Az extrém hideg ellenére sok hajléktalan továbbra is az utcán tölti az éjszakát, és nehéz rávenni őket arra, hogy bemenjenek a melegedőkbe

- Eddig ez a leghidegebb éjszaka – mondja Veres Barbara szociális munkás, a Menhely Alapítvány munkatársa, akivel csütörtökről péntekre virradó éjjel jártuk a fagyos pesti utcákat. Sok hajléktalan továbbra is az utcán tölti az éjszakát, dacára annak, hogy két napja életbe lépett a vörös kód a szociális ágazatban, és az extrém hidegben a magatehetetlen ember pillanatok alatt végzetesen kihűlhet.

- Ilyenkor a krízisvonalra – 06-1-3384186-ra - érkező lakossági vagy rendőrségi bejelentések nyomán folyamatosan, egész éjjel megy a krízisautó és keresi fel az utcán tartózkodókat, akiket közben a helyi szociális munkások is folyamatosan látogatnak – mondja Veres Barbara és társa, Vásárhelyi Dániel. A fő feladat, hogy rábeszéljék a fedél nélkül élőket, hogy menjenek be velük a nagy hidegben megnyitott, fűtött életmentő pontokra vagy melegedőkbe. Előre bocsátjuk: 

Mint később megtapasztaltuk, a péntekre virradó éjszakán felkeresett több tucat hajléktalannak úgy a felét sikerült csak bevinni. Vásárhelyi Dániel szerint akik most kint vannak, azok a legelszántabbak, a többség, az utcán élők 90 százaléka a nagy hideggel eleve bevonult a menhelyekre.

Ha nem sikerül rábeszélni őket arra, hogy bemenjenek egy meleg szállásra, akkor legalább meleg teát, takarót kapnak a szociális munkásoktól, akik azt is folyamatosan ellenőrzik, hogy megfelelően betakaróztak-e, van-e megfelelő felszerelésük, amivel túlélhetik a hideg éjszakát.

Az éjjeli „műszak” este nyolckor indul a krízisautó-járat diszpécseri feladatait ellátó Menhely Alapítvány berzsenyi utcai központjában. Addigra a nappali utcai szolgálatot ellátóktól, a lakosságtól érkező bejelentések nyomán már ott sokasodnak a címek, ahol fagyban tartózkodnak emberek. Elsőnek a Rákóczi térre indulunk, ahol egy hajléktalan pár alszik a metrólejáró árkádjai alatt. Ők „régi ügyfelek”, évek óta élnek a pesti utcán. Odaérkezésünkkor az asszony, Tünde álmosan dörzsöli a szemét, előbb dühösen odaszól, hogy hagyjuk békén, majd hirtelen megenyhül, és a párjával együtt készségesen válaszol minden kérdésre. Mint elmondják, a menhelyeken uralkodó mocsok, bűz és elsősorban a mindenütt jelenlévő poloskák miatt nem akarnak „bemenni”. Veres Barbara és Vásárhelyi Dávid régi motorosok, Barbara 15 éve dolgozik az utcán, az éjszaka senkivel nem bocsátkozik vitába, inkább türelmesen, nyugodtan érvel, hogy most új életmentő pontok nyíltak, amelyek sokkal tisztábbak, legalábbis nem olyanok, mint az ismert melegedők.

- Ezek milyenek? - kérdezem a pár férfi tagját, Tibort. Az idősebb férfi utcazenész, a feje alatt van egy kopott tokban a gitárja, mellette az erősítő. Legyint.

- Mocsok, bűz, egy csomó drogos, akik mindenét ellopják az embernek, és mindenütt a poloskák - írja körbe a helyzetet. Végül Barbara türelme és ékesszólása győz, az asszony rábólint és elindulunk velük Zuglóba az életmentő pontra, hátrahagyva a matracukat, takaróikat.

- Mi lesz, ha azokat elviszik közben? – kérdezem.

- Hoznak nekünk másikat – legyint Tibor. Szerinte vannak „haverjaik” azok szereznek nekik szivacsot.

A következő cím az Arany János utcai metrómegálló. Itt a bejelentés szerint egy rokkant, féllábú ember húzta be magát az egyik üzlet bejáratának zugába. Amikor odaérünk szó szerint hűlt helyét találjuk. Már éppen tovább indulnánk, amikor az utca végén felbukkan a mankójára támaszkodó Tóth Zoltán. A rendőrök miatt ment odébb, most pedig tart vissza a helyére. Tekintetéből látható, hogy enyhén ittas, kezében most is ott a sörösdoboz, cigaretta.

- Nincs itt hideg – somolyog, mint monja, nagyon jók a takarói, és még melege is van.

- Így kétóránként fel fogják ébreszteni – érvel Barbara arra utalva, hogy vörös kód idején a rendőrség kötelezően ellenőrzi a közterületen alvókat. „Bejöhetne velünk meleg helyre, ahol békében alhat”.

- Magához szívesen megyek – vicceli el a dolgot Zoltán, mire Barbara mosolyog. Láthatóan hozzászokott ahhoz, hogy ha nagyon nem akar valaki bemenni, akkor ne erőltesse. A noteszébe feljegyzi Zoltán nevét, adatait, körülményeit – a nap végén a krízisjáratról részletes leírás készül, így a többi szociális munkás is tudja, hogy a felkeresett utcán élőknél mire számíthat.

