Éljen a kommunizmus, csak az oda vezető úton a kommunistáktól mentsen meg az isten! – vonhatná le történelmi tanulságként a baloldal. Ma idehaza lassan a tágan értelmezett liberális oldalon fogalmazódhat meg valami hasonló útmutatás. Éljen a demokrácia, de a felé vezető úton mentsen meg az isten a demokratáktól! Na jó, nem az összestől.
Mindenesetre megjelent és kezd fölerősödni a demokratikus oldalon egy kormánykritikus szemlélet, amely olykor már egyfajta szkepticizmusba is átcsap. Nem óhajtok gátat szabni neki, lehetett rá számítani, van is alapja. Csupán nem értek egyet vele, elsősorban fundamentalizmusa borzol.
Radikális átalakulás igazolhat jogi erőszakot
A törésvonal ott keletkezik, minek tekintjük az idei parlamenti választás eredményét, a kialakult politikai helyzetet. Demokratikus kormányváltásnak vagy (bársonyos) forradalmi rendszerváltásnak? Az első értelmezés hívei úgy gondolják, az alkotmányosság, a polgári demokratikus intézményrendszer sokat sérült az Fidesz 16 éve alatt, de több fontos alappillére megmaradt, és ezekre lassan fel lehet húzni egy új jogállami építményt. Így semmi akadálya a politikai folytonosságnak, az ellenzék és a hivatalban lévő közméltóságok pozíciója legitim.
A kétharmadot szerzett kormánypártnak, ha valóban a demokrácia kiteljesítése felé tör, önmérsékletet kell tanúsítania, példamutatóan meg kell teremtenie a konstruktív párbeszéd lehetőségét ellenfeleivel. Ez az álláspont a volt köztársasági elnök hosszadalmas elmozdítása alatt izmosodott hallhatóvá. Az alkotmánymódosítási manőverek sok jogásznak okoztak szakmai-lelkiismereti fejfájást. A véleményformálók pályáján többekkel együtt Fodor Gábor képviselte következetesen a demokratikus elvek, a jogszerűség betartását, a korrekt egyeztetés fontosságát. Ennek értelmében Sulyok Tamással meg kellett volna diplomatikusan, zárt ajtók mögött állapodni a lemondásáról.
A jelenleg komoly többségben lévő „forradalmi” tömb (magam is ide tartozom) ezzel szemben úgy véli, rendszerváltás zajlik, a radikális átalakulás igazolhat jogi erőszakot. Paragrafusok, alkotmánymódosítási lehetőségek szabadon felhasználhatók az autoriter Fidesz-klientúra elmozdításához vezető pozíciókból.
A volt kormánypárt jelenléte a parlamentben legitim, de amíg a párt nem vizsgálja felül korábbi antidemokratikus, fasizmusba hajló politikai gyakorlatát, nem lehet semmilyen szinten a rendszerváltó erők tárgyalópartnere.
Az egyetlen gátat a fizikai erőszak és a megtorló intézkedések jelentik. Ha elfogadjuk, hogy a hatalomra került politikai erő célja a demokratikus jogállam újjáépítése, mi több, további erősítése a társadalmi kontroll lehetséges csatornáival, a hatalomátvétel időszakában nehéz hatékony alternatívát kínálni a „forradalmi” úttal szemben.
A Fideszben nyoma sincs a kurzus- és hangnemváltásnak, egyelőre kemény utóvédharcokat vív korábbi propagandájának uszító retorikáját követve. Elvi álláspont nélkül, tisztán pozícióvédelmi szinten hivatalban maradt embereire támaszkodva akadályokat gördít az átalakulások útjába. Sulyok Tamást sem engedte lemondani, a végsőkig nyújtva az elmozdításával kapcsolatos politikai feszültséget. Le lehet persze ülni jóhiszeműen vitatkozni véleményformálóival, ahogy Fodor Gábor is teszi a médiában, de nehéz nem látni, hogy azok milyen nemtelen, rágalmazó, gyűlöletre uszító támadásokat intéznek műsoraikban a demokraták ellen.
Az öntudatos társadalmi szerveződés lehetősége
Mostanság, amikor a Tisza-kormány mögött már van valamiféle értékelésre lehetőséget adó száz nap, és szembe kellett néznie a kánikula és szárazság következtében jelentkező komoly válságkezelési feladatokkal, megjelent egy harmadik közelítésmód is. Függetlenül attól, hogy ez a politikai folytonosság vagy a „forradalmi” út stratégiáját képviseli, a mára kialakult társadalmi-politikai valóságot próbálja értelmezni és felvázolni belőle hosszabb távú lehetséges prognózisokat. Lapunk Szép Szó rovatában augusztus 8-án jelent meg Lengyel László Volt egyszer egy forradalom című írása.
Lengyel László: Volt egyszer egy forradalomA neves társadalomtudós és publicista úgy látja, Magyar Péter nem tud önmérsékletet tanúsítani a kétharmados felhatalmazás kísértéseivel szemben, ami érthető is: „... az egy személyre központosított, korlátlan állami hatalmat az április 12-i szavazás nem változtatta meg. Sőt bizonyos forradalmi legitimitást kölcsönzött Magyar Péternek: a bársonyos forradalom engem hatalmazott fel! (…) Nem kell ahhoz személyesen narcisztikusnak lenni, hogy a korlátlan hatalom szerkezetében korlátlanul működjék. A kétharmados felhatalmazás kísértést jelent a személyes korlátlan hatalomra, amelynek nincs se Tisza-mozgalmi, se parlamentáris, se alkotmányos intézményi, kormányon belüli miniszteriális vagy hivatali-szakértői, tanácsadói ellensúlya.” A miniszterelnök aktív Facebook-tevékenységével lényegében azt jelzi, hogy ő a közvélemény. Ily módon „a hatalmi döntések ma is egy kafkai Kastélyban születnek”.
