A magyar nyelv különös szava a „megörökít” – mondta Korniss Péter fotográfus az Arcus Temporum első napján. A fényképezés pillanatában a jelen máris múlttá válik, a fotográfiában ezért eleve benne van a múló idő megragadásának vágya. Korniss 1967-ben jutott el először az erdélyi Székre, ahol olyan világot talált, amelyről nem gondolta, hogy még létezhet. Sokáig a viseletek, táncok, szokások érdekelték, később azonban rájött, hogy a látvány mögött valami fontosabb van: a közösség. Az egymásba karoló asszonyok, az egymás vállát átölelő legények, az érintések kezdték érdekelni. A kamera pedig nem pusztán rögzítette mindezt, hanem megtanította jobban látni.
Korniss beszélgetőtársa Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát volt, a moderátor Seres Gerda. Várszegi ugyanerről beszélt egy egészen más hagyomány felől. A bencés közösségben együtt imádkoznak, együtt énekelnek, együtt élnek, ehhez pedig meg kell tanulni a másikra figyelni, hozzá alkalmazkodni. Az összetartozásért valamit önmagunkból is oda kell adnunk.
Nem tudhattuk még, hogy három nappal később ez a gondolat egészen hétköznapi módon tér vissza.
Az idei Arcus Temporum témája az iskola volt. A bencés rend 2029-ben ünnepli alapításának 1500. évfordulóját, az ünnepre vezető hároméves felkészülés első évében pedig Szent Benedek regulájának egyik meghatározása került középpontba: a monostor „az Úr szolgálatának iskolája”. A fesztivált megnyitó Dejcsics Konrád bencés szerzetes, kulturális igazgató innen indult tovább: valamennyien tanítványok vagyunk, az iskola pedig nem képzelhető el közösség nélkül.
„Úgy kell tekintenünk a minket körülvevő világra, hogy azon keresztül Isten új utakra hívhatja az egyházat”Hamar kiderült azonban, hogy Pannonhalmán az iskola fogalmát a lehető legtágabban értik.
Parti Nagy Lajos például senkinek nem járt kizárólagosan az iskolájába. Bazsányi Sándor irodalomtörténész kérdésére arról beszélt: mindenkitől tanult valamit, mindenki hatott rá. Saját költészetének kiindulópontja pedig a nyelv hangzó teste, a hang és a dallam. Esterházy Péterrel és Kovács András Ferenccel egykor úgy játszottak a nyelvvel, mint a pingponggal: valaki mondott valamit, a másik rátett, a harmadik továbbütötte.
Vagyis tanulni nem csak a mestertől lehet. A kortársaink is az iskolánk.
Erre a zenetörténet is számtalan példát kínált. A főapátság nyolc működőképes orgonájából hatot bemutató orgonatúrán Kiss Zsolt orgonaművész arról beszélt, hogyan tanulmányozta Bach más szerzők műveit, másolta, írta át őket, és hogyan alakította a magáévá mindazt, amit megtanult belőlük. A közönség közben Dejcsics Konrád és Erdődy Orsolya vezetésével templomból altemplomba, egyik teremből a másikba vándorolt, az orgonák hangja mellett kortárs műalkotásokkal is találkozhatott.
Nagy Barbara Fekete-tenger című, 2025-ös munkája előtt Dejcsics a meditációról beszélt. A művész a fa erezetét követve halad vonalról vonalra; figyelme arra az egyetlen pillanatra összpontosul, amelyben éppen dolgozik. A meditáció nem feltétlenül ad választ arra, ami foglalkoztat bennünket. Lehet, hogy a probléma sem oldódik meg. Mégis történik velünk valami, és talán észrevétlenül megváltozunk.
Az altemplomban Czene Márta Mária című, 2022-ben készült festménye volt a középpont. Nem áhítati képnek készült, mégis lehet az: egy várandós, elfáradt, kiszolgáltatott nő fekszik a képen, testhelyzete mintha előre megidézné a sírban fekvő halott Krisztus alakját.
Közelebb menni
Szombat délelőtt a Boldogasszony-kápolnában Nádler István festménye előtt Mélyi József művészettörténész próbálta megmutatni, hogyan lehet a képzőművészetre a zene felől nézni. Ritmus, ismétlés, szünet, dinamika – érdemes zenei fogalmakkal közelíteni a festményhez. És megfigyelni, hogy a fény és a néző helyzetének változásával a kép hogyan változik.
