Van, ahol betegelhárítással él túl a magyarországi pszichiátria

Jelen állása szerint márciustól máshonnan kell orvosokat odarendelni, hogy a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI), az ország legnagyobb pszichiátriai centruma el tudja látni a betegeit.

Január végén az OPAI 40 orvosa petícióban kért segítséget a biztonságos betegellátás feltételeinek biztosításához az Országos Kórházi Főigazgatóságtól. Az elmúlt két évben számos kollégájuk távozott az intézményből, pótolni eddig nem tudták őket. Így amikor február végére nyolc, jelenleg felmondási idejét töltő kollégájuk is kiesik a munkából, mindössze két szakorvos és négy rezidens marad a 70 ágyas akut osztály betegeinek ellátásához. Egyelőre még nem tudni, mi a lesz a megoldás, csak annyi ismert, hogy a Magyar Pszichiátria Társaság és az Országos Kórházi Főigazgatóság képviselői ezekben a napokban is tárgyalnak a krízisről.

A Népszava Szike podcastjében Slezák Adrienn pszichiáter főorvos, a Magyar Pszichiátriai Társaság alelnöke és Spányik András orvos-pszichoterapeuta elemezte, mi történik, amikor egy nagy intézményben egyszerre fogy el az ember, az idő és a mozgástér.

A pszichiátriai ellátás szerkezetét máig meghatározza az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, a Lipótmező 2007-es bezárása. Annak megszüntetése a Gyurcsány-kormány idején emblematikus szakpolitikai töréspont lett, amelyre a későbbi fideszes kormányzati kommunikáció gyakran hivatkozott úgy, mint „jóváteendő bűnre”. Így azt ígérték, hogy nem maradhat ellátatlan beteg, a kieső kapacitásokat más intézményekben pótolják, a rendszert pedig fejlesztik. A vendégek szerint azonban a „teljes értékű” országos intézet szerepe – különösen a módszertani, szervezési, minőségbiztosítási munka – nem épült vissza. Papíron lett országos intézeti funkció, de az a fajta rendszer-szintű rálátás, amely megmutatná, hol milyen ellátás folyik, hol fogy el a szakember, hol szakadnak a betegutak, mára „elvékonyodott.” Ez azért súlyos, mert a fővárosi Nyírő kórházban most kialakult krízis vidéken „ már régen valóság”: amikor egy megyében elfogynak a pszichiáterek, nincs kit átirányítani. Az adásban elhangzott, hogy a rendszer nem csupán túlterhelt, hanem rosszul szervezett és aránytalan is.

Miközben az évek során több ütemben csökkentették fekvőbeteg-kapacitásokat, az ezt pótolni hivatott járóbeteg-ellátás fejlesztése elmaradt. Slezák Adrienn psztichiáter elmondta: a modern pszichiátriában egyre több kórkép kezelhető ambulánsan, és a páciensek is inkább otthon maradnának, mintsem kórházi osztályon feküdnének. A gondozókban és járóbeteg-ellátásban viszont olyan mértékű a szakemberhiány, hogy a hozzáférést gyakran adminisztratív akadályok „szabályozzák”: van, ahol személyesen kell időpontot kérni, van, ahol információ is alig érhető el – és beszélt arról is: létezik olyan hely, ahol „direkt nincs honlap, nehogy még többen jöjjenek”, mert így is több hónapos a várólista. A rendszer így épp azokat ejtheti ki a legkönnyebben, akik a legnehezebben kérnek segítséget: a depressziósokat, a pszichotikus állapotban lévőket, azokat, akiknél már az időpontkérés is gyakran túl nagy feladat. Beszélt arról is, hogy a betegút első állomása sok országban az alapellátás: enyhébb panaszokon a háziorvos is tudna segíteni, szűrni, kezelni, továbbküldeni. Magyarországon viszont a háziorvosoknak szűkösek a kompetenciáik, és hiányoznak az őket segítő protokollok is. Ezért aztán a területi gondozókra és a pszichiáterekre zúdulnak olyan élethelyzeti krízisek is, amelyeket alacsonyabb küszöbű ellátással is kezelni lehetne.

Spányik András orvos, pszichoterapeuta jelezte, hogy a krízis a gyermekellátásban a legsúlyosabb. Gyermekpszichiáterekből is óriási hiány van, a várakozás pedig hónapokban, akár évben mérhető. Ugyanez igaz az autizmus és az ADHD diagnosztikára és ellátásra: sokan csak felnőttkorban jutnak diagnózishoz és a szűk kapacitások miatt gyakran a magánellátásba kényszerülnek a betegek. Ott viszont – mondta – nem világos, hogy kinek mire van kompetenciája, s a pácinesek tudják megítélni ki milyen képzettséggel dolgozik, és mi számít megfelelő ellátásnak.

A pszichiátriai ellátásban az is rendszerű probléma, hogy a kórházi ágyak egy részén olyan  betegek fekszenek, akiket nincs hova hazaengedni. Szociális férőhelyek, ápolási kapacitások hiányában az akut beteg számára fenntartott ágyakon sokszor „bent ragad” valaki – hónapokra, akár évekre –, és közben elviszi az erőforrást azoktól, akiknek valóban akut ellátás kellene. A pszichiátria így sok helyen belgyógyászati gondozást is végez: fertőzések, leépülés, krónikus testi problémák jelennek meg, miközben ezek az osztályok is  szakdolgozó hiánnyal küzdenek.