Ütközhet még kemény ellenállásba Budapesten a Tisza Párt, de legalább arra figyelt, hogy ne nagyon lehessen számonkérni a programját

Budapest számára létkérdés a kormányváltás. A szolidaritási hozzájárulási pereket leállító kormányrendelet nyomán Karácsony Gergely főpolgármester úgy fogalmazott: különféle óvintézkedésekkel megpróbálják kihúzni áprilisig és bíznak a választókban, hogy „olyan kormányt választanak meg, amelyik nem tekinti ellenségnek sem az önkormányzatokat, sem a nemzet fővárosát, Budapestet”.

A Fidesz újabb kormányalakítása az előzmények ismeretében ugyanis aligha hozhat más eredményt, mint a jelenlegi működési modell nyílt lecserélését egy központi hatalomnak jobban megfelelő, felülről vezérelt, kezesebb rendszerre. Mindezek ismeretében nagy jelentőséggel bír a Tisza választási programja, különösen annak fényében, hogy Karácsony Gergely meglehetősen ambivalens viszonyban áll Magyar Péterrel, a Tisza fővárosi frakciója pedig többször is nekiment a városvezetésnek a többi között a cégvezetői pályázatok, a pénzügyi döntések vagy akár a Sziget Fesztivál ügyében.

A Tisza 240 oldalas választási programjában összesen alig több mint három tucatszor fordul elő Budapest neve, a fővárosi önkormányzat mindössze egyszer említődik, Budapestre cirka másfél oldal jut. Igaz, ebben ígéretet tesznek arra, hogy győzelmük esetén Budapest-törvényt alkotnak, konstruktív együttműködést alakítanak ki a fővárossal és politikai csatatér helyett az ország gazdasági, kulturális és közlekedési központjaként kezelik majd.

A kiszámítható, intézményesített partnerség részeként rendezett és igazságos finanszírozást ígérnek. A program ugyanakkor nem ismétli meg Magyar Péter korábbi vállalását a szolidaritási hozzájárulás eltörléséről, csupán annyi szerepel benne, hogy „a fővárost aránytalanul terhelő elvonásokat felülvizsgálják és feladatalapú finanszírozást” vezetnek be. Ígéretet tesznek viszont a fővárosi fejlesztések támogatására, különös tekintettel a közlekedési, környezeti és lakhatási beruházásokra, nyilvános szakmai prioritások mentén. Az viszont szintén nincs itt, hogy ezeket a szakmai prioritásokat a városvezetéssel együtt határoznák meg. Bár azt leszögezik, hogy a nagy állami beruházásokról „nem Budapest feje felett döntenek”, a város- és az érintett kerület vezetésével is egyeztetnek ezekről.

Kiemelten foglalkoznak a közösségi közlekedés stabil, kiszámítható finanszírozásával, míg a projektek közül a HÉV és a villamoshálózat fejlesztését, a 4-es metró meghosszabbítását, a 3-as metró klimatizálását, illetve az 1-es metró felújítását és fejlesztését említik. De megépítik a Galvani-hidat és a Soroksári-Duna-hidat is kötöttpályás közlekedéssel. Jut egy rövid bekezdés Rákosrendezőnek is, amelynek fejlesztésekor a megfizethető lakhatás biztosítása a legfontosabb szempont. A lakásépítéseket egyébként is felgyorsítanák Budapesten (is), miközben előírnák az ingatlanfejlesztőknek, hogy minden 100 új építésű lakás után legalább egyet adjanak önkormányzati tulajdonba.

Az utolsó sorok igazi szélesvásznú választási kampányvállalások: támogatják az akadálymentesítés és az esélyegyenlőség megteremtését, a külső kerületek, a történelmi épületek, fürdők fejlesztését, a rendezett, tiszta és biztonságos közterek fenntartását, a fővároshoz méltó utcaképet, zöldövezeteket és a környezetvédelmet célzó fejlesztéseket. Ezzel együtt egyszer sem esnek abba a „hibába”, hogy forrásokat, összegeket, határidőket, ütemezést rendelnének a vállalásokhoz. Ezek nélkül nehéz lesz majd számonkérni ezeket, ami jó politikai stratégia, de súlytalanná teszi az ígéreteket.

A fentebb említett főbb vállalások önmagukban több száz milliárd forintba kerülnek. Csak példa jelleggel: a Galvani híd építésének korábbi becsült költsége 150 milliárd forint volt, a földalatti speciális járműveinek darabja cirka 2 milliárdba kerülhet, a hármas metró klimatizálása 9-14 milliárdba, az 4-es metró hosszabbításának költségéhez támpont lehet, hogy az 3-as metró Káposztásmegyerig való kivitele előzetes becslés alapján 158 milliárd forintot vinne el. Ráadásul uniós támogatás sem igazán kérhető ezekre. Bár Kármán András, a Tisza gazdasági szakértője szerint például a korrupció felszámolásával, a gazdasági növekedés beindításával és az uniós források lehívásával akár 4000 milliárd forintnál is több található a központi költségvetésben évente, a pénzügyi mozgásteret szűkítheti az önkormányzati rendszer finanszírozásának átszabása, a jogkörök bővítése.

Az önkormányzatok működtetésére 1408 milliárdot tervezett idén az Orbán-kormány. A pénz egy részét maguk az érintettek adják össze, hiszen 395,8 milliárd forint szolidaritási hozzájárulás befizetését írta elő a kabinet. Ha a befizetési kötelezettséget valóban erősen lefaragja a Tisza, akkor máshonnan kell forrást találni a települések támogatására. Ha még tovább mennek és visszaadják a gépjárműadó bevételét is, ami korábban szintén az önkormányzatoké volt, akkor ez további 108 milliárdos központi költségvetési bevételkiesést jelenthet. S akkor most nem számoltunk a korrekt feladatfinanszírozással, ami tetemesen megnövelheti a szektor kiadási sorát. A gyermekétkeztetés esetében például az állami normatíva a költségeknek alig egyharmadát fedezi.

A közösségi közlekedés korrekt finanszírozása szintén nagy tétel lehet. A nemzetközi modell szerint a működési költség harmadolódik a kormány, a települési önkormányzat és a használók között. Ha Budapest esetében is áttérnének erre, akkor több mint 60 milliárddal beljebb lenne a főváros, lévén az idén 192 milliárdot irányoztak elő a BKV-BKK működtetésére.