A magyar lakosság 11–14 százaléka képes eligazodni az egészségügyi információk között

Már csak önmagában az tíz-húsz százalékkal növelheti a kezelés költségeit is, hogy a krónikus betegek egy része nem tudja értelmezni leleteit, nem emlékszik az orvos szavaira, és abba is könnyen belekavarodik, melyik gyógyszerét mikor és hogyan szedje.

Egészségértés nélkül gyógyulás sincs, ezért is óriási probléma, hogy a magyar lakosság mindössze 11–14 százaléka képes eligazodni az egészségügyi információk között. Lengyel Lívia, egészségügyi kommunikációval foglalkozó szakember szerinte a probléma egyik legfontosabb „tünete” lehet az orvos számára, hogy a beteg panaszossá, elégedetlenné válik. Tapasztalata szerint az ilyen helyzetek döntő többsége nem a beteg rosszindulatából fakad, hanem kommunikációs hiba következménye. Valamit nem jól, vagy nem elégszer mondtak el neki, így azt egyszerűen nem értette meg. Ráadásul a páciens ritkán jelzi, ha nem ért valamit, nem kérdez, inkább gyorsan rábólint.

Lengyel Lívia a gyenge egészségértés következményeire konkrét példákat is idézett:

• így a bőrgyógyászatban gyakori a „szteroidfóbia”, amikor a páciens veszélyesnek hiszi a krémet, és kevesebbet használ belőle, mint kellene. 

• A nők gyakran halogatják a nőgyógyászati vizsgálatot, szülészetben pedig életveszélyes helyzeteket is okozhat, ha a várandós nem érti a veszélyjeleket (nem mozog a magzat, szivárog a magzatvíz). 

• Urológiában visszatérő gond, hogy a tünetek múlásával a beteg nem megy vissza kontrollra, fül-orr-gégészetben pedig sokan csak súlyos állapotban jelentkeznek az orvosnál.

• A rossz egészségértésű cukorbetegek esetében a legtipikusabb visszatérő probléma, hogy mérnek, de nem megfelelően, vagy a mérés eredményét nem tudják értékelni.

Lengyel Lívia szerint a megoldások egy része valami apróság, de mégis hatásos: ilyen az technika, amikor a beteget megkérheti az orvos, hogy mondja vissza a saját szavaival az általa javasolt a teendőket. Mindezt addig ismétlik, míg nem a beteg valóban megérti a teendőit. Például hasznos annak elismételtetése is, hogy milyen jelek esetén kell azonnal visszajönni, és az állapotában mi tekinthető normálisnak. Segíthet a betegút vizuális, lépésről lépésre áttekinthető megrajzolása, vagy akár egy egyszerű ellenőrző lista is az otthoni teendőkről.

Lengyel Lívia szavaira ráerősített Szalóki Katalin, az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete (AIPM) elnökének előadása is. Ő egy tíz évvel ezelőtti egészségértés-kutatás megismétléséről számolt be. Adataik egyértelműen igazolták, hogy az elmúlt évtized alatt, miközben a betegek által elérhető információs csatornák szaporodtak, a páciensek egészségértése érdemben alig változott.

Az 1001 fős reprezentatív mintán végzett felmérés egyik legriasztóbb adata, hogy noha a felnőttek nagyjából háromnegyede naponta szed valamilyen készítményt, sokaknak az sem tiszta, mi számít gyógyszernek. Ugyanígy nem világos számukra mit jelent, ha valami a vényköteles, ahogy az sem, miben különbözik a gyógyszer az étrend-kiegészítőtől.

Szalóki Katalin szerint ez arra utal, hogy ugyan gyógyszereken élünk, mégsem értjük a saját ellátásunk alapfogalmait.

Sokkal Hasonló a helyzet a mentális egészségnél is: azt sokkal jobbnak gondolják az emberek, mint az a hétköznapokban közöttük élve látszik.

A felmérésből az is kitűnt különösen nagy a gond az írásos egészségügyi dokumentumokkal: sokan nem értik a zárójelentéseket és a betegtájékoztatókat sem. Szalóki Katalin itt arra is utalt, hogy a lakosság általános szövegértése eleve gyenge: ha valakinek egy átlagos szöveget nehéz értelmezni, akkor egy orvosi dokumentum még inkább az.

A tájékozódásnál is kockázatos a kép: sokan több forrásból informálódnak, de kevesen ellenőrzik az eredményt szakemberrel, és sokan azt sem vizsgálják, hiteles információforrást használtak-e. Nő az egészségügyi influenszerek szerepe, bár a közönség elvárná tőlük a szakmai hátteret, a valóságban mégis gyakran képzettség nélküli tanácsadók „osztják az észt”.