„Ötvenszázalékos terméskiesést még kihevertünk, de ha sorozatban hetven közeli, azt már nem bírjuk. Cseresznyéből egy jó termésű évemben 70 mázsám is volt, az idén már csak 50 kiló” – panaszolta lapunknak a Lehel Csarnokban Ferenc, egy agglomerációbeli kistermelő, gyümölcsösgazda. Az idei sorban a negyedik-ötödik katasztrofális termésű esztendő, amely után egyre több kistermelő dönt úgy, hogy év végén be is fejezi a gazdálkodást, s földjeit, állatait eladja.
Nem Ferenc az egyetlen: egy Buda környéki zöldségtermelő kisgazda, Éva az egyik budai piacon nyilatkozott nekünk. Elmondása szerint egyre több az olyan termény, amelyet korábban meg lehetett termelni nyáron, most viszont már öntözés mellett is veszteséges: ilyen a többi között a spenót és a sóska.
– Vannak fóliasátraink is, így bizonyos zöldségek esetében meg tudtuk tenni, hogy a termelését átszerveztük a téli időszakra – tette hozzá a gazda.
Éváék évről évre egyre inkább tapasztalták a klímaváltozást és hatásait, de az utóbbi tíz évben gyorsult fel igazán a folyamat. Ehhez társult, hogy az inflációval párhuzamban egyre több bért kellett fizetniük a dolgozóknak is.
A téli hó – amelyből évről évre kevesebben kapunk, vagy épp egyszerre túl sokat – szintén fontos a gabona fejlődése során. Erről Margit, egy őstermelő abonyi gazda osztott meg velünk egy régi bölcsességet:
– A szüleim, nagyszüleim a lelkemre kötötték, ha esik a hó, nem szabad leszedni azt. Akik úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a hótól, hordókötéllel mentek végig, és azzal húzták le. Aztán eljött az igazság pillanata: azok jártak jól, akik nem tettek semmit. Náluk nem fagyott el a gabona, viszont ahol nem védett a hótakaró, ott elfagyott.
Fenntarthatatlanhoz ragaszkodunk
Szomorú adat, hogy 2022-ben minden korábbi rekordot megdöntött az aszálykár, amely 1,5 millió hektárnyi területet érintett. Emiatt Magyarország importra szorult a többi között kukoricából is.
Az idei aszálykár július végével már mintegy 750 ezer hektárra terjedt ki.
A kárenyhítési alap 2022-ben 50,229 milliárd forinttal járult hozzá a károk mérsékléséhez, az idén ennek több mint kétszeresével, 106 milliárddal segít. Ebből még nem derül ki, hogy ez az év lekörözte volna a tragikus 2022-est, mert bár az ősz eleji csapadék megérkezett, csak nem országosan – valahol az aszály továbbra is tart.
Bizonyos, hogy egyre nagyobb probléma a csapadékhiány és a talajvízszint csökkenése, amely az Alföld számos pontján, például a Jászságban vagy Békésben már most eléri a 7-8, a Homokhátságon akár a 11 métert is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a régi módszerekkel már nem lehet tovább gazdálkodni.
Hiába azonban a tekintélyes összegű, megnövekedett kárenyhítési alap. A LIFE LOGOS 4 WATERS projekt Vízmegtartás az agráriumban és a klímaváltozás című, 2025-ben megjelent kiadványa sem vetít előre derűlátó prognózist: az időjárási szélsőségek együttesen várhatóan csökkentik majd a terméshozamokat, így a búza esetében 7–30, a kukoricánál 10–60 százalékos visszaesést jeleznek előre az évszázad második felére. Összehasonlításképpen: a 2022-es aszály a kukoricánál 63, a napraforgó és a búza esetében 29 és 20 százalékos visszaesést okozott. A várható szélsőségek tovább növelik a termelési költségeket, és egyre nagyobb bizonytalanságot teremtenek a gazdálkodók számára.
