- „Ideje lenne a politikának stratégiai szinten végiggondolnia, mi Magyarország helye az EU-ban”

Miért volt érdeke 1992-ben az európai országoknak, hogy erősítsék, kiterjesszék az integrációt, és létrehozzák a mai Európai Uniót?

Az 1990-es évek reformjai nem aktuális események hatására, egyik napról a másikra mentek végbe. A mélyebb, akár föderális szintű összekapcsolódás gondolata a kezdetektől jelen volt az integrációs folyamatban. Gyakorlatilag Jacques Delors '80-as években elindított reformelképzelései értek be a következő évtizedben. Ez volt az európai integráció talán legambiciózusabb időszaka. Elég a schengeni övezet felállítására, az euró bevezetésére utalni. Az integráció mélyülésének ez az időszaka egybe esett a kelet-európai rendszerváltással, és annak igényével, hogy alkalmassá kell tenni az EU-t új tagállamok befogadására. Ki kellett dolgozni egy feltételrendszert, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy csatlakozni kívánó államoknak. A posztszocialista országok esetében ezek a gazdaság és a jogrend mély átalakítását igényelték. Magyarország számára is tíz évig tartott, míg kilenc másik országgal együtt, 2004-ben beléphetett az Unióba. Hosszú folyamat volt, és szerencsére a magyar politika ebben a kérdésben egységet mutatott. Már az Antall-Boross-kormány is az integráció mellé állt, a Horn-, az első Orbán- majd a Medgyessy-kabinet pedig végigvitte a csatlakozást. Törések, drámai fordulatok nélkül.

Az ország a rendszerváltás időszakában volt, és a csatlakozási folyamat bizonyára az új, jogállami és piaci struktúrák kialakításában is segített.

Ez így van, de végső soron az uniós csatlakozás mégis alapvetően arról szólt, hol lesz az ország geopolitikai helye a jövőben. Ebben a nyugati orientáció jelentette a nemzeti minimumot, amely végül Magyarország NATO- és EU-csatlakozásához vezetett. A folyamatnak természetesen voltak olyan részei, amelyek sorvezetőt adtak a hazai intézményépítésnél, jogszabályi változtatásoknál.

A Magyarország tagságát elemző tanulmánykötetük alapján sok kettősséget, bizonytalankodást látunk. Mintha nem lenne határozott mozgásirány.

Igyekeztünk a tényszerűség medrében, hiedelmeket, benyomásokat kerülve elkészíteni kollégáimmal ezt a kötetet, amely a tagságunkat egyfajta közpolitikai mérlegre teszi. Próbáltuk sok szakterületen felmérni, mit hozott nekünk ez a húsz év. Röviden úgy összegezhetném a mérleget, hogy bár az uniós tagság így is sokat adott az ország számára, hiszen nélküle sokkal szegényebb és sérülékenyebb lenne, a lehetőséggel mégis lehetett volna jobban sáfárkodni. Minden mutató arról vall, hogy az ország előbbre lépett, de ha regionális összehasonlításba helyezzük, a kép már messze nem ilyen rózsás. Szemléletes adat, hogy 2004-ben a harmadik legfejlettebb országnak számítottunk a csatlakozók között. Csak Szlovénia és Csehország járt előttünk az egy főre jutó GDP tekintetében. Két évtizeddel később már csak a hetedik helyen vagyunk ebben a csoportban. Ez azt jelenti, hogy több ország is sikeresebb felzárkózási útvonalat választott. Amúgy az első két helyen még mindig Csehország és Szlovénia áll.

Lehet, hogy nem kedveztek a gazdasági feltételek...