Nádler képén elsőre szinte csak feketét és néhány határozott ecsetvonást látni. A gesztusok azonban nem egyformák: hosszúságuk, vastagságuk, erejük változik, lefelé haladva pedig mintha ritmust alkotnának. A középen lévő apró fehér négyzet szinte zavaróan szabályos a szabad, kézzel húzott vonalak között: megakasztja a tekintetet. A fekete mező sem egyszerű háttér, a gesztusok közötti ürességnek éppúgy súlya van, mint maguknak az ecsetvonásoknak. Kurtágot is idézi: itt is súlya van annak, ami két gesztus között nincs.
Maga Nádler is jelen volt feleségével, Molnár Veronikával. Művére egy magángalériában bukkant a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze, Geskó Judit – a galériás pedig örömmel kölcsönbe az alkotást a fesztivál idejére. Néhány perccel később már kezdődött is a kamarakoncert Kurtág egyik főművével, a Kafka-töredékekkel. Nádler éppen egy Kurtág-sorozaton dolgozik.
Az Iskola a láthatáron kiállítás még közvetlenebbül kérdezett rá arra, mi történik velünk az iskolában. K. Horváth Zsolt kurátor a német Bildung fogalmából indult ki: az iskola nem egyszerűen ismeretek átadásának helye, hanem formálódás. Osztálytársak, barátságok, szerelmek, konfliktusok, kudarcok és megaláztatások ugyanúgy hozzátartoznak, mint amit az órán megtanulunk.
A Kis Varsó Tulajdonság című munkájának tornaruhás fiúalakjai messziről szinte egyformák. Közelebb lépve azonban előjönnek a különböző arcok, testalkatok, karakterek. K. Horváth ezt „megismerési léptéknek” nevezte. Az iskola egyszerre formálhat és kényszeríthet formába: Ottlik Iskola a határonjának csuklóztatása már nem a test fejlesztését, hanem a fegyelmezést szolgálja.
A Kis Varsó friss, Az első kép című, agyagból készült munkája ugyanakkor az ellenkező irányba indult el: azt a pillanatot keresi, amikor az ember először hoz létre képet. A barlang falára rajzoló ember, az első rajzát készítő kisgyerek – és immár a képet létrehozó gép – egyszerre sejlik fel benne.
Fátyol Viola Pikler Emmi Mit tud már a baba? című könyvéből készített objektjei, Lődi Virág gyűjtésről szóló munkája, Szabó Nóra ásványokat, laboratóriumi eszközöket és az alkímia emlékezetét összekapcsoló Homunculusa más-más oldalról tette fel ugyanezt a kérdést: hogyan kezdjük el birtokba venni, rendszerezni, megérteni a világot?
És ott volt Forgács Péter: a nemzetközileg is ismert képzőművész és filmalkotó pályájának kevésbé ismert fejezetét idézte fel a tárlat. Miután 1971-ben politikai okokból eltávolították a Képzőművészeti Főiskoláról, a pedagógia felé fordult. Kokas Klára révén került kapcsolatba a hetvenes évek komplex esztétikai nevelési kísérleteivel; gyerekekkel rajzolt, filmezett, animációkat készített, dramatikus játékokat játszott. Nem azt mondta meg nekik, mit kell látniuk, hanem eszközöket adott ahhoz, hogy maguk fedezzék fel a világot.
Mintha ismét Korniss Péterhez jutottunk volna vissza: meg lehet tanulni látni.
Ezt a felismerést játékosabb, néha kifejezetten ironikus formában vitte tovább Mélyi József és tanítványainak performansza. A Kortárs műalkotások értelmezése című egyetemi kurzus mintájára kizárólag fiatal női alkotók munkáit választották ki: Zelenák Noémi, Horváth Anita, Enzsöly Kinga, Csapó Dóra Gabriella és Schell Réka műveit. Többségüket korábban már máshol is bemutatták. A közönség nem kész megfejtéseket kapott: közelebb kellett menni a művekhez, hosszabban nézni őket, beszélni és vitatkozni róluk.
A művészi lét abszurditását közben sajátos elszámolással tették mérhetővé: anyagköltség, munkaórák, networkingre fordított idő, „felhasznált traumák száma” – és végül a művészi tevékenységből származó nyereség: nulla forint. Az Art is Business poénja mögött kevésbé vidám kérdés húzódott: hogyan lehet ma fiatal képzőművészként érvényesülni?
