Alku tárgyává válik a szuverenitás, Donald Trump miatt az országhatár is újra az erőviszonyok kérdése lesz

A vita azonban korántsem csak Grönlandról szól, és nem is elsősorban Dániáról, hanem arról az egyre nyíltabb értékkonfliktusról, amely az Egyesült Államok és Európa között bontakozik ki. A vita tétje nem a legitimáció kérdése – ezt a nemzetközi jog világosan rendezi –, hanem az, hogy mi válik a politikai gyakorlatban elfogadhatóvá, különösen szövetségesek közötti viszonyban, és milyen precedenst teremt ez más szuverén hatalmak jövőbeli magatartása számára.

Emmanuel Macron davosi felszólalása ebben az értelemben nem elszigetelt politikai üzenet volt, hanem egy európai önértelmezési kísérlet. Amikor a NATO meggyengüléséről és „új gyarmatosító” törekvésekről beszélt, valójában arra utalt, hogy a transzatlanti kapcsolatban megszűnt az értékalapú egyensúly. Macron számára Grönland ügye nem jogtechnikai kérdés, hanem annak tünete, hogy a világ a szabályok által szervezett rendtől egyre inkább az erőpolitika irányába sodródik, és ebben a folyamatban Európának döntenie kell: alkalmazkodik, vagy ellenáll.

Ebben a fénytörésben különösen beszédes, hogy sokan már sikerként értelmezik azt a kijelentést is, miszerint Donald Trump nem kíván katonai eszközökhöz nyúlni Grönland ügyében. Ez önmagában valóban megkönnyebbülést jelenthet, ugyanakkor riasztó mércét is felállít: ott tartunk, hogy egy nagyhatalom önmérsékletét ünnepeljük, nem pedig azt tekintjük magától értetődőnek, hogy a területi szuverenitás eleve nem lehet alku tárgya. Az a tény, hogy ennek „örülni kell”, pontos látlelete annak, mennyire eltolódott a politikai normalitás fogalma – különösen egy olyan politikai logikában, ahol a kizárások gyakran ideiglenesnek bizonyulnak, és a korábban félretett eszközök időről időre visszatérnek, ahogyan azt az európai–amerikai vámviták esetében is láthattuk.

Az amerikai megközelítés ebben az ügyben következetesen tranzakcionális logikát követ.

Ez nem feltétlenül ideológiai kérdés, sokkal inkább politikai kultúra: az érdek elsődlegessége a normákkal szemben, még akkor is, ha ez hosszabb távon aláássa a kiszámíthatóságot és a bizalmat.

Ezzel szemben az európai önkép – legalábbis Macron értelmezésében – továbbra is normatív jellegű. Az Európai Unió nem pusztán gazdasági tér, hanem politikai közösség, amelynek létérdeke, hogy a jogállamiságot, a multilaterális intézményeket és a kiszámíthatóságot védje. Nem idealizmusból, hanem önvédelmi megfontolásból. Egy olyan kontinens számára, amely történelmileg gyakran az erőpolitika vesztese volt, a szabályokra épülő rend nem luxus, hanem stratégiai szükségszerűség.

A vita valódi súlya azonban ott válik láthatóvá, ahol a konkrét álláspontok precedensértékűvé alakulnak. Ha a szuverenitásról szóló kérdések alkufolyamat részévé válnak, ha a határok értelmezése rugalmasan igazítható az aktuális erőviszonyokhoz, akkor a nemzetközi rendszer hallgatólagosan elfogadja a befolyási övezetek logikáját. Ez nem új gondolat a történelemben, de mindig ugyanoda vezetett: olyan világokhoz, ahol a rend nem stabilitást, hanem ideiglenes egyensúlyt jelentett. Az ilyen rendszerek sajátossága, hogy alapvetően nulla-végösszegű logikára épülnek. A kompromisszum nem közös nyereséget, hanem időnyerést jelent, a béke pedig nem állapot, hanem szünet. A politikai racionalitás fokozatosan leválik az erkölcsi önkorlátozásról, és a konfliktus nem rendellenességgé, hanem a rendszer természetes kísérőjelenségévé válik. A szabályok ilyenkor már nem a versengés keretei, hanem annak utólagos igazolásai.

Mindez akkor is igaz, ha közben a jogállami rend hívei is egyre inkább kénytelenek az ellencsapás logikájában gondolkodni, ami önmagában jelzi, mennyire megváltozott a játéktér. A grönlandi vita ezért nem egyedi krízis, hanem egy korszakhatár tünete. Arról szól, hogy a nemzetközi rendet továbbra is normák tartják-e össze, vagy pusztán az erő ideiglenes egyensúlya. Hogy a határok sérthetetlensége kiindulópont marad-e, vagy tárgyalási pozícióvá válik. Erre a minőségi váltásra mutatott rá Mark Carney kanadai miniszterelnök is davosi felszólalásában, amikor arra figyelmeztetett: a nemzetközi kapcsolatokban ma már nem fokozatos átmenetről (transition), hanem rendszerszintű törésről (rupture) beszélhetünk. Ezekre a kérdésekre ma még nincs végleges válasz. Az azonban már most látszik, hogy amint a világ elfogadja, hogy „akár lehetne másképp is”, vagyis hogy a szuverenitás, a határok és a szabályok többé nem kiindulópontok, hanem alku tárgyai, onnantól kezdve a konfliktus nem kivétel lesz, hanem rendszerlogika. És ez az a pont, ahol a vita tétje messze túlmutat Grönlandon.