkatársat: keresztény, bizonyos szempontból mondhatjuk azt is, konzervatív, templomba járó családból származom, nagypapám ismert katolikus író volt. És bármilyen különös, éppen emiatt éreztem magam otthon kezdettől fogva ebben a közösségben. A kulcsszó a befogadás. És éppen ezt a befogadást tapasztaltam meg az első naptól kezdve. Mindig leírhattam, amit gondolok, még ha az nem is mindig egyezett teljesen a lap álláspontjával.

Egyesek azt jövendölték, oly régóta dolgozom már itt, hogy én oltom majd le a villanyt. Reménykedem benne, ez még nem a teljes sötétség. Csak félhomály.

Pápai Gábor, politikai karikaturista:

Karikaturista és harmadik generációs népszavás vagyok. Ez persze nem nagy kunszt, egy 153 éves napilapnál akár hatodik is lehetnék. Apám olvasószerkesztője volt. És saját halottja. (Ezt a címet 2000-ben én is megpályáztam siklóernyővel, de csak egy mínuszos hír kerekedett belőle…) Ő komolyabban űzte az önpusztítás extrémsportját. Törzskocsmájában saját szék várta lapzárta után minden nap, amelyre biztonsági övet szereltek. Az a mondás járta akkoriban, hogy az értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik ismeretlen. Sajtótörténeti szempontból érdekesebb Ede bácsi, nagyanyám sógora, akiről mindenki azt hiszi, hogy csak egy városi legenda: ő jegyezte azokat a cikkeket, amelyekért letöltendő börtön is befigyelt. Ha nem hajtják el munkaszolgálatra, mindenidők legbátrabb zsurnalisztájaként ünnepelték volna a felszabadulás utáni rövidke sajtószabadság idején – garantáltan egy sort sem írt. Mindez a múlt, de van itt valami a jövőről is, egy per, melyet annak idején egy politikus indított el, s melynek a magyar bíróságokon az lett a vége: a szólásszabadságnak meg kell hajolni a személyiségi jog előtt. Felfoghatatlan. Ezért az ügyet Strasbourgba vittük, a felperes pedig nem én, hanem a Népszava. Éppen ezért, ha megszűnik a Népszava, megszűnik a per. Ami engem illet? Majdnem harminc éve dolgozom a Népszavának. Minden nap rajzolok. Lehet osztani, szorozni...