Kettészakadt ország
Az ország már az utóbbi évek aszályai alatt is kettészakadni látszott: a keleti és a déli részek – mint a Tiszántúl és a Homokhátság – jobban szenvednek a vízhiánytól, míg a nyugati területek kevésbé. A 2022-es aszály idején például a Kisalföldön több helyen is átlagos mennyiségű kukoricát arattak, míg az Alföld egyes részein, például a Békésben gyakran szembesültek azzal a ténnyel, hogy a növények nem hoztak csöveket. A termés nélküli száras növényt így, amennyiben még a teljes kiszáradás előtt le tudják aratni, silónak még fel lehet használni.
A következő nehézséget a vízgazdálkodásunk okozza. Több mint 150 éve elvezetjük a vizet, ahelyett, hogy megtartanánk. A következmény szembetűnő:
a Kiskunság térségében például egy egész évi, mintegy 500-600 milliméter csapadék is hiányzik ahhoz, hogy a talaj telítetté váljon.
A metnet.hu térképei alapján is látható, hogy az éves csapadékösszeg egymás után többször is elmaradt az utóbbi években. A szántóföldi növényekre koncentrált magyar mezőgazdaság ezzel szemben szinte teljes mértékben a csapadékviszonyoktól függ: a legismertebb jelenlegi szántóföldi növényeink klímaérzékenyek, ami azt jelenti, hogy az adaptációra való fogékonyságuk jóval kisebb, s nem viselik el időjárásunk és éghajlatunk egyre szélsőségesebbé válását.
Pinke Zsolt környezettudós, az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének a főmunkatársa szerint a magyar mezőgazdaság már a második világháború után a nagy gabonatermelő országokkal ellentétben a hazai igényekre állt rá, ezzel a változatosságát is feláldozta. A nagyobb hozamok elérését, a gépesítést és a tömegtermelést helyezték előtérbe, mezőgazdaságunk így monokultúrássá vált, és ma gyakorlatilag 4-5 növényen alapszik az élelmiszer-ellátásunk. Az 1945-ös földreformtervezetet során is kiderült, hogy Magyarország nem feltétlenül tud már versenyezni a hatalmas gabonatermő országok termelőkapacitásával, ami idővel leredukálta a termelés célját és volumenét is.
A változás gyerekcipőben jár
– A mai formában ismert mezőgazdasági termelés folytatása nem lehetséges, a korábbi sémákhoz történő görcsös ragaszkodás pedig csak a veszteségeket kódolja – osztotta meg véleményét a klímaváltozásról és a mezőgazdasági átállásról Koncz Máté, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) elnöke. A szakember szerint a változtatás azonban nem egyszerű döntés kérdése, és nem lehet egyik napról a másikra megvalósítani. – Folyamatosan kellene kialakítani a vízmegőrző gyakorlatokat, az alkalmazkodás legjobb megoldásait, és kinemesíteni a legjobban alkalmazható növényfajtákat. Példaképnek ott lennének az előttünk járó déli országok, amelyek évtizedek óta együtt élnek a nálunk jelenleg formálódó körülményekkel – vélekedett.
A kutatók és a gazdák többsége is egyetért abban, hogy a változtatást tájléptékben lenne célszerű megkezdeni: az Alföld korábban vizenyős területeit, ahol arra mód van, visszaadni a természetnek, a folyók természetes vízjárásának. Folyóink egykori árterülete is mutatja, hogy a ma ismert Alföld egész másképp nézne ki, ha nem lettek volna a XIX. század végi nagy folyószabályozások.
Egy 2026 júniusában megjelent tanulmányban – melynek összeállításában Pinke Zsolt is közreműködött – közzétett modell alapján
közel egymillió hektárnyi egykori vizes élőhely helyreállítása lenne lehetséges az Alföldön, ami nemcsak természetvédelmi, hanem egyúttal agrárgazdasági beavatkozás volna.
Ezek a területek olyan egykori öntéstalajokon fekszenek, amelyek mezőgazdasági szempontból értéktelenek, így a művelés alól történő kivételük és visszaadásuk a folyóknak nem jelentene kevesebb termést. Az így megemelkedett talajvízszint pedig a környező mezőgazdasági területekre is kedvezőleg hatna.