A bemutatott munkák között ott volt Horváth Anita Magdaléna című fotószekvenciája is. A vízben fekvő, csukott szemű fiatal nőt ábrázoló sorozatot előző nap már lefényképeztem. Nem tudtam, honnan ismerős. Csak másnap, amikor a performansz után fellapoztam a Népszavát, derült ki számomra.
Néha tehát előbb nézünk, és csak utána tudjuk meg, mit láttunk.
„Milyen cigánylány vagy te, hogy hegyeket mászol?” – Horváth Anita fotói a Bura Galériában„Ahogy Kurtág figyelni tud”
Talán ezért is volt különös, amikor a Mindig és örökké című zenés felolvasószínházban Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójából elhangzott néhány sor Kurtág Györgyről.
Esterházy 2016 februárjában találkozott Kurtágékkal. „Látni a nagyságot és azt is, hogy ez miben áll. Megkockáztatom, a figyelemben. Ahogy Kurtág figyelni tud. Nem udvariasságból, hanem belülről, igazán.” Tíz évvel később, Pannonhalmán a százéves Kurtág zenéje találkozott a tíz éve meghalt Esterházy mondataival. Mácsai Pál és Bánfalvi Eszter olvasott, Osztrosits Éva Kurtág szólóhegedű-darabjaival szakította meg és folytatta a szöveget, miközben a kivetítőn Nádler Hét utolsó szó című képciklusából készült animáció volt látható.
A Hasnyálmirigynapló tétje persze a halál, de talán még inkább az élet. Esterházy megpróbálja a betegséget „mondatok igájába hajtani”, miközben pontosan tudja, milyen nehéz közel kerülni a valósághoz – még a sajátjához is.
Kosztolányi azt írta, az egyetlen mondanivalója, hogy meghal. Esterházy válasza: „Az én mondanivalóm, azt hiszem, bármi kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek.”
A betegség, a kemoterápia, a haldokló Kertész Imre látványa sem engedi, hogy ebből olcsó életigenlés legyen. „A szenvedés szenvedés marad. Ez nem kárpótlási jegy.” Másutt pedig olyan esterházys tömörséggel foglalja össze a létezés tapasztalatát, hogy nehéz volna szebben mondani: „Milyen irdatlan sok jó van ebben a kibaszott szar világban.”
Az előadás címét adó mondat is a Hasnyálmirigynaplóból származik. Esterházy leírja, hogy „most már soha nem leszek egyedül”, aztán – író marad az utolsó pillanatig – kijavít egy szót: „A mindiget javítom örökkére.”
Bach és Kurtág iskolája
Az idei Arcus Temporum zenei programját Keller András Bach és Kurtág köré építette. Első pillantásra három évszázad választja el Bach monumentális rendjét Kurtág végletekig sűrített, olykor néhány hangból álló zenéjétől. A fesztivál házigazdája, Mácsai Pál azonban egyik koncert előtti rövid bevezetőjében éppen arról beszélt: a régi és a kortárs nem két külön világ. Mi a jelenből nézzük a régieket, ezért a múlt is változik velünk. Bach és Kurtág egymás mellett megszólalva a kortársainkká válhatnak.
Mácsai ezt egy személyes emlékkel magyarázta. 1976-ban édesapjával, Mácsai István festőművésszel és bátyjával járt Firenzében. Apja rengeteget beszélt nekik képekről, szobrokról, épületekről. A nevekre, adatokra, összefüggésekre már alig emlékszik. Arra azonban igen, hogyan változott meg az apja egy kép, egy szobor vagy akár egy utcasarok láttán.
Talán ez az iskola egyik legfontosabb formája.
Nem arra emlékszünk, amit megtanítottak nekünk, hanem arra, hogyan nézett az, akitől tanultunk.
Kurtág esetében ez szinte szó szerint megtörtént. A Kafka-töredékeket előadó Keren Motseri még a zeneszerző századik születésnapja előtt dolgozott együtt Kurtággal Budapesten. Napokon át haladtak tételről tételre, részletről részletre; Motseri szerint az együtt töltött idő alapvetően változtatta meg azt, ahogyan szöveg és zene kapcsolatáról gondolkodik.
Ugyanaz a figyelem, amelyet Esterházy észrevett benne.