Nem annyira külső körülmények határozták meg az utunkat, mint inkább szakpolitikai döntések. Nézzük meg például, mi történt a magyar forinttal és a cseh koronával. Az utóbbi árfolyama húsz év tagság után nemhogy nem értékelődött le az euróval szemben, hanem még erősebbé is vált. Vagyis a cseh emberek vagyona, megtakarításai megőrizték vagy éppen növelték értéküket. Gazdaságpolitikai döntés, hogy mi a prioritás. Magyarországon a kormányzati politika a versenyképesség növelésének egyik eszközét a forint lassú leértékelésében látta. Ez odáig jutott, hogy míg csatlakozásunkkor 250 forintot ért egy euró, ma a 415 forintos árfolyammal barátkozik a magyar közélet. A magyar fizetőeszköz tehát húsz év alatt értékének több mint 50 százalékát elvesztette. Csehország sem vezette be az eurót, de a kétféle gazdaságpolitikai prioritás eltérő eredményt hozott a saját pénz fizetőértékének megőrzése terén. Ez is egy bizonyítéka annak, hogy nem éltünk elég jól a lehetőségekkel.

Az uniós pénzek felhasználásánál pedig különösen nem. Legalábbis ez derül ki a könyvből.

Sajnos, ez a helyzet. Sok területen ezt lehet tényszerűen kimutatni. Vegyük például a regionális politikát. Sok ezer milliárd forint uniós forrás elköltése után a számok azt mutatják, húsz év után a területi egyenlőtlenségek mértéke az országban ugyanazon a szinten áll. Ugyanazok a megyék a legszegényebbek, a helyzetük nem javult a fejlettebbekhez képest. Nógrád nincs most közelebb Győr-Moson-Sopronhoz. Ennyi pénz elköltése után ez elég gyenge bizonyítvány a hazai területfejlesztési politika számára. De a szociálpolitikában is hasonló a helyzet. A szociális trendeket figyelve azt mondhatjuk, hogy a húsz éve csatlakozott tagországok között Magyarországon az egyik legalacsonyabb a lakosság életszínvonala, és tovább romlottak a társadalmi mobilitás lehetőségei.

Az uniós támogatásoktól első szinten inkább a gazdasági élet fellendítését várnánk.

A legjobban talán a mezőgazdaság járt a tagsággal. Agrárkereskedelmi mérlegünk végig pozitív volt. Más kérdés, hogy ez döntően a növénytermesztésnek köszönhető, élelmiszeriparunk nem versenyképes, ami bizonytalanná teszi a jövőt. Könyvünk egyik fontos elemzése arról szól, mennyiben sikerült a magyar cégek, vállalatok hatékonyságát növelni az uniós pénzekből. Bucsky Péter sok ezer milliárd forint elköltésén keresztül számolta ki statisztikai módszerekkel, hogyan hasznosultak ezek a támogatások. És drámai eredmény jött ki: azok a cégek, amelyek nem kaptak uniós támogatást, nagyobb mértékben tudtak növekedni, profitjukat tekintve is, mint amelyek részesültek belőle. Pedig pont fordítva gondolnánk.

Mi állhat emögött?

Esetleg az, hogy aki rászokik, hogy uniós pénzen éljen, ellustul, kevésbé érzi, hogy neki versenykörülmények között kell helyt állnia, hiszen ez a támogatás garantálja számára a profitot. És persze lehetséges az is, hogy az uniós pénzeket nem azok a vállalatok kapták, amelyek a legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkeznek. Esetleg más szempontok döntöttek. Érdekes volt azt is megvizsgálni, milyen cégméretnél hasznosultak legjobban a támogatások. A nagy multik eredményességéhez már nem sokat tettek hozzá az uniós támogatások. A nagyobb kis- és középvállalkozásoknál működött a legjobban az uniós pénzek felhasználása. Ezek 50-200 fős cégek.

Mindezek alapján hogyan lehetne összegezni kapcsolódásunkat az EU-hoz?

