Gyerekkönyvek és láthatatlan problémák

Ha visszanéz a Pagony indulására, milyen változás látszik ma a gyerekirodalom súlyában?

Idén huszonöt éves a Pagony, vagyis elég régóta látjuk a magyar könyvpiacot. Amikor elkezdtük, az összes megjelenő könyvnek körülbelül két-három százaléka volt gyerekirodalom. Ma ez inkább huszonöt–harminc százalék körül mozog. Ez óriási elmozdulás. Persze ebben benne van az is, hogy más területek – például a tudományos irodalom, szótárak – gyakorlatilag eltűntek az elmúlt huszonöt évben. De attól még tény, hogy a gyerekirodalom valóban megnőtt és nagyon gyorsan fejlődik, még ha természetesen van is hova. 
Ráadásul ez nem csak magyar jelenség. Világszerte erős a gyerekirodalom. Amikor azt mondjuk, hogy "az emberek nem olvasnak", az gyakran nem igaz a gyerekekre – a szülők a gyereküknek sokkal inkább olvasnak, mint maguknak. Egy gyerekkönyvet ráadásul nem egyszer, hanem akár százszor is el kell olvasni – így “jobb befektetés”, mint egy felnőtt könyv.
Ennek ellenére a gyerekirodalom megítélése itthon még mindig problematikus: gyakran “csak” gyerekirodalomként kezelik. Pedig máshol ez régen nem kérdés. Sok országban vagy harminc éve egyetemen oktatják a gyerekirodalmat, professzorai vannak, komoly tudományterület. Itthon most kezd ez kialakulni – Szegeden, Debrecenben, a Károlin – de még mindig le vagyunk maradva.

Gyakran elhangzik, hogy a gyerekirodalom alkalmazott irodalom. Ön hogy látja ezt?


Szeretném azt gondolni, hogy a jó gyerekkönyv nem alkalmazott mű. Dániel András például, amikor a Kuflikat írja és rajzolja, biztos vagyok benne, hogy nem szabályok mentén dolgozik. Persze a korosztály számít, de nem úgy, hogy a kisebbeket hülyébbnek nézzük. Nem lehet négyéveseknek ugyanúgy írni, mint felnőtteknek – de nem is kell leegyszerűsítően, lebutítva.
Persze a legnagyobb kérdés tizenkét éves kor alatt mindig a nehéz témák kezelése. Ezeket lehet – sőt, kell – behozni, de a gyerekirodalom szereti a happy endet. Én kiadóként is szeretem, ha nem hagyjuk ott a gyereket teljes reményvesztettségben. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne fájdalmas dolgokról beszélni.

Nem érzi úgy, hogy mostanában túl sok a nehéz téma?


Egyáltalán nem. Sőt, szerintem itthon még mindig kevés. Külföldön ehhez képest százszor több nehéz témáról beszélnek. A gyerekeket ugyanaz a világ veszi körül, mint minket. Nem burokban élnek, nem buták.

Ha nem a saját családjukban, akkor a szomszédban vagy az osztálytársuknál. Mégis alig van magyar gyerekkönyv erről. A halálról, válásról, veszteségről ugyanígy. Az irodalomnak valamilyen módon leképeznie kellene – szimbolikusan – azt, ami bennünk és körülöttünk van. A „habos-babos” gyerekkép nagyon ódivatú. Ráadásul nálunk gyakran a könyv az egyetlen hely, ahol a gyerek találkozik ezekkel a kérdésekkel, mert otthon vagy az iskolában nem beszélnek róluk. Ez komoly probléma.

Milyen tabukat lát még a magyar gyerekirodalomban?


Az alkohol, a kábítószer, a migráció, a háború vagy a holokauszt – mind nehéz témák. Nem lehet őket didaktikusan kezelni, de lebegtetni, metaforikusan megjeleníteni igenis kellene. A gyerek partner, ugyanolyan fontos társadalmi szereplő, mint a felnőtt. Ügyesen kell hozzányúlni bizonyos témákhoz, de nekik is el kell mondani.

Elérte már az MI a gyerekkönyvpiacot?


Mindent elért. Jelent már meg MI-illusztrált gyerekkönyv – szerintem borzasztó eredménnyel. Lehet, hogy egyszer jobb lesz, de jelenleg ezt nem látom, és ahhoz, hogy egy MI borító jó legyen, szintén nagyon sok emberi munára van szükség. Jó gyerekkönyvet az MI nem tud írni. Közepeset igen, de igazán jót nem.

Milyen új trendek vannak ma a gyerekkönyvek között?

Óriási lett az úgynevezett segítő könyvek piaca: pszichológiai, ismeretterjesztő, „instant válaszokat” ígérő kötetek. A frankfurti könyvvásáron ez már külön szegmens. És van köztük nagyon szép, metaforikus könyv is – például az Az élet olyan, mint a szél, amely a halálról szól –, de összességében ez nem szépirodalom. Külföldön néha már-már túlzásnak érezhetjük, de itthon kevésbé alapvető szempont a gyerekkönyveknem az inkluzivitás.

Ez óriási hiány – nem is jön ilyen iniciativa a magyar íróktól.

A politika mennyire hat a gyerekirodalomra?

Cenzúra nincs – ezt sokan szokták kérdezni külföldön –, inkább öncenzúra van. A valódi probléma a támogatások hiánya: megszűntek azok a programok, amelyek a magyar gyerekkönyvek külföldi megjelenését, jogeladását vagy akár a nemzetközi szakmai jelenlétet – például kiadói fellowship-eket – segítenék. Míg más országokban ezek alapvető infrastruktúrát jelentenek, nálunk gyakorlatilag nem léteznek, így a nemzetközi porondra lépés szinte ellehetetlenül. Ezzel párhuzamosan az itthoni kiadásokat segítő pályázatok is nagyon megcsappantak.

Kiket tart az utóbbi évek legnagyobb felfedezésének?


Szinvai Dániel illusztrátort mindenképpen, különösen a Párhuzam című könyvével. Iván Zsuzsanna is óriási felfedezés számunkra. A tavalyi könyveink közül nagyon fontosnak tartom Miklya Luzsányi Mónika Gaudiopolis – az öröm városa című kötetét is. Ez a gyerekköztársaság történetét meséli el a háború után Magyarországon, Sztehlo Gábor alapításában – elképesztően izgalmas és fontos történet. A kötet egyébként az Abszolúttöri sorozat tagja, amire az egyik legbüszkébb vagyok.
Mostanában kicsit hiányolom a humort – pedig a humor az egyik legfontosabb tényező lehet az olvasóvá nevelésben. Dániel András például ebben zseniális – megmutatja, hogy lehet egyszerre nagyon vicces és mégis komoly egy könyv.