Lengyel lényegében a fenti tézis egyik igazolásának tekinti a Tisza és vezetője elutasító, szinte már diszkriminatív viszonyulását az úgynevezett „óellenzék” képviselőihez. Stratégiai hibának tartja a fogalom kiterjesztését az Orbán-rendszer ellen korábban (eredménytelenül) fellépő független szakemberekre és szavazókra. Ezzel a „kétfrontos harccal” „az új hatalom egy háromosztatú politikai teret hozott létre, politikailag szétszakítva a szociológiailag megosztott szavazói bázisát”.
Túl azon, hogy a magam részéről nem látom az „óellenzék” bélyeg vészjósló kiterjesztését, a progresszív rendszerváltó értelmiségnek bele kellene törődnie, hogy ideje hátrébb lépnie.
Fogalmazza meg álláspontját bármiről, de nem kéne már követelnie, elvárnia politikai szerepet, közvetlen befolyást. És még valami: az „óellenzéki” címkét épp a magát függetlennek tekintő értelmiség és média egy része körvonalazta, bizalmatlanságot hirdetve korábbi ellenzéki erőkkel szemben. Társadalmi elvárásnak tekinthető a személyi és nemzedéki megújulás a politikában.
A szerző cikke utolsó részében arra figyelmeztet, csak idő kérdése, „hogy az árván maradt, valamennyi döntésből kihagyott, kussoltatott Tisza-szigetek és a rendszer ellenségévé nyilvánított szakemberek egymásra találjanak. (…) A szakmai elitek az elmúlt évtizedekben megtapasztalták, hogy a hatalom ellenük van, el akarja némítani őket. Felfogták, ha a választókat nem tekintik felnőtteknek, nem próbálnak párbeszédet folytatni velük, akkor egyetlen elképzelésük, eszméjük sem válhat valóra. A társadalmi csoportoknak az önkény időszaka megtaníthatta, hogy ha a hatalom szavára engedelmes hívővé, kezesbáránnyá válnak, ha nem próbálnak meg szembesülni a valósággal, akkor nemcsak az ország, hanem személyesen ők és családjuk is zsákutcába kerül.” A kétharmados túlhatalom autoriter ösztöneivel szemben tehát Lengyel László még bízik az öntudatos társadalmi szerveződés lehetőségében, politikai perspektívájában.
A magyarok a depolitizáltságra szavaztak?
Ennek szögesen ellent mond Böcskei Balázs politikai elemző fejtegetése. Mi van, ha az áprilisi választás a passzivitás visszaszerzésének ünnepe volt? – teszi fel a kérdést cikke címében. Megkérdőjelezi, hogy a Tisza népfrontos támogatása a politikában való nagyobb társadalmi részvétel igényének kifejeződése volt. Ellenkezőleg, „a magyarok április 12-én nem a politikai (re)aktivitás tartós igényétől hajtva szavaztak az Orbán-rezsim leváltására, hanem azért, hogy visszanyerjék a depolitizáltságukat”.
Elegük lett abból, hogy a Fidesz-éra életük minden szegletébe betolja a politikát.
A klasszikus jóléti állam (amelyet nálunk a szocializmus kádárista változata próbált képviselni) világába vágyakoztak, ahol a politika megfelelő intézményrendszerrel, odafigyeléssel, társadalmi érzékenységgel átveszi a közügyek intézését, és háttérbe húzódik a polgárok mindennapjaiban.
A két írás együtt kifejlett szkepszist szülhet egy demokratában. Megkérdőjelezi a szép illúziót, hogy az új kormány egyik célja egy széles társadalmi bázisú polgári demokrácia kialakítása, és a polgárok jelentős része készen áll erre, szervezett formában bele kíván szólni a politikába, részt akar venni fontos kérdésekkel kapcsolatos egyeztetési folyamatokban. Lengyel az első, Böcskei a második feltételezést kérdőjelezi meg. Nem alaptalanul, és lehet, hogy az idő igazolja akár mindkét diagnózist. De az is lehet, hogy nem.
Benne vagyunk egy folyamatban, és annak, száz nap ide vagy oda, még nagyon az elején.
Zaklatott időszak ez. Szoros határidővel teljesíteni kell feltételeket az uniós pénzek megszerzéséhez. Rendezni kellett a kapcsolatokat az EU-val és Ukrajnával. Kacifántos jogi eszközökkel lehetett csak eltávolítani a fideszes gátakat a demokratikus átalakulás útjából. Klíma- és energetikai válság zúdult az országra. Mindez túl sok gyors döntést kívánt. És persze jelentkeztek tévedések, rossz hangütések, következetlenségek, hatalmi megszédülések. A másik oldalon nehezen formálódnak a társadalmi egyeztetés formái. De még élnek a törekvések, egy lehetséges új politikai tér pólusai, korai lenne temetni a vágyott alternatívát. Megvalósulásához a részvétel hatékony formáit kell keresni.
Száz nap után masszív 4-esre vizsgázott a Tisza-kormány