Kiállítása, a Nature Morte művei egy Harkivban lebombázott kormányzati épületből származó korom felhasználásával készültek. Mit jelent az ön számára, hogy a műalkotás anyaga maga is a háború maradványa?
Igen, így van: a faszén, amelyből tintát készítettem a képek megfestéséhez, az első ukrán kormányzati épületből származik, amelyet az oroszok elpusztítottak, amikor 2022-ben az invázió elérte Harkivot. A faszenet egy barátom, Jerome Starkey brit újságíró, haditudósító gyűjtötte össze nekem. Nagyon fontos számomra, hogy a huszonegy kép ebből az elégett anyagból készült. Így a tinta szó szerint az ukrán identitás és történelem eltörlésére tett kísérlet történetévé alakul át.
Ne feledjük: a faszén az emberiség legelső képalkotó eszköze, amiről a barlangrajzok is tanúskodnak. Legalább hetvenezer éve használjuk. Ez volt az első eszközünk arra, hogy kommunikáljunk, és elmondjunk valamit arról, mit tesz az ember. Ahogyan a korai ember tette, én is porrá őrlöm, majd festékként használom, hogy megörökítsem azt, ami most fontos.
Nem lerombolt épületeket vagy közvetlenül az erőszak jeleneteit ábrázolja, hanem ukrán ételeket és alapanyagokat. Miért az étel lett a sorozat központi vizuális nyelve?
Egyáltalán nem akartam közvetlenül ábrázolni az erőszakot, mindannyian tudjuk, hogyan néz ki. Az étel olyan hagyomány, amelyhez mindenki tud kapcsolódni: alapvető része annak, ahogyan megértjük, honnan jöttünk, kik vagyunk és mit teszünk.
A képek alsó sorában nyers alapanyagok láthatók, középen elkészített ételek, legfelül pedig kenyér. Az ételeknek ez a hierarchiája az orosz fosztogatás és emberrablás hatalmi struktúráját követi; a festmények pedig kapuk az ezekről szóló dokumentációhoz.
Úgy fogalmazott, hogy a nyers alapanyagok étellé, majd az étel hagyománnyá alakulása mindenki számára érthető folyamat. Az étkezési kultúra elpusztítását vagy kisajátítását az ukrán identitás eltörlésére irányuló szélesebb kísérlet részének tekinti?
Egyértelműen. Egy nemzet kultúrája rendkívül sokrétű, és az étel mindig is része volt. Talán a legjobb példa arra, mennyire szükséges megvédeni az ételekhez kapcsolódó nemzeti identitást, hogy az UNESCO szükségesnek látta az ukrán borscs eredetének védelmét. Erre azért volt szükség, mert rengetegen tévesen orosz ételnek gondolják a borscsot.
Az orosz állam sosem hagyott fel a propagandaháborúval: aláássa és folyamatosan marcangolja szomszédait. Bármi, ami valamiféle potenciális „szürke zónában” található, és félremagyarázható, az orosz dezinformáció célpontjává válik. A borscs ennek egyik példája.
A Nature Morte jelentése „csendélet”, szó szerint azonban „halott természetként” is olvasható. Mennyire volt fontos ez a kettős jelentés, amikor a The Extermination of Ukraine (Ukrajna megsemmisítése) alcímet választotta?
A Nature Morte cím nagyon fontos a kiállítás szempontjából. A kifejezés ebben a kontextusban a megszokottnál jóval sötétebb, talán egyenesen félelmetes jelentést kap. Ugyanakkor szó szerint is pontos, hiszen ezek a tintával készült képek valóban csendéletek.
A kiállítás különös határterületen helyezkedik el a képzőművészet, a történelmi dokumentáció és a politikai vádirat között. Elsősorban műalkotásoknak, bizonyítékoknak, az emlékezés aktusainak vagy egyfajta nyilvános vádiratnak tekinti ezeket a munkákat?
