„Egy normális világban mindenki zöld lenne, amikor a nagymamánk nyáron befőttet rakott el, hogy legyen gyümölcs télre, az maga a fenntarthatóság”

Negyed évszázada csöppent a zöldmozgalomba Csillag Gábor, aki az ELTE-n tanított kulturális antropológiát, amikor egy hallgatója a kezébe nyomott egy szórólapot, hogy a Zöld Fiatalok tiltakoznak, mert Tarlós István be akarja tiltani a melegsátrat a Szigeten. A tüntetésen döbbent rá, hogy „a zöldség nem csak környezetvédelem”, majd miután Berlinben találkozott Daniel Cohn-Bendittel és más veterán forradalmárokkal, megismerte a zöldgondolkodás legtágabb társadalmi-politikai szemléletét, amibe az emberi és kisebbségi jogoktól a szociálpolitikáig minden beletartozik. Ez annyira beszippantotta, hogy fokozatosan kilépett az akadémiai életből, és belépett a zöldaktivizmusba, részt vett az első hazai zöldpárt megalapításában is. Ma is ezt az átfogó szemléletet képviseli, amikor rendszerkritikus és szemléletformáló elemzéseket, tartalmakat publikál olyan felületeken, mint az Új Egyenlőség vagy a Zöld Hang.

A klíma-, energia- és ökológiai válság, divatos szóval polikrízis már a hétköznapjainkba is befurakodott. Dühíti, hogy idejutottunk?

Nem biztos, hogy dühöt érzek. Inkább azt, hogy mi szóltunk.

Huszonöt évvel ezelőtt került a zöldmozgalomba, majd az első hazai zöldpárt alapításában is részt vett. Mi motiválta ebben?

Az akkori civil hálón belül működött pár ökopolitikai szervezet. A Zöld Fiatalok (ZöFi) volt az egyik, a magunk kis alulról szerveződő, művészkedő módján, a Védegylet a másik. Mi voltunk a punkok, ők a tudósok, de a közös rendezvényeinken összeértünk. 2006 táján már benne volt a levegőben, hogy Magyarországon is lehetne zöldpárt. Elkezdtünk ezért intenzíven dolgozni, ebből lett 2009-ben a Lehet Más a Politika, vagyis az LMP. Kezdetben választmányi tag és a párt első kommunikációs igazgatója voltam, de szerencsére hamar rájöttem, hogy nem akarok frontvonalbeli politikus lenni.

Akkoriban kezdtük, hogy a Parlament köré láncoltuk magunkat, és a köztársasági elnöki palota előtt sátraztunk. Létrejött egy akcionista kommunikációra épülő formanyelv (erről született a Lázadás kezdőknek és haladóknak – Útmutató a politikai tiltakozáshoz [2024] című könyve – a szerk.), amit korábban jellemzően a Greenpeace használt, de mi be tudtuk vinni a parlamentbe. Egészen addig, amíg Kövér László milliós büntetéseket nem szabott ki a „bohóckodásainkért”.

Az LMP–Párbeszéd-szakadás után a Párbeszédben folytattam, ott is kommunikációs igazgatóként. 2019-ben még lelkesen részt vettem Karácsony Gergely első polgármesteri kampányában, de azután az ellenzéki politikában elindult egyfajta hanyatlás. Rövid ideig még dolgoztam az I. kerületi önkormányzatnak – a hosszú ellenzéki és protestlét után izgalmas új helyzet volt, hogy végre valamit tehetek. Pár hónapja kezdtük a munkát, amikor jött a Covid. Mi már akkor alapjövedelmet adtunk a rászorulóknak, volt lakásügynökségünk, több kísérleti projekt. Aztán sajnos megszűnt az ellenzéki többség a kerületben, és ott is lett, ami lett.

Miután kiszállt a pártpolitikából, miben látja most a cselekvési lehetőséget és a tennivalót?

A Zöld Fordulat stratégiai vezetőjeként dolgozom, ami kicsit az „idős Zöfi” – vicces, hogy még a kezdőbetűink is megegyeznek – bár a munkatársaim huszonévesek… A misszió ugyanaz: hogy elmagyarázzuk, hogy

Emellett szerintem a zöldgondolkodás jobban leírