Bizonyára nincs mindenki teljesen tisztában, hogy kikre utal az új regényének címe. Voltaképpen kik azok az illegalisták?
Az illegalista szóról nekem és a mögöttem lévő talán még egy vagy két nemzedéknek elsőre bizonyára az illegalista kommunisták jutnak az eszébe. A könyv megírása folyamán egyszer csak izgalmas lett nekem, hogy a reformista, rendszerellenes mozgalmak strukturálisan mennyire hasonlóképpen tudnak működni: létezik egy progresszív időszakuk, és valahol beáll a törés. Én arra jutottam, hogy jelen esetben a törést a hatalomra kerülés okozza. A bethánista mozgalom tagjai nem kerültek hatalomra, és soha nem is akartak a hatalom részesei lenni. Esetükben az egyházi vezetésre kell gondolni. Mindig is a periférián érezték jól magukat. Annak ellenére, hogy a legtöbben közülük lelkészek voltak, mégis egy elegánsnak mondható, humoros antiklerikalizmus jellemezte őket. Dogmatikai értelemben a kálvini reformáció az egyetemes papságot hirdeti, az a klerikális reprezentáció, amit tapasztalunk, jórészt konfliktusban áll a hitelvekkel.
A reformáció gondolatához nehezen illeszkedik a piramidális hatalmi struktúra. Napjainkban is jól látszik, hogy a református egyház milyen nehezen tud bánni a saját uralmi felépítményével. Ráadásul a püspöki berendezkedés nagyrészt hungarikumnak tekinthető, ezt más zsinat-presbiteri elveket valló kálvini egyházakban egyszerűen nem találjuk meg. Az intézményi struktúra tulajdonképpen államegyházi reflexeket tart életben, amelyek szemben állnak az evangéliumi üzenettel. Az illegalisták kifejezés abból a szempontból is nagyon fontos lett számomra, hogyan lehet egy szónak a berögzült jelentését megváltoztatni, vagy legalább kimozdítani. Vannak közösségek, amelyek a társadalom perifériájára szorulnak, félelmet keltenek a hatalom gyakorlóiban, pedig semmivel sem bírnak, amennyiben a spirituális jelenlétet nem tekintjük hatalomnak. És ezek az emberek valóban felforgatók, szubverzív ellenállóknak minősülnek, mert veszélyt jelentenek a rendszerre. És valóban veszélyeztetik azt, mert szabad emberek, hiszen eljuttatják magukat abba a helyzetbe, ahol nincs veszítenivalójuk. A szabadság definícióját én ebben látom: emberek, akiknek nincsen veszítenivalójuk. Ezek a szabad emberek mindig a legveszélyesebbek egy totalitárius, vagy akár totalitárius reflexeket mutató rendszer számára.
A szabadság definícióját én ebben látom: emberek, akiknek nincsen veszítenivalójuk.
Az Illegalisták egyszerre előzménye és folytatása is a Kitelepítésnek, hiszen „időben körbeöleli” azt. Még 2004-ben megjelent a Két hét pihenő című dokumentumfilm, amely már szintén beszél a kitelepítés időszakáról. Gondolt arra, hogy nem szépirodalmi formában dolgozza fel ezt a témát?
Valami tudta bennem, hogy a családunk történetét regény formájában kellene megírnom, hiszen a világ rekonstrukciója kísérletében a regény látszik a legalkalmasabbnak. De korábbi írásaimban folyamatosan fellelhetők ezek a történetnyomok. Drámákat is írtam ebben a témában, apám vagy Richárd rabbi figurái is megjelennek, például a Tanítványok című darabomban. Ők mindketten az Illegalisták főszereplőivé váltak, mások mellett. Verstöredékeim is nagyon sokszor szólnak erről. Ez egy visszatérő motívuma vagy tematikus kiindulópontja egyik-másik szövegnek, mint például a Júlia, ami az édesanyámról szól, és amit Cincinnatiben mutattak be éppen. De a darabjaim bemutatói után azt érzékeltem, hogy a színház nem váltja ki a regényt mint feladatot. Nagyon sok örömöm származik a drámákból, de mindig azt éreztem, hogy ezekből mégsem tud kiderülni, hogy a gyerekek hogyan élik át a diktatúrát. Hogyan állnak ellen? Az édesanyámnak volt egy visszatérő intelme felénk: hogyha meg akarjátok tudni, milyen világban éltek, elég, ha azt nézitek, hogy bánnak a gyermekekkel. Ő mindig is nagyon érzékeny volt gyerekek sorsa iránt, és az ő nagy drámája valójában ez volt. Nem tudta elfogadni, hogy a román gulágon ő egyszerűen nem bír azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével életben tarthatja a saját gyermekét.
Nyilván gyermekkori alapélmény ez az egész történet, ebben nőtt fel, de ön szerint ki tudott lépni bármikor is ebből a gyermeki nézőpontból?