A fesztivál koncertjei nem egyszerűen egymás mellé helyezték Bachot és Kurtágot. A bazilikában, majd a koncertteremben megszólaló Hommage à Kurtág Márta sétálós hangversenyen Kaczander Orsolya, Noa Hendrikx, Tabányi Tibor, Simon Izabella és Várjon Dénes játékában térben is egymás mellé kerültek a különböző korok.
Lukács Miklós koncertjén pedig Kurtág és Bach mellé egy harmadik nyelv, az improvizáció lépett. A Concerto Winds muzsikusai Kurtág-darabokat és Bach-korálokat játszottak, Lukács cimbalmon Bach kétszólamú invencióit, majd Gőz László basszustrombitájával a kötött kotta átadta helyét a pillanatnak. Lukács egy egészen friss Kurtág-darabot is megszólaltatott, amelyet a zeneszerző Lukács idén elhunyt édesapja emlékére írt.
A cimbalomművész röviden csak ennyit kívánt a közönségnek a koncert előtt: – Jó repülést.
Bach és Kurtág találkozik az idei Arcus TemporumonBerecz Mihály vasárnap délelőtti Goldberg-variációiról lemaradtam. Egyik szemem sírt, de a másik nevetett. Ugyanabban az időben ugyanis K. Horváth Zsolt vezette a közönséget az Iskola a láthatáron kiállításon. Egy fesztiválon néha azt is meg kell tanulni, hogy nem lehet mindenütt jelen lenni.
A vasárnap délutáni zárókoncerten Bach és Kurtág ismét ugyanabba a térbe került. Keller András, Környei Zsófia, Várjon Dénes és a Concerto Camerata Bach műveit játszotta, Kurtág zenéjében pedig Maria Husmann, Niek de Groot, Szalai András és Keller András működött közre.
Ne lépjünk egymás sarkára
Vasárnap délelőtt a Pannonhalmi Főapátság perjele, Bokros Márk vezette a Hallgatás ösvényének utolsó állomásához, a labirintushoz a fesztivál vendégeit. Csendben indultunk lefelé. Szemerkélt az eső, fülledt volt a levegő. Márk atya arra kért, figyeljünk a természetre és közben önmagunkra.
Az arborétumban járva néha olyan érzésünk támadt, mintha egy kissé elvadult Paradicsomkertben sétálnánk. A kis tó, a bambuszok, az öreg fák és a szinte embermagasság fölé növő levelek között vezetnek a Hallgatás ösvényei, amelyek állomásai nemrég táblákat is kaptak. Bibliai részletek, versek és prózaszövegek kerülnek rajtuk régi botanikai rajzok mellé: Nemes Nagy Ágnes angyalokról ír, Szent Benedek a figyelemről, Rilke Szűz Máriáról. Az ember egy idő után már nem is egészen tudja, hogy a szöveget olvassa-e vagy a körülötte lévő kertet.
A labirintus nem útvesztő – magyarázta Márk atya. Nincsenek benne zsákutcák, nem kell eldöntenünk, merre forduljunk. Egyetlen kanyargós út vezet a középpontba, majd ugyanazon az úton térünk vissza. A középpont tehát nem végállomás, hanem fordulópont.
Útravalónak több kérdés közül választhattunk. Az egyik így szólt: „Mit jelent számomra tanítványnak lenni?”
Csakhogy sokan voltunk.
Mindenki a maga gondolatával, kérdésével, talán önmagával volt elfoglalva, miközben ugyanazon a keskeny úton haladtunk befelé és kifelé. Figyelni kellett, nehogy rálépjünk az előttünk haladó sarkára. A labirintusjárás után azt mondtam Márk atyának: nekem most ez volt az üzenete. Legyünk tekintettel egymásra.
Három nappal korábban Várszegi Asztrik ugyanezt mondta el más szavakkal. Egy közösségben meg kell tanulni a másikra figyelni.
Talán ezért sem az volt az Arcus Temporum legfontosabb kérdése, hogy mit tanultunk három nap alatt Bachtól, Kurtágtól, Esterházytól, Parti Nagytól, Kornisstól vagy a kortárs képzőművészektől. Hanem az, hogy megtanultunk-e valamivel jobban figyelni.
A képre, mielőtt elolvassuk a feliratát. A zenében arra, ami két hang között történik. Arra az emberre, aki beszél hozzánk. És arra is, aki éppen előttünk halad.