Mint Zoltán elmondja, egy vonatbalesetben veszítette el a bal lábát, utána egy szálloda portása volt, ám a főnöke megelégelte az italozását. Négy hónapja él így az utcán, a környékbeliek adnak neki élelmet és egy kis pénzt. „Majd most intézek újra munkát” – bizakodik, rábeszéli a volt főnökét, hogy vegye vissza. „Akkor viszontlátásra” – mondja Barbara, majd már nekünk hozzáteszi: Zoltán az éj folyamán még fog találkozni rendőrrel, szociális munkással, és hátha meggondolja magát, illetve folyamatosan oda kell rá figyelni, hogy megfelelően betakarózott-e.

Este tizenegy körül érkezünk az újabb helyre, aminél meghökkentőbb helyszín nem is lehetne: egy hivatal bejárata előtt hatan alszanak a kövön. (Mivel a hajléktalanokat nem akarjuk kitenni az ilyenkor menetrendszerű hivatali bosszúnak, inkább nem írjuk le, hogy ez hol történt.) Ismert, összeszokott csapat. Láthatóan felkészültek a fagyra, alaposan be vannak bugyolálva, mellettük pedánsan összekészítve a motyójuk utazó bőröndökben. Mint mondják, a kormányhivatal megengedi nekik, hogy ott töltsék az éjszakát, és hajnalban távoznak.

Barbara unszolására, hogy bemehetnének velük életmentő pontra, a csapat egyik tagja felcsattan: „Tőlem már mindent elvett az élet, családomat, lakásomat, a lábamat nem hagyom!” Magyarázatként elmondja, hogy korábban megcsípte az egyik hajléktalanszálláson egy poloska, a seb elfertőződött, és szerinte kis híján levágták a lábát. A mellette fekvő fiatalember rábólint. Neki is volt ilyen, poloska csípte, elfekélyesedett sebe, hónapok alatt gyógyult csak be. Szerintük az utca sokkal jobb hely, mint a menhely, a takaró alatt nincs hideg, se poloska.

Ezután Nagytarcsára vezet az út, ám mint kiderült, feleslegesen utaztunk annyit: a bejelentő rendőrök időközben már régen bevitték az ott utcán talált hajléktalanokat. A jókora kerülő után a Rákóczi úton folytatjuk. Itt egy ember üldögél a fagyos kapualjban. Vele már többször is beszélgettek a rendőrök, de nem sikerült vele sem dűlőre jutni. Mint kiderül, nem csoda: Dimitrij – így hívják az urat – ukrán menekült Dnyipropetrovszkból és egyedül az oroszt érti úgy-ahogy. Kezével hadonászik: nem akar ő menni sehová már. Dávid azért elmegy takaróért. Közben beszélgetünk: Dimitrijt nem a háború űzte el, legalábbis állítása szerint ő már 14 éve az utcán él, bizonyságul még az iratait is megmutatja. Meghökkentő látvány: az igazolványról egy fiatal, jó kiállású srác néz vissza, amilyen Dimitrij valaha volt.

- Ilyenkor télen, éjszakánként száz szociális munkás, helyi önkéntes dolgozik a fővárosban azon, hogy az utcán élőkön segítsenek – tudjuk meg Aknai Zoltántól, a főváros nagy részén az éjszakai krízisautós szolgálatot afféle diszpécserközpontként üzemeltető Menhely Alapítvány vezetőjétől. Az ilyenkor üzemelő hajléktalanmentő hálózat meglehetősen összetett: a forrást - nagyjából 50 millió forintot - javarészt a Fővárosi Önkormányzat adja, amit a budai oldali kerületekben tevékenykedő Magyar Máltai Szeretetszolgálat megfejel további nagyjából 20 millió forinttal. Az autók az önkormányzaté, az autókon dolgozók a szeretetszolgálatoktól érkeznek, őket a „terepen” a speciális utcai szolgálatok várják. Bár elvileg a szervezetek egy-egy területet lefednek, ám ilyenkor gyakori, hogy átmennek egymás területére.

Közben folyamatosan csöng a telefon. Egy átlagos, hűvös téli éjszakán száz hívás fut be (ez nem jelent ugyanennyi kint lévőt, legtöbbször egy hajléktalan miatt többen is telefonálnak), egy hidegebb napon már inkább 200 hívás jön, de a péntekre virradó éjszakán 300-ra is felment a krízistelefonok száma. Ennyire radikális időjárás régóta volt, bár a közvélemény az 1987-es nagy telet szokta emlegetni, a szolgálatoknál a 2017-es tél volt hasonlóan hideg. És persze ott vanak az olyan haváriahelyzetek, mint a 2013-as márciusi hófúvás, amikor szintén rohanvást kellett menteni az utcán élőket.

Nemcsak hajléktalanok, hanem időnként a hidegben bajba került, rosszul lett emberek miatt is megy a krízisautó. Aknai Zoltán nem emlékszik olyanra - ami sajnos a mentősök gyakorlatában nagyon is gyakori –, hogy a segítőt megtámadták volna.

- Az egészségügyben a beteggel hierarchikus a viszony – mondja Aknai –, míg nálunk egyenrangú szereplőként beszélünk az utcán élőkkel, így a szociális munkás nem kényszerítheti semmire.

- Jogában áll megfagyni? - provokálom a kérdéssel a vezetőt.

- Ez nagy vita a szakmában – ismeri el Aknai -, van, aki szerint az életvédelem az elsődleges szempont, míg más szerint a kint lévőnek joga van arra, hogy nemet mondjon, ha nem akar bemenni a hajléktalanszállásra.

- És ha nincs döntésképességének birtokában, ugyanakkor komoly életveszélyben van?

- Erre is van megoldás, mentőt hívnak vagy esetleg problémás esetben a rendőröknek is lehet szólni – mondja a vezető.