Alakul az új európai védelmi szövetség, Magyarország a másik gazdasági és katonai nagyhatalommal, Szlovákiával együtt nem kapott meghívást

Bár már eltelt nyolc nap Volodimir Zelenszkij botrányba fulladó fehér házi látogatása óta, a világ még mindig nem tudta feldolgozni a látottakat. Az események olyan sokkhatást okoztak, amire még nem volt példa. Elképesztő indulatokat váltott ki mind az amerikaiak körében, mind a világ többi táján az, ahogyan emelt hangú vitába keveredett Donald Trump elnök és JD Vance alelnök az ukrán államfővel.

Trump hívei és az elnökkel szimpatizáló értékelések teljes meggyőződéssel ismételték meg újra és újra, hogy Zelenszkij nem mutatott kellő hálát, tiszteletlen volt, és ezzel megsértette az őt vendégül látó házigazdát. Kérjen bocsánatot a viselkedéséért! – követelték a Trump-adminisztráció nagyágyúi, köztük miniszterek és mezei MAGA-szimpatizánsok.

Azonban a történteknek van egy másik olvasata, amely szerint Trumpék visszaéltek a házigazdai szerep kínálta lehetőségekkel. A felvételnek köszönhetően egyértelműen látszik, ahogyan több lépésben először a ruházata miatt leckéztették, majd pedig J. D. Vance alelnök a müncheni konferenciáról már jól ismert kioktató stílusában állt bele Zelenszkijbe. Ha szigorúan vesszük, a diplomáciai protokoll szabályait, akkor az amerikai alelnöknek nem lett volna szabad beleszólnia az államfők eszmecseréjébe, J. D. Vance mégis csuklóztatta az ukrán vendéget. Az addig kezelhető mederben zajló, a sajtó számára nyilvános beszélgetés ekkor váltott át ingerült szócsatává. Zelenszkij a kamerák kereszttüzében láthatóan kibillent az addig önmagára erőltetett nyugodt szerepből. Többször grimaszolt, forgatta a szemét és közbevágva próbálta magához ragadni a szót, de mindezt a vendéglátói által mutatott stiláris kereteken belül maradva tette meg. Szinte bizonyos, hogy az Ovális Irodában történtek egy precízen felépített színjáték részét képezték. Zelenszkijt olyan helyzettel szembesítették, amire az ukrán elnöknek nem lehetett jó megoldása.

A ritkaföldfémek kitermelésére vonatkozó keretmegállapodást eredetileg miniszterek szintjén tervezték aláírni. Hogy mégis sor kerülhetett a fehér házi találkozóra, az abból fakadt, hogy mind a két fél érdekelt volt annak megtartásában. Érdekelt, a maga módján. Zelenszkij létfontosságúnak érezte, hogy Putyint megelőzve folytathasson személyes megbeszélést az amerikai elnökkel. Abban bízott, hogy a gazdasági ügylethez kapcsolva kicsikarhat valamilyen biztonsági garanciára vonatkozó ígéretet. Ez nem történt meg. Sőt olyan szerepbe próbálták kényszeríteni, ami elfogadhatatlan volt számára. Csak gondoljunk bele, hogy mi történt volna, ha Zelenszkij „térdre borulva megcsókolja Trump balján a pecsétgyűrűt”, majd aláírja a sok száz milliárd dolláros gazdasági megállapodást bárminemű amerikai kötelezettségvállalás nélkül. Ilyen egyezségbe felelős politikus nem megy bele senkivel. Különösen nem azzal a Donald Trumppal, aki éppen most veszi semmibe a budapesti memorandumban vállalt kötelezettségeket.

Az Egyesült Államok más atomhatalmakkal, az Egyesült Királysággal és a később csatlakozó Franciaországgal együtt vállalta, hogy garantálja Ukrajna szuverenitását. De érdemes felidézni a szerződés 3. pontját is. Ebben a paragrafusban szerepel az, hogy az aláírók tartózkodni fognak a gazdasági kényszerítés eszközeitől, hogy azokat a saját érdekeik érvényesítése céljából Ukrajna szuverenitása kárára alkalmazzák.

Vagyis, mindaz, amit Trump most tesz, nyilvánvaló szerződésszegés. Több amerikai tévétársaság megkérdezte a nézőit, hogy szerintük ki okolható a történelmi kudarcért. A válaszadóknak csak az 5 százaléka hibáztatta a botrányért Zelenszkijt, 50 százalékuk Trumpot és 40 százalék pedig Vance-t tette felelőssé. A társadalom felháborodását tükröző százalékok megtették a hatásukat, majd Zelenszkij is megírta a főhajtó sorait. Az akadályok elhárultak, az ügylet megköttetik.

Azonban az utóbbi napok eseményeit látva több jel is azt sejteti, hogy Ukrajna betörésénél sokkal többről van szó. Trump nem csak Zelenszkijt és vele együtt Ukrajnát akarta ott és akkor megroppantani. A történtek fő üzenete Európának szólt.

Az Egyesült Államok elnöke új aranykor eljövetelét ígérte meg, jelszava a MAGA mozaikszó. A Make America Great Again – magyarul: Tegyük Újra Naggyá Amerikát – azt jelezte, hogy Trump a bel- és nemzetközi politikában egyaránt mindent az általa sajátosan értelmezett amerikai érdekeknek kíván alárendelni. Belpolitikai téren az illegális migráció elleni harcot, illetve az infláció letörésével és munkahelyek teremtésével a gazdaság felvirágoztatását ígérte meg. A külpolitikában pedig az Egyesült Államok világgazdasági befolyásának megerősítését és a háborúk, a nemzetközi konfliktusok gyors befejezését jelölte meg elérendő célul. Szép vállalások, neki is ugrott időt nem vesztegetve, hogy mielőbb felmutathassa az első eredményeket.

Minden korábbi, az amerikai demokratikus berendezkedés évszázados, történelmi működési gyakorlatát úgy söpörte félre, hogy még a Republikánus Pártban is értetlenül nézték a fejleményeket. A minisztériumok élére sok esetben olyan vezetőket ültetett, akik a republikánus Reagan elnöksége idején „pizzafutárként sem tehették volna be a lábukat a fontos hivatalokba”. Ilyen, és ehhez hasonló szörnyülködések árasztották el a közösségi felületeket. A felháborodás napok alatt kétségbeesésbe fordult, mivel állami tisztségviselők ezreinek mondtak fel minden indok nélkül.

A Pentagon, a titkosszolgálatokat felügyelő hivatal, az egészségügyi minisztérium után a héten az oktatási minisztérium élére is egy nagy tudású szakember került. Linda McMahonnak, a legnagyobb amerikai pankrátorcég milliárdos alapítójának a kinevezése pontosan mutatja, hogy milyen értékek mentén kíván belépni a beígért aranykorba a szédítő magasságokban szárnyaló manhattani ingatlanspekuláns. Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. Ennek keretében láthatjuk ezekben a napokban hogyan rombolja le a világ legnagyobb demokráciájának állami szövetét.

Innen Európából, az országainkat elválasztó óceán túlpartjáról minket leginkább az izgathat, hogy mi történik amerikai barátaink háza táján a közös ügyeket, az euroatlanti együttműködést és a védelmi szövetséget érintő kérdésekben. Trump és a szűkebb csapatának tagjai többször megfogalmazták, hogy Európának magának kell megoldania védelmi politikájának kihívásait és ne számítsanak Washington védernyőjére. Több kétértelmű megfogalmazás után Trump leállította az ukrajnai fegyverszállítmányokat, ezzel megzsarolva Kijev mellett a NATO minden tagállamát. A nyomásgyakorlás ilyen módja a szövetségesekre finoman szólva is szokatlan, hideg-zuhany a javából. Bárhogyan is értelmezzük Trumpnak az amerikai törvényhozás előtt mondott szavait, az kiderült, hogy Washington immár nem az a szövetséges, akire számítani lehet a jövőben.

Ha kellően cinikusak tudunk lenni, akkor még hálásak is lehetünk az amerikai elnöknek, mert így Európa kénytelen összeszedni magát és erőt mutatni. Még mielőtt bárki pánikba esne, fontos kimondani, hogy az 500 milliós lélekszámú öreg kontinens rendelkezik mindennel, amire szükség van ebben a helyzetben. Pénz van, a gazdasági erő, a technológiai képességek, a fejlett hadiipar mind rendelkezésre állnak. Ami még nincs, az az egységes európai haderő, és a kellően nagy volumenek gyártására felpörgetett hadiipar.

De Európa felébredt. Hogy a NATO milyen jövő előtt áll, mivé alakulhat az új geopolitikai világrendben, az a formálódó erőviszonyok ismeretében kiderülhet. A két párizsi találkozó, a londoni egyeztetés és a héten lezajlott uniós csúcs megmutatta, hogy kik lesznek a formálódó új európai védelmi szövetség tagjai, egyben Ukrajna harcának támogatói. Kanadával, Törökországgal, Ausztráliával és Japánnal együttműködve olyan erőközponttá fejlődhet az új európai szövetség, ami képes lehet csillapítani Oroszország terjeszkedési vágyait.

Magyarország, a másik gazdasági és katonai „nagyhatalommal”, Szlovákiával együtt nem kapott meghívást a formálódó szövetségbe. Bármennyire is fájdalmas, de ennek alapján már kijelenthető, hogy hazánk magára maradt, Budapest szava nem számít. Két kérdésre azért jó lenne választ kapni. Egyrészt arra, hogyan szolgálja Magyarország nemzeti érdekeit a barátok és szövetségesek nélküli lét Európa közepén. Másrészt tisztelettel érdeklődöm: minket ki fog megvédeni?