A víz visszatartása terén a gazdák is sokat tehetnek. Ahogyan arról korábbi, marispusztai riportunkban is írtunk, egy-egy elárasztás is segíthet, de a legideálisabb az lenne, ha nem vezetnénk el a belvizet – már ahol van még. A vízügy adatai szerint országosan mintegy 46 000 kilométer hosszú belvízelvezető működik a mai napig. Az általunk megkérdezett gazdák is úgy vélik, hogy a tavaszi vetés szempontjából is tolerálható lenne, ha áprilisig elszikkadna a földeken megtartott belvíz. Ezenkívül a tájban lenne észszerű megtartani a vizet, nem pedig gátakat, víztározókat építeni. Erre egy ártéri ligeterdő is tökéletesen megfelelne.
A marispusztai élet vizeA kukorica vetésterülete már jelenleg is csökkenőfélben van, helyét szárazságtűrőbb fajok – például a napraforgó, a cirok vagy a szója – vehetik át. Az alkalmazkodás érdekében elengedhetetlen lenne tehát a szárazságtűrő fajták, a modern öntözési rendszerek és talajvédő technikák, valamint a precíziós gazdálkodás bevezetése.
Nehezíti a helyzetet, hogy a szakmaiság az agráriumban jelenleg igen foghíjas. Magyarországon a növénynemesítés gyakorlatilag elsorvadt az évtizedek során. Mint a Népszava is megírta, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) által fenntartott, korábban nagy múltú agrár- és növénynemesítési kutatóintézeteket fokozatosan felszámolták és bezárták.
Sorra építi le kutatóintézeteit a legnagyobb agráregyetem, Magyarországon gyakorlatilag megszűnhet a növénynemesítésA tudatos agrárberuházások elmaradása mögött többek között a korábbi politikai elit csörtéi állnak. Ugyanakkor a feldolgozás terén is nagyobb szakértelemre lenne szükség: a magyar mezőgazdaság meglehetősen keveset fektet a nagy hozzáadott értékű termékek előállításába.
A termelők helyzete sem szerencsés, amiről Koncz Máté ekképpen vélekedett:
– A termelők alkupozíciója a termelési láncon belül a legalacsonyabb. Míg ők elaprózódtak, addig a beszerzési és az output oldal is koncentráltabb, tőkeerősebb. Piaci koordináció mellett a kereskedelem az erős verseny miatt az árak lenyomásában érdekelt. A feldolgozók, amelyek a kereskedelmi szereplőkhöz képest gyengébbek, a termelők felé tudják elsősorban érvényesíteni az akaratukat. Mindez aránytalan jövedelemosztozkodást eredményez. Nem véletlen, hogy a jogalkotó aktívan beavatkozik a termelők védelme érdekében a szerződéses kapcsolatokba.
A cél az lenne, hogy a megtermelt jövedelemből arányosabban részesüljenek a termelési lánc szereplői. Az UHT-tej lejárati ideje ennek megvalósításához nem lesz elegendő – fűzte hozzá ironikusan a MOSZ elnöke.
A feldolgozóiparnak sokkal nagyobb felelősséget kellene vállalni a jelenlegihez hasonló válságidőszakok kezelésében.
Be kellene látniuk, hogy a beszállító termelőik válsága az alapanyagbázisuk bizonytalanságát hordozza magában, a feldolgozók és élelmiszergyártók hosszú távú jövőjét veszélyeztetve.
Nem kerülhető meg a kormányzati támogatáspolitika felelőssége sem. Össztársadalmi nézőpontból ugyanis csak akkor indokolhatók a feldolgozóknak juttatott támogatások, ha ezáltal képessé válnak magas hozzáadott értékű, válságálló élelmiszertermékeket előállítani. Ez a fogyasztók számára biztonságos hazai élelmiszert, a termelőknek pedig krízisek idején is stabil, a túlélést megalapozó piacot jelent.
A cikkünk elején említett Ferenc és a többi termelő beszámolója komoly figyelmeztetés, hogy nagyon nem gondolkodunk helyesen a környezetvédelem, az anyagi javak elosztása és az élet alapvető kérdéseiről. A vízért vívott küzdelem kora már elkezdődött, ennek ellenére a közbeszédet még mindig olyan lokális beruházások körüli viták uralják, mint a víztározók, fenékküszöbök és hidak építése.