A képek témái a borzalom ártatlan tanúi: olyan dolgok, amelyek tovább növekedtek és fejlődtek, miközben körülöttük tombolt a háború, illetve olyan ételek, amelyek táplálják az embert az élet által körénk vetett küzdelmek során. Ahogyan az emberek háború idején is megpróbálják folytatni az életüket, a természet automatikusan ugyanezt teszi.
A tinta az elpusztított ártatlanság történetét meséli el, ugyanúgy, ahogy a háborúkban bekövetkező környezeti pusztítás is. Számomra ezek érzelmekkel telített festmények. Étkeztem olyan afganisztáni, iraki és ukrajnai piacokon, üzletekben és éttermekben, amelyeket később elpusztított a háború. A képeket a saját fényképeim alapján festettem, ezért mindenekelőtt csendéletbe foglalt emlékezések.
Aztán politikai jelentést is kapnak, ahogyan gyakran még a legártatlanabb művészet is. Gondoljunk például a holland aranykor csendéleteire: hivalkodó módon mutatták a gazdagságot és a fényűzést, miközben a lakosság többsége a túlélésért küzdött.
A csendélet mindig több egy narancsnál vagy egy citromnál. Gondoljunk arra a korra, amikor készült: kinek volt hozzáférése egy narancshoz? Csak keveseknek.
A festményekhez kapcsolódó dokumentáció egy adott történelmi pillanathoz rögzíti a csendéleteket: egy-egy ember életéhez kötődnek, és ahhoz, hogy az illető mit választott, mit tett az életével.
Lebombázott ukrán épület kormával készített képeket egy brit képzőművészMinden festményhez tartozik egy QR-kód, amely olyan személy dokumentációjához vezet, akit az ukrán hatóságok a mű által tárgyalt bűncselekményekben való közreműködéssel hoztak összefüggésbe. Hogyan ellenőrizték és értékelték ezeket az anyagokat a munkatársaival, és hol húzza meg a határt a művészi értelmezés és a tények iránti felelősség között?
Három évbe telt összegyűjteni az adatokat arról a huszonegy emberről, akikhez a QR-kódok elvezetnek. Sok éven át dolgoztam intenzív kutatást igénylő projekteken, ezért tisztában vagyok azzal, milyen fokú szakmai tisztesség szükséges ahhoz, hogy valamire ráirányítsuk a fényt.
A folyamat eleinte arról szólt, hogy megtaláljuk a megfelelő embereket. A kutatásban rengetegen vettek részt. Olyan szakemberek, akik például a kultúra védelmével foglalkoznak, valamint olyan szervezetek munkatársai, akik éveken át minden ébren töltött órájukat annak szentelték, hogy feltérképezzék például a gyermekek tömeges deportálását irányító hatalmi struktúrákat.
Az akadémiai világban az emberek időnként kifejezetten rosszindulatúan védelmezik azt a tudást, amely másoknak is segíthetne, és megpróbálják aláásni azok hitelességét, akik olyasmire jönnek rá, amit ők maguk még nem tudtak. Háború idején azonban mindenki gyorsan és határozottan osztja meg az információkat. Ez létfontosságú, mert háborúban minden perc számít.
Mindent, amit összegyűjtöttünk, több forrásból ellenőriztünk. Bizonyos esetekben kétlem, hogy erre egyáltalán szükség volna, amikor
a bűncselekmények bizonyítékainak jelentős része az orosz médiából származik, ahol szeretnek dicsekedni azzal, hogyan hajtják végre a gyermekek elrablását.
Amikor ezeket a leírásokat maguknak az elkövetőknek az idézetei támasztják alá arról, mit tettek, illetve hogyan akarják hatékonyabbá tenni a módszereiket, akkor két egymást megerősítő forrásunk van, köztük egy első kézből származó kijelentés ugyanarról a bűncselekményről. Ennél jobb információt aligha lehet szerezni, és ez egy bíróság előtt is elegendő.
A művészi értelmezés és a tények iránti felelősség kérdésében a saját mércémhez tartom magam. Ha valamit nem tudok őszintén és meggyőződéssel megvédeni, nem mutatom be. Ugyanúgy, ahogyan ha nem tetszik egy festmény, amelyet készítettem, azt sem használom fel.
Nem tartott attól, hogy a háborús pusztítás és az emberi szenvedés vizuálisan erős műtárgyakká alakításával esztétizálhatja mások szenvedését? Hogyan viszonyult ehhez az etikai kockázathoz?
Nem, mert a művek nem emberek életének vagy tulajdonának elpusztítását ábrázolják. A festmények az étkezési kultúra gazdag, szívmelengető hagyományát ünneplik, én pedig ezt állítom szembe azokkal a konkrét személyekkel, akik háborús bűncselekményeket követnek el. Ebben nem látok etikai kockázatot.
A kiállítás egyik része ukrán gyermekek deportálásával és „átnevelésével” foglalkozik, a dokumentáció pedig az orosz állami és egyházi tisztségviselők, köztük Kirill pátriárka szerepét is vizsgálja. Mit tárt fel a kutatása a vallási intézmények részvételéről ebben a folyamatban?
Az Orosz Ortodox Egyház az állam eszköze. Putyin és Kirill pátriárka irányítja; Kirill vagyonát már 2006-ban négymilliárd amerikai dollárra becsülték. Ez ma a világ egyik leggazdagabb emberévé tenné.
Állítsuk szembe Kirill pátriárka erkölcsét Thomas Becket érsek példájával: Becketnek viselnie kellett az érseki öltözéket, alatta azonban a saját ruhája volt, egy durva állatszőrből készült, tetvekkel teli vezeklőing – az aszkéta szélsőséges önmegtartóztatásának jele.
Az Orosz Ortodox Egyház az orosz kormányzat zsarnoki karja. Nem értettem ennek a mértékét mindaddig, amíg el nem kezdtem olvasni azokat a dokumentumokat, amelyek azt vizsgálják, hogyan támogatja az egyház az ukrán identitás elpusztítására irányuló háborút.
Az Orosz Ortodox Egyház nyakig benne van az ukrán gyermekek Oroszországba deportálásában, ahol kényszeradoptációnak és militarizálásnak vetik alá őket.
Kirill pátriárka jelentős politikai és egyházi kapcsolatokat ápolt a magyar kormánnyal, Magyarország pedig korábban megakadályozta, hogy felkerüljön az Európai Unió szankciós listájára. Ismerte ezt a magyar összefüggést, és miként értelmezi azt a nemzetközi védelmet vagy legitimitást, amelyet Kirill továbbra is élvez?
Hilarion Alfejev Magyarországra helyezését Orbán Viktor mélységesen cinikus politikai lépésének tartom, amely arra irányult, hogy továbbra is biztosítsa Oroszország romboló befolyását a magyar egyházra.
Hilarion metropolita is egy rohadt alma volt, akit idővel visszarendeltek az orosz Halálcsillagra.
A kiállításon szerepel egy térkép, amely 6374 megrongált ukrajnai kulturális helyszínt rögzít. Mi vész el akkor, amikor egy múzeum, levéltár, templom vagy történelmi épület elpusztul – magán a fizikai tárgyon vagy épületen túl?
A történelem olyan, mint egy lánc, amely messze a múltba nyúlik. Ha összetörjük a láncszemeket, az emberek elveszítik annak megértését, hogy kik ők, honnan jöttek, és mit tettek elődeik a múltban. Ez rendkívül gyorsan bekövetkezik, amikor az emberi történelem tárházait – könyvtárakat, levéltárakat és múzeumokat – elpusztítják, vagy ellopják a gyűjteményeiket.
Ezek az intézmények nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy az ember megértse saját történelmét, közösségét, családját és önmagát.
Ezért olyan fontos, hogy a világ múzeumaiból visszakerüljenek az elrabolt tárgyak oda, ahonnan származnak.
Amikor olyan háború kezdődik, amelynek célja egy nemzet kultúrájának „megtörése”, az emberi élet veszélyeztetése után a legnagyobb fenyegetés az, hogy kisajátíthatják és átírhatják egy nemzet identitását. Anatolij Hromov úr, az Ukrán Állami Levéltár vezetője azt mondta nekem, hogy a megszállt területeken kiürített állami levéltárakból Oroszországba vitt dokumentumokat vécépapírként használják. Ezt közvetlenül egy szemtanútól tudja.
Oroszország legfélelmetesebb exportcikke – a háborún kívül – a dezinformációs gépezete. Ennek célja, hogy elárasszon országokat, viszályt szítson a nemzedékek között, és olyan gondolatokat tápláljon beléjük, amelyek belülről szakítják szét a közösségeket.
Ez rendkívül hatékonynak bizonyult Ukrajna jelenleg megszállt keleti területein, és segített Oroszországnak abban, hogy ellenőrzése alá vonja a kulturális örökséget őrző intézményeket, a hagyományokat és a történelmet, majd mindezek orosz változatát kényszerítse a lakosságra. Az Orosz Ortodox Egyház ennek az egésznek az egyik eszköze: minden vasárnap ezt veri az emberek fejébe.
Névjegy
Piers Secunda 1976-ban született Londonban, festészetet tanult a Chelsea College of Artban. Az 1990-es évek végétől a vászon kötöttségeit elvetve a festéket nemcsak színként és felületként, hanem önálló, háromdimenziós, szobrászati anyagként kezdte használni.
Művészete jelentős kutatómunkára épül, és olyan témákkal foglalkozik, mint az energia és a technológia története, valamint a kultúra szándékos elpusztítása. Konfliktuszónákban gyűjt anyagokat és készít lenyomatokat: Kabulban merényletek helyszínein golyónyomokat dokumentált, Irakban pedig az ISIS által megrongált műtárgyakkal és a Moszuli Múzeum pusztításával foglalkozott. Utóbbi munkáihoz az elpusztított múzeumból származó faszenet is felhasználta. Az ukrajnai háborúról készült sorozatában egy orosz támadásban lerombolt harkivi kormányépület elszenesedett maradványaiból készített tintával festett.
Secunda 2008 óta a nyersolajjal mint képzőművészeti anyaggal is kísérletezik. Kutatásalapú projektjei közé tartozik a német megszállás alatt koncentrációs táborok helyszínévé vált brit Alderney szigetének történetét feldolgozó munkája is. Londonban és New Yorkban él és dolgozik.
Korábban az ISIS által elpusztított Moszuli Múzeumból származó faszenet is használt. Milyen párhuzamokat és különbségeket lát e projekt és az Ukrajnával foglalkozó munkája között?
Az ISIS által megrongált domborművek lenyomataival és a faszénből készített tintafestményekkel egyes helyszínekkel és műtárgyakkal foglalkoztam, amelyeket az ISIS elpusztított. Az ukrajnai projekt ennél sokkal tágabb értelemben szól egy kultúra elvesztéséről, és néven nevezi azokat az embereket, akik sebészi pontossággal hajtják végre az orosz kultúrarombolást.
Figyelemre méltó párhuzamok vannak aközött, amit az ISIS tett Irakban és Szíriában, illetve amit Putyin tesz Ukrajnában. Putyin hadserege és a kultúra megtörésére irányuló taktikája számos módszert átvett az ISIS-től, majd „továbbfejlesztette” azokat: kifinomultabbá, veszélyesebbé és véglegesebbé tette őket.
Mi történik a művekkel és a kutatási archívummal a londoni kiállítás bezárása után? Tervezik-e, hogy más országokban, esetleg Ukrajnában vagy Közép-Európában is bemutatják a projektet?
Szeretném ezt a kiállítást és a hozzá kapcsolódó filmet közép-európai országokban is bemutatni. Ha bárkinek módjában áll segíteni ennek megszervezésében, arra kérem, lépjen kapcsolatba velem.
Infó: Piers Secunda: Nature Morte – The Extermination of Ukraine. The Fitzrovia Gallery (London, 139 Whitfield Street), 2026. szeptember 6-ig látogatható.