A kötetben ezt Medve-Bálint Gergő szerzőtársam szuverén függőségnek írja le. Egy olyan piacgazdasági rendszerről van szó, amelynek fontos célja, hogy mindenáron növelje saját mozgásterét, főleg a belső piacon, egy nemzeti burzsoázia létrehozásával, ami a gazdaságban függőségi rendszert teremt a kormány és a hazai piaci szereplők között. Ugyanakkor nemzetközi gazdasági beágyazottságát tekintve az elmúlt 20 év magyar kormányai egyértelműen a külföldi befektetőktől, elsősorban a külföldi működő tőke érkezésétől tették függővé az országot. Ezen az Orbán-kormány sem változtatott. Magyarország ezer szállal kötődik az EU gazdaságához, exportjának 80 százaléka uniós tagállamokba megy, az import 70 százaléka pedig onnan jön. Ez is mutatja, hogy nincs igazi gazdasági alternatívája az ország európai integrációjának. A kormány keleti nyitása csupán a külföldi befektetőktől való függést helyezi több lábra.

Akkor mi értelme a sok engedetlenségnek, jogállami vitának?

Ebben is furcsa kettősség fedezhető fel. Magyarország egészében nem lóg ki a sorból az európai jog tagállami alkalmazásában. Nincs kiugróan sok kötelezettségszegési eljárás az országgal szemben, körülbelül a középmezőnyben vagyunk. Tévedés azt hinni, hogy ilyenek csak Magyarország ellen folynak. Csak a mi esetünkben nem csupán apró jogi passzusokban, hanem sokszor politikailag fontos, szimbolikus témákban van eltérés az EU irányvonalától, ami szándékosnak is nevezhető. Ilyen volt a bírák korai nyugdíjazása, a civil-törvény, a CEU-val kapcsolatos szabályozás, vagy most a szuverenitásvédelmi törvény. A kormány bizonyára tudja, hogy ezek ellen vizsgálatot indítanak uniós szinten, és idővel vissza kell majd vonnia őket, de mivel legfontosabb célja saját hatalmának bebetonozása, a 2-3 évig tartó kötelezettségszegési eljárás alatt el tudja érni velük politikai céljait.

Az autoriter átrendeződés, a külön utak mögött felfedezhető valamilyen stratégiai fejlesztési cél, amelynek megvalósítását a kormány kézben akarja tartani?

Az egész húsz év egyik legfontosabb tanulsága, hogy Magyarország stratégiai terv nélkül csatlakozott az Unióhoz. A sodródás a mai napig igaz, és így nehéz kihasználni az uniós forrásokban rejlő elképesztő lehetőségeket. Nem történtek komoly beruházások a humán tőkébe, annak infrastruktúrájába, legyen szó akár az egészségügyről vagy az oktatási intézményrendszerről. Az EU örömmel adna pénzt épületenergetikára, amivel végig lehetne vinni egy nagy panelrekonstrukciós programot vagy a Kádár-kockák újraszigetelését. Vagy tettünk érdemi lépéseket annak érdekében, hogy leváljunk a fosszilis energiákról, erősítve energiafüggetlenségünket? És ez csak néhány példa. Világos, milyen területeken kellene előbbre lépni, hogy az ország hosszú távon, fenntartható módon fejlődni tudjon, rendelkezésre is állt hozzá soha nem látott mennyiségű pénz, de másra folyt el. Ideje lenne a politikának stratégiai szinten végiggondolnia, mi Magyarország helye az EU-ban, hogyan tud belőle a legtöbbet profitálni. Ehelyett ott tartunk, hogy állandósulnak a kormány konfliktusai a szervezettel, az uniós pénzek jelentős része pedig fel van függesztve. Az uniós tagság a felmérések szerint a legtöbb ember számára a felzárkózás, a gazdasági fejlődés esélyét jelenti. Mellette leginkább a szabad munkavállalást, tanulást, a határok nélküli mozgást. Ezek az előnyök most csak korlátozottan tudnak érvényesülni, lásd például az Erasmus-program felfüggesztését. Ha ez a helyzet tartósan fennmarad, a társadalom elbizonytalanodhat, és az lesz a kérdés, ki a felelős ezért: Brüsszel vagy az Orbán-kormány? Nagy tehát a tétje, hogy kit tart ezért bűnösnek a magyar társadalom, és hogy erősödik-e az euroszkepticizmus az elhúzódó konfliktusok hatására. Ez már nem játék, az ország fejlődése, modernizációja múlik az uniós tagságon.