Személyesen nem tudtam, de meg sem próbálok ebből kilépni. Sem a gyermeki nézőpontból, sem abból, hogy én a nő tekintetével látom a világot. Apámat későn ismertem meg ahhoz, hogy az ő nézése is beépült volna a saját látásomba. Bennem vannak a gondolatai, a szavai, megismertem a gondolkodásmódját, szerettem a legelképesztőbb helyzetekben megmutatkozó finom humorát. Nevetéseinkben mindig volt valami felemelő. Humora a szószéken is megmutatkozott, abban a korban ez egyáltalán nem volt elfogadott.
Írói vonatkozása az elbeszélői nézőpontnak viszont az, hogy az Illegalistáknak egy felnőtt férfi a mesélője. Ő a közösség történetének az elmondásában találja meg a maga elhívását. Az olvasó az ő szemével látja azt, amit Erdélyben, sőt egész Romániában történt a magyar forradalom hatására. Romániában a fasiszta és a kommunista diktatúra szinte átmenetek nélkül váltották egymást, szinte egymásba csúsztak. Az új diktatúra új Kánaánt és az „új ember” eljövetelét hirdette, nem állt érdekében a közelmúlttal érdemben foglalkozni. És bár az Illegalistákról nem mondhatom, hogy a Kitelepítés módján boldog regény volna, de azért azt remélem, hogy a humor segít abban, hogy mélyebben átélje az olvasó a kor abszurditásait. Olyan társadalmakban élünk, amelyek emberöltőkön keresztül folyamatos brutalizáláson mentek keresztül, csoda-e, ha elveszítjük védekezési képességünket? Azokat pedig, akik szembeszállnak az elszabadult hatalom agresszióival, rendszerint meg kell semmisíteni. Én úgy nőttem fel, hogy a mi környezetünkben folyamatosan félelmet keltettek a belügyi szervek. A felnőttnézőpont persze sohasem hiányolja a gyermek tekintetét, remélem legalábbis. Jártam abban a börtönben, ahol apám éveket töltött, egyszer pedig Esterházy Péterrel és a legkisebb bátyámmal próbáltuk megtalálni annak a beszántott kényszermunkalágernek a pontos helyét, ahova bennünket szállítottak.
A regény Bethániában kezdődik, ahol megjelenik a feltámadott Lázár története is, és ez gyakran fel-felidéződik a könyvben. Miért volt ennyire fontos a feltámadás motívuma?
Az Illegalistákban kezdett el érdekelni engem, hogy milyen személyes, családi, közösségi vagy akár társadalmi hatása lehet egy ember úgynevezett pálfordulásának, aminek metaforikusan a damaszkuszi út volna a legismertebb toposza. Ezek a fordulatok tulajdonképpen átszövik a civilizáció történetét. Richárd rabbi például az illegalista kommunizmusból indult el, majd egy másfajta illegalizmusban találta meg önmagát ahhoz, hogy az egész életét a kommunizmus elleni harc jegyében élje le. Az amerikai parlament szenátusi bizottsága hallgatta meg őt, a meghallgatás egyik drámai pontján válasz helyett levette az ingét, és bemutatta a kommunista börtönökben elszenvedett kínzások nyomait. A nagy fordulatok megváltoztatják a nyelvet, új jelentéseket szülnek, teljesebben ismerjük meg a saját valóságunkat. A francia filozófus Alain Badiou szerint az a nyelv, amit a legjelentősebb leveleiben a későbbi Pál apostol kidolgoz, a nyugati civilizációt alapozza meg. A nyelven belül végbemenő invenció megkerülhetetlen, sőt valamilyen értelemben univerzálissá válik az újfajta világérzékelés. Akikről az Illegalistákban írtam, mindannyian átmennek egy lényeges fordulaton, legtöbben apám hatására, következésképpen a legsötétebb történelmi pillanatban elkezdenek ragyogni, és megszűnik bennük a félelem képessége. Persze ebből következően túl láthatókká is válnak. Úgy élnek, mint akiknek nincs veszítenivalójuk. Az életüket sem féltik, mert azzal a meggyőződéssel élnek, hogy az élet maga elpusztíthatatlan. Abban a felismerésben részesülnek, hogy az ember élete nem a láthatóban kezdődik, a láthatatlanban viszont nem fejeződik be.
Az ember élete nem a láthatóban kezdődik, a láthatatlanban viszont nem fejeződik be.
Az egész Illegalisták nagyon erős a hol kegyetlen, hol intim testábrázolásokban, az ön meggyötört, Mărgineanu nevű szereplője viszont az elnémulást, a teljes nyelvi lemeztelenedést akarja elérni. Mire utal ez a különbség?
