Ankarai NATO-csúcs: Donald Trumpnak hízelegni értelmetlen, a katonai együttműködés az ukránokkal viszont magyar nemzeti érdek lenne

Mondják, nemigen fordul elő, hogy a NATO olyan rövid nyilatkozatot adjon ki, mint amilyen az ankarai csúcsot követte július 8-án. Rövidre sikerült (mindössze hat pont, 485 szó, 2775 karakter). És annál semmitmondóbbra.

1. Az ötödik cikkely

Az első pont szerint a résztvevők megerősítették a washingtoni szerződés 5. cikkelye szerinti kollektív védelem, valamint a transzatlanti kötelék iránti rendíthetetlen elkötelezettségüket. 

Valóban komolyan gondolhatja bárki, hogy ez többet ér írott malasztnál? Akkor, amikor az amerikai elnök a csúcstalálkozó alatt és előtt egyaránt ismét elővette Grönland kérdését? Azt, hogy Washington igényt tart az egyik szövetséges tagállam területére? Miközben a dánok lényegében készek arra, hogy a Fehér Ház Grönlanddal kapcsolatos valamennyi biztonsági igényének eleget tegyen? Hogyan gondolhatja bárki komolyan ezek után, hogy Amerika egy konfliktushelyzetben ténylegesen megvédi Európát? Akkor, amikor nap mint nap arról van szó, hogyan készül Amerika arra, hogy az egyre agresszívabb orosz kül- és biztonságpolitikai magatartás ellenére jelentős csapatkivonásokat hajtson végre Európából?

Trumpnak azonban nem okoz gondot a nevét adni egy ilyen ponthoz: ha élesre fordul a helyzet, akkor majd úgyis úgy értelmezi az 5. cikkelyt, ahogyan ő akarja. Az aláírás pedig nem kerül semmibe. Ha meg kerülne, akkor majd a gyakorlatban visszatáncol.

2. Orosz fenyegetés, hadiipari együttműködés

Abban Trumpnak – és elődeinek is! – mindenképp igaza van, hogy az európai NATO-szövetségesek messze alulteljesítettek a védelem fejlesztése és finanszírozása terén 1990 után.

Azonban a beharangozott katonai képességek és hadiipari fejlesztések ellenére teljesen homályos marad, hogy milyen stratégiai irányok lennének kívánatosak ezen a téren. Mark Rutte NATO-főtitkár hiába hízeleg Trumpnak, egyre markánsabb az európai–amerikai törésvonal. Míg egyesek (így Törökország) továbbra is amerikai fegyverrendszerekben bíznak, sokan (köztük Kanada) szkepszissel nézik az amerikai fegyverrendszerektől való függést. Különösen így van ez azóta, hogy a feltörekvő amerikai hadiipari high-tech vállalatok (Anduril, Palantir, SpaceX, katonai fejlesztésekben részt vevő AI- és informatikai cégek), valamint azok meghatározó, jobbára szélsőjobboldali meggyőződésű tulajdonosai (Peter Thiel, Marc Andreessen, Elon Musk) szinte foglyul ejtették az amerikai államot: az államszervezet és a hadsereg „operációs rendszerévé” váltak. Az állam és a hadsereg működésképtelen lenne nélkülük. Ezt a kapcsolatot még egy demokrata fordulat esetén is csak kolosszális nehézségek árán lehetne felszámolni, hiszen mára az érintettek nemcsak működtetik az államot, hanem embereik egyre számosabb helyen ülnek fontos állami pozíciókban. Soha nem látott szintre emelkedett a hadiipari kulcsszereplők és az állam összefonódása.

Ráadásul ezek a cégek több EU- és NATO-tagállam kritikus infrastruktúrájának működtetésében is egyre döntőbb szerepet játszanak. Mint ahogyan gondosan ügyelnek arra is, hogy meghatározók legyenek az ukrán hadiipari fejlesztésekben, így Ukrajna lehetőleg minél nagyobb mértékben függjön tőlük a haditechnikai innovációban – miközben a Kijevnek szánt fegyverekért Európa fizet Amerikának.

Saját AI, saját felhőtárolás, saját haditechnikai fejlesztések: minden, amit Amerika nem tud egy mozdulattal lekapcsolni. És kézenfekvő, hogy ehhez itt van a „szomszédban” a katonai tudás: az ukránok tapasztalatai, képességigényei és fejlesztései az oroszokkal vívott háborúban.

