A remény hal meg utoljára, és Magyarországon már az utolsókat rúgja

Egy parlamenti választáskor mérlegre kerül az állam, illetve a társadalom működése. A polgárok pedig értékelik mennyire tekinthető egészségesnek ezek egy-egy területe. Tetszik-e ahogyan az működött, illetve szorul-e valamilyen kurációra? Áprilisban megtörténik ez az egészségüggyel is.

Ahogy egy ember állapotáról vallanak az alapvető életjelek – pulzus, vérnyomás – úgy egy egészségügyi rendszer kondíciója is jellemezhető néhány kulcsmutatóval. Ilyen például a születéskor várható élettartam, az egészségesen leélhető évek száma, a megelőzhető halálozások aránya, a várólisták hossza, a betegek szubjektív elégedettsége, illetve a rendelkezésre álló humán és anyagi erőforrások.

Magyarországon egy 2023-ban született férfinak 73,4, egy nőnek 79,6 év a várható élettartama, ami csaknem 4,5 évvel elmarad az OECD-átlagától. Ugyanakkor ez a mutató nem csupán az egészségügy teljesítményét tükrözi: hat rá a jövedelmi helyzet, az életmód, a társadalmi egyenlőtlenségek is.

gyakran elmarad a szűrés és késik a kezelés.

A szakértők gyakran rejtettebb „életjeleket” is figyelnek, ilyen például az ellátáshoz való hozzáférés.

Bár a magyarok 96 százaléka jogosult az állami alapbiztosítás keretében ellátásra, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés gyakran nem is annyira egyszerű, mindössze 41 százaléka elégedett az egészségügyi szolgáltatások minőségével illetve azok elérhetőségével. Az OECD országok átlagában ez a mutató 64 százalék. A Központi Statisztikai Hivatal 2019-es felmérése szerint a közfinanszírozott szolgáltatások közül a háziorvosi ellátást értékelték a legmagasabbra: tízből nyolcan elégedettek voltak a háziorvosukkal, illetve gyermekorvosukkal. Ez is azt mutatja, hogy a rendszer egészét lehet rossznak látni, miközben a konkrét gyógyítót sokan elismerik.

Ha valakinek fáj a csípője vagy daganatgyanúja van, nem statisztikákat néz, hanem azt, mikor jut orvoshoz. Futótűzként járta be a minap a közösségi portálokat egy súlyos fogyatékossággal élő, nem járó, epilepsziás gyerek szüleinek a története: ők a légzési nehézséggel küszködő, 17 éves, 45 kilós kamasz fiúknak próbáltak este ellátóhelyet találni. A szülők nem kaptak egyértelmű és pontos útmutatást, hogy hová is vihetnék az autójuk hátsó ülésén köhögő, gyenge szaturációjú fiukat, akit már ketten is alig bírnak ki‑beemelni az autóba. Hosszan keresgélték az ajánlott megoldásokat egy óriás területű, sötét kórházi udvarban bolyongtak, ahol nem működött porta vagy egyéb információs szolgálat. A gyermeksürgősségi épületet zárva találták, a csengőre senki nem válaszolt. A központi segélyhívó 112 vonal másik oldalán más egyéb nappali rendeléseket soroló géphang volt. 

A fogyatékossággal élő fiú sürgősségi ellátásának visszásságai mellett naponta jelennek meg a sajtóban olyan páciensek történetei, akiknek szükségük lenne képalkotó diagnosztikai vizsgálatra, de időpontot csak több hónap, olykor fél-háromnegyed év múlva kínál számukra a rendszer.

Egy országos, önbevalláson alapuló vizsgálat szerint a háziorvoshoz a legtöbben „aznap” kaptak időpontot (68 százalék), míg állami szakorvosi rendelésre gyakori volt a 15–30 napos várakozás (a válaszadók 17 százaléka jelölte); magánszakorvoshoz jellemzően 2–5 napon belül lehetett bejutni. A rendelőben töltött várakozási idő háziorvosnál az esetek ötödében 15 perc volt, míg a többség legfeljebb egy órán belül sorra került, ez a várakozási idő hasonló volt a szakorvosi ellátásban is. A magánrendelésen a páciensek 59 százaléka 15 percen belül került sorra.