Én egy olyan hívő közösségben nőttem fel, ahol tulajdonképpen nem létezett a test. A protestantizmus gondolkodásában is eleve benne van ez a testtagadó attitűd. Az Illegalisták ezzel a hagyománnyal próbál szembenézni. Azzal, hogy a köznapi életünk és a szentség kiáradásának a metszéspontján mégiscsak a testünk áll. A szentség testi tapasztalat, nem tud más lenni. A test és a szentség poétikája rettenetesen fontossá lett számomra. Gondoljuk meg, hogy néha negyvenen-hatvanan vannak összezárva férfiak vagy nők úgy, hogy hárman alusznak egy priccsen. Iszonyatos szenvedéseken és megaláztatásokon mentek keresztül, és ezek viszont mind a test megaláztatásai. Azok az emberek, akik vallási meggyőződésük alapján letagadták a testet, a börtönben egyszer csak felfedezik önmagukat mint szabadon funkcionáló, sőt követelőző emberi testet. Vajon van-e a boldogságnak olyan formája, ami nem a testtel függ össze? Lehet, hogy van, csakhogy ezek az elragadtatások túllépnek a nyelv leíróképességén.
Tudja, én nem vagyok klasszikus értelemben regényíró, én nem regényeket írok, hanem végigcsinálok egy lelkigyakorlatot, és ennek a lenyomatává válik a könyv. Mindig a jelenemből, önmagamból meg azokból a testi tapasztalatokból születnek meg a mondatok, amelyek a leginkább engem jelentenek. Majd pedig az elbeszélés eljuttat a csöndig, a hallgatásig, a lemeztelenedésig. Szabadságtapasztalatban részesít. Szabad ember az, aki átlátszó – így hangozhatna a másik szabadságdefiníció. Az átlátszó ember közelségében biztonságban érzem magam. Mert nincsenek hátsó gondolatai velem kapcsolatban. Tehát tulajdonképpen nem tárgyiasít.
Nemrég ért vissza a Kitelepítés német nyelvű megjelenését ünneplő könyvbemutatókról. Hogy élte meg az utazást? Hogy fogadták a könyvét?
Bécsben a Buch Wien meghívottjaként kezdtem ezt a turnét, és a könyvfesztivál egyik színpadán beszélgettem Cornelius Hell irodalomtörténész-újságíróval a könyvről. Közben a Die Presse hétvégi száma a Kitelepítést hirdette a hét könyvének. Viszont Berlinben érzékeltem egyértelműen azt, hogy valami közvetlenebb olvasói viszony kezd kialakulni a könyvvel. Nagyon nagy számú közönség jött el, a levegőben lehetett érzékelni, hogy már elég sokan olvasták a regényt. Tankó Tímea fordításáról himnikus hangnemben beszéltek a környezetemben. Lehet, hogy a regény formai javaslata egzotikusnak hat, de egy nagy kultúrában minden volt már. Német nyelvterületen a gulágtörténetek már 70-es években lejártak, megvolt már Szolzsenyicin, vagy a román Szolzsenyicinnek nevezett Paul Goma, akivel egyébként évekig egy lágerben voltunk. Személyes emlékeim vannak róla. Berlinben azt éreztem, hogy talán meg tudja teremteni a könyv a saját életét, és részévé válhat egy valóságos beszélgetésnek. Tudjuk például, hogy gyermekek tízezreit deportálták Ukrajnából Oroszországba. Nyomtalanul eltűntek a szemünk elől. A kitelepítés, otthontalanság, intimitásunktól való megfosztottság napi tapasztalattá vált a civilizáció digitális átrendeződése idején.
Édesanyja Budapesten született, de felmenőit tekintve osztrák származású, így a német önnek is az „anyanyelve”. Különlegesebb érzés önnek, hogy már német nyelven is el lehet majd olvasni az ő történetét?
Amikor megírtam és befejeztem ezt a könyvet, én csak annak az örömét tudtam megélni, hogy túléltem, és teljesítettem a feladatomat. Nekem ezt a könyvet kellett megírnom, hogy az életem igazolást nyerjen. Nem gondoltam annak a lehetőségére, hogy ez a könyv németül, vagy esetleg más nyelveken is meg fog jelenni. De hogy Ausztriában mutattam be legelőször, az valahogy beteljesítette a könyvnek a történetét, hiszen visszavitte édesanyám családjának a hazájába a történetünket. És a német vagy az osztrák olvasónak mindenképpen segítségére lehet az a tény, hogy ez egy kései Osztrák–Magyar Monarchia-történet. A regényben talán még mindig érzékelhető a Monarchia széthullása, ott vannak, felfedezhetőek ezek a romok, törmelékek. A mi lágerünkben sok nyelven érintkeztek egymással a fogvatartottak. Költői módon lehet járkálni fel-alá a Monarchia vérfoltos romjain. Nem a nosztalgiára gondolok, dehogy, hanem a nagyhatalmi törekvések pusztító ürességére és az újra megvívandó szabadságharcok aktualitására.