Itt egy feloldhatatlan ellentmondás körvonalazódik. Trump számára az európai hadi kiadásokkal kapcsolatban egy cél létezik: vegyenek a tengerentúlról fegyvert, költsenek Amerikában. Európa számára pedig a saját fejlesztés, a saját gyártás, az európai képességek meghatározása, fejlesztése, bevezetése jelenthet valódi önálló védelmiképesség-erősítést. Az amerikai „bevásárlás” csak átmeneti helyzetjavulás, hosszabb távon erősebb függés. A valódi európai védelmi képességek megteremtése a fokozatos – nem azonnali! – leválást jelenti Amerikáról.

3. Védelmi kötelezettségek

A nyilatkozat harmadik pontja szerint „Építjük a jövőt: egy erősebb Európát egy erősebb NATO-ban – egy modernizált Szövetségben. Az európai szövetségesek és Kanada az Egyesült Államokkal együttműködve nagyobb felelősséget vállalnak a Szövetség védelméért. A NATO elrettentő ereje és védelme a nukleáris, a hagyományos és a rakétavédelmi képességek megfelelő kombinációján alapul.”

Ez megint a „nesze semmi, fogd meg jól” esete. Az Egyesült Államok éppen nem erről beszél: ott a „fizessetek többet” a meghatározó, nem a több felelősség. Az elrettentő erőt pedig nem lehet elintézni a különböző képességek „megfelelő kombinációjának” fogalmával. Sikerült egy üres, definiálatlan fogalmat találni, amely éppen arra volt elegendő, hogy Trump is aláírja a nyilatkozatot. Kétsége se legyen senkinek afelől, hogy egy éles helyzetben, amikor a „megfelelő kombinációra” szükség lesz, majd Trump mondja meg, mit tart megfelelőnek.

 Ez minden, csak nem az, amire Európának szüksége lenne.

Ami a NATO „harci fölényét” illeti, annak kapcsán pedig emlékezni kell arra, hogy a legutóbbi, a Baltikumban és Svédországban tartott gyakorlatokon az észak-atlanti csúfos kudarcot vallott. Ezeken a NATO-egységekkel szemben az ellenség szerepét eljátszó kis létszámú ukrán „csapatok” rendre megsemmisítő csapást mértek virtuálisan a „keleti ellenséggel” szemben fellépni készülő NATO-egységekre. Azok nem egyszer még az érintkezési vonalra sem voltak képesek felvonulni az ukrán drónok virtuális csapásai miatt.

4. Ukrajna támogatása

Az Egyesült Államok szégyene, hogy üzletet csinált a háborúból. Az amerikai katonai támogatás (a hírszerzési és Starlink-támogatás nem tartozik ide) leállása azt eredményezi, hogy ma már teljes egészében Európa fizet az ukránoknak juttatott fegyverekért – hizlalva ezzel az amerikai hadigazdaságot. Közben Washington arra törekszik, hogy meghatározó legyen az ukrán haditechnikai fejlesztések felkarolásában, fejlesztésében, versenyelőnyre téve szert Európával szemben.

Az európai katonai védelmi képességek kialakításához alapvetően és összehangoltan az ukrán tapasztalatokra kellene támaszkodni, és azokból egyeztetetten, multilaterális együttműködésben kell végrehajtani a hadiipari fejlesztéseket.

Ez különösen fontos lenne a SAFE program (Security Action for Europe) tükrében. Amennyiben nincs összehangolt európai fejlesztési koncepció, és az nem tejed ki a SAFE-keretek felhasználására – akár a Coalition of the Willing keretében –, akkor a SAFE program nemzet-, illetve Európa-biztonsági problémává válik. Itt ugyanis akkora összegekről van szó, amelyek nem kellően megtervezett, összehangolt és ellenőrzött felhasználása esetén irdatlan korrupciós és szervezett bűnözési kockázatok keletkeznek.

Ukrajnával kapcsolatban néhány bekezdés erejéig érdemes kitérni a magyar álláspontra. Amit Budapest jelenleg mond: Oroszország az agresszor, Ukrajna az áldozat, illetve „igazságos és tartós békére van szükség Ukrajnában”. Ez azonban csak a kívánatos álláspont szükséges, de nem elégséges eleme.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nem lehetséges tartós és igazságos békeszerződést kötni. Ukrajna nem fogadhatja el nemzetközileg elismert határai feladását. Putyin nem fog belemenni abban, hogy lemondjon az annektált és annektálni kívánt ukrán területekről. Ebből így csak egy – igen törékeny – tűzszüneti megállapodás jöhetne ki. Ez azonban katasztrófa Ukrajna és Európa számára egyaránt. Egy bizonytalan fegyvernyugvás esetén ugyanis nem lesz, aki vállalná az ukrajnai újjáépítés finanszírozását: ehhez biztos béke kell.

Az egyetlen lehetséges út az ukrán katonai fölény erősítése, megteremtése, az Oroszországra nehezedő, a háború folytatását ellehetetlenítő nyomás fokozása. Ehhez pedig az szükséges, hogy minél több európai ország – de az Ukrajnával szomszédosak mindenképpen – minden eszközzel támogassák az egész Európáért is harcoló ukránokat.

Az orosz szolgálatokra vonatkozó ukrán titkosszolgálati tudás és tapasztalat ugyanis számottevően segíthetné a hazai kémelhárítás megerősítését, az orosz szolgálatok jelenlétének felszámolását.

Végül az ukránokkal folytatott katonai együttműködés (hadi)gazdasági szempontból is magyar nemzeti érdek lenne. Ennek révén ugyanis első kézből lehetne korszerű ukrán katonai és haditechnikai tapasztalatokhoz jutni, és bekerülni az ilyen eszközöket gyártani és képességeikbe beépíteni tudó országok körébe.

5. Stratégiai verseny, instabilitás

Ez a pont látszólag a stratégiai versennyel, az instabilitással foglalkozik. Lényegében azonban egy Trump miatti engedmény: valamiként reagálni kellett az amerikai–iráni konfliktusra. Disszonáns azonban, hogy Iránt felszólítják a hajózás tiszteletben tartására, miközben a konfliktust az Egyesült Államok kezdte, sőt Trump maga lengetett be 20 százalékos „díjat” az áthaladás biztosítására. Ahogy Lula brazil elnök mondta, ez lényegében nem egyéb kalózkodásnál. Leginkább ebből a pontból tűnik ki, hogy Trump a biztonságpolitikában sem viselkedik különbül egy lókupecnél, és semmit sem fog fel a NATO alapelveiből. Nem érti – talán nem is tudja –, hogy a NATO egy földrajzilag határolt védelmi szövetség. Nem úgy működik, hogy az amerikai védelemért cserébe a tagok most támogassanak bármilyen amerikai kalandor akciót...

6. Gesztus Törökországnak

A nyilatkozat legrövidebb és egyben legízléstelenebb pontja a hálálkodás Törökországnak a nagylelkű vendégszeretetért. Talán nem véletlen, hogy ebben a pontban az országot, nem pedig Erdoğant említik. Miért is kellene hálálkodni a török elnöknek? Mert diktatúrát épített ki országában a NATO második legerősebb hadseregének főparancsnokaként? Vagy azért, mert az elmúlt tíz évben egyre inkább rendészeti eszközökkel lépett fel az ellenzékkel és a szabad sajtóval szemben?

***

Az ankarai csúcsot többen a szövetség eredeti céljait megerősítő eseményként értékelik. Talán közelebb áll a valósághoz, hogy ennyire semmitmondó és képmutató csúcstalálkozója nemigen volt még a NATO-nak. Végül Mark Rutte főtitkár Trumpnak hízelgő politikai vonala győzött: ne haragítsuk meg az amerikai elnököt, nehogy végzetes törés következzen be a NATO-ban. Ebben az esetben azonban kétfajta törés lehetséges. Az egyik, amikor határozottabb álláspontok felbőszítik a Fehér Ház lakóját, és újabb kirohanásokat, fenyegetéseket intéz a szövetség és tagjai ellen. Ezt most elkerülték. A másik, amikor ténylegesen előáll egy kritikus helyzet, például egy valós orosz katonai provokáció a Baltikumban. Hiába a hízelgés, az egység látszata, itt is igaz: a puding próbája az evés. Vajon hogyan reagálna Washington, ha Moszkva elfoglalna néhány balti szigetet vagy települést az orosz–balti határok mentén?