A leghosszabb listákon – térd- és csípőprotézis-, illetve szürkehályog-műtétek esetében – egyes intézményekben a medián várakozási idő a két évet is megközelíti, sőt előfordult olyan beteg is, akinek 2030 végére adtak időpontot térdprotézisre. Miközben az államtitkárság a várólisták általános csökkenéséről beszél, az elmúlt 15 évben a várakozás sok területen inkább nőtt, mint csökkent. Ugyan 2013–2019 között sikerült lefaragni körülbelül 70 ezerről nagyjából 25–30 ezer főre a műtétre várók számát, de a Covid miatti halasztások nyomán 2023-ra ismét mintegy 40 ezer beteg várt beavatkozásra.

Az „ellátatlanság” már az alapellátásban is napi élmény. A megüresedő praxisokról a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő több oldalas listát közül, eszerint a falusi praxisok körülbelül 27 százaléka üres vagy helyettesítéssel ellátott, sok helyen a háziorvos csak heti 4–6 órát van fizikailag a rendelőben, a többi távorvoslás. Mintegy ezer praxis már üres, a még dolgozó háziorvosok közül körülbelül ezren elmúltak már 70 évesek.

Azt az embergyógyászatból is tudjuk, ha romlanak az életjelek, akkor tovább kell kutatni az okokat: „irány a labor!”. A hazai egészségügy „betegségének” egyik, leggyakoribb magyarázata, hogy Magyarország a gazdasági fejlettségéhez képest is nagyon keveset költ az egészségügyére. A magyar GDP 2010 és 2023 között mintegy 1,4-szeresére nőtt, azaz a közös kiadások ilyen bővülésére teremtette meg a fedezetet a gazdaság – derült ki a jónéhány hete az Állami Számvevőszék két munkatársa a Portfolión közölt elemzéséből. Az, hogy egy kormányzat ebből az átlagosan 140 százalékos többletből mennyit szán az egyes közszolgáltatásokra, az értékválasztásán múlik. Beszédes adat – és erre is rámutattak az ÁSZ elemzői – 2010 és 2023 között így alakult az egyes funkciók reálkerete: szociális védelem 103 százalék, egészségügy 119 százalék, közrend és közbiztonság 137 százalék, oktatás 140 százalék, környezetvédelem 145 százalék, általános közszolgáltatások 161 százalék, szabadidő, kultúra és vallásügyek 210 százalék, gazdasági ügyek 226 százalék, védelem 230 százalék, lakás és településfejlesztési ügyek 332 százalék.

Becslések szerint mind az orvosok, mind az ápolók körében 40 százalék feletti az 55 évesnél idősebbek aránya. Ugyanakkor azt sem tudjuk pontosan, hány orvos dolgozik ténylegesen a rendszerben és hol. Egy átlátható humánerőforrás-nyilvántartás hiánya miatt a stratégiai tervezés szinte lehetetlen.

Az erőforrások eloszlása ugyancsak fontos állapotjelző: a „mindenütt van ellátóhely, és sehol sincs” tapasztalata az alkalmazkodás hiányára vall. Vannak kórházak, amelyekben túlzott kapacitás is rendelkezésre áll, miközben más térségekben alapvető szakrendelések hiányoznak. A rendszer nehezen alkalmazkodik a lakossági igényekhez, s ehhez hozzájárul a minőségmérés hiánya is. Kincses Gyula volt MOK-elnök szerint noha a betegek gyakran értékelik az ellátást – például az EESZT-n keresztül –, ezek az adatok nem kerülnek nyilvánosságra, és sokszor még az intézmények sem használják azokat. Így a rendszer nem tanul a saját működéséből.

Ha már megállapítottuk, hogy a rendszer beteg, a következő kérdés az: milyen kezelés segíthet rajta? Elsőként kell egy stratégia. Az elmúlt évtizedekben számos reformterv készült Magyarországon, de egyet sem sikerült végigvinni. A szakértők szerint leginkább egy közös „mesterterv” hiányzik, amely összehangolná a képzést, a finanszírozást és az ellátásszervezést. Elvben ez lehetett volna a kormányzat által 2020-ban Boston Consulting-tól megrendelt tanulmány is.

A második lépés lehetne a tervet követő cselekvés. Például annak érdekében, hogy minden beteg számára valóban elérhető legyen a kezelés, legalább az a belépési pont, ahol őt gondjaiba tudja, s hajlandó is venni a rendszer. A minap nyilvánosságra került Boston Consulting tanulmányában az egyik legerősebb reformjavaslat egy, a betegutakat elemző és folyamatosan korrigáló szervezet, amely rendre a szükségletekhez igazíthatja a kapacitásokat és az erőforrásokat. A finanszírozás növelése ugyanis aligha segít a strukturális változások nélkül.

A rendszer igazgatása persze csak korlátosan hat a lakosság egészségi állapotára, a látványos eredményjavuláshoz "magatartás-terápia" is kellene. Sok múlik az életmódon, a táplálkozáson, a fizikai aktivitáson, a mentális karbantartáson. Ezek javulásához egészségműveltségre és hosszú távú népegészségügyi programokra lenne szükség. Az ilyen változások viszont lassan hoznak eredményt: akár egy generáció is kell hozzá, s tapasztalat szerint a politika nem hajlamos az ilyen hosszú távú befektetésekre.

Az egészségügy legnagyobb próbatétele vitathatatlanul a Covid-járvány volt, s az ágazat irányítóinak képességei és hajlamai is ekkor mutatkoztak meg a legtisztábban. Emlékezetes, ahogy az egészségügyért is felelős miniszter a járványkezelés nyitányaként mintegy 36 000 kórházi ágyat üríttetett ki, sok krónikus, idős, rehabilitációra szoruló beteg „hazaküldésével”, ami rengeteg családot sokkolt. Közben a fertőzötteket ellátó, zsúfolt, elfogadhatatlan, még fertőtlenítővel is gyengén ellátott osztályokról azt kommunikálta a kormány, hogy a rendszer „felkészült”. A központitól független kommunikációt ugyanakkor blokkolták. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság egy 2023-as vizsgálata szerint a járvány alatti adatkezelés „teljes káoszt” mutatott: az Orbán-kormány intézményei visszatartották a közérdekű adatokat, nem volt egyértelmű, hogy ki mit gyűjt és mit ad ki. Még a súlyos fertőzéseket sikeresebben kezelő intenzív osztályok sem oszthatták meg más ellátóhelyekkel azt, hogy náluk milyen módszerek váltak be és melyek nem. Sok szakértő szerint a nyilvános szakmai vita korlátozása erősen gyengítette az egész egészségügyi rendszer hitelességét.

Jól illett, hogy a kormány - a szakmai figyelmeztetések ellenére - százmilliárdos nagyságrendben vásárolt gyorsan köddé váló közvetítőkön keresztül olyan lélegeztetőgépeket, amelyek üzemeltetésére itthon sem szükség, sem megfelelő személyzet nem volt. A járvány alatt a közönség azt láthatta, hogy ugyan a frontvonalban dolgozók emberfeletti munkát végeztek, de a politikai irányítás egyszerre volt titkolózó, kapkodó és korrupciógyanús. Így aztán a bizalom nem csak a „rendszerben”, hanem a döntéshozók jóhiszeműségében is súlyosan sérült.

Ebből a bizalmi válságból az egészségügynek a járvány elmúltával sem sikerült felépülni. Sőt, mintha szándék sem lett volna rá: a rendszerműködtetése azóta sem lett transzparensebb, az állami egészségügyi dolgozóira továbbra is szájzárat kényszerít a politika és továbbra sincs értelmes párbeszéd az ellátók és az ellátottak között. De most, hogy jön a soros választás, még felidézhetjük azt a közhelyet, amivel egy nagybeteg rokonait szokás vigasztalni: Ne adják fel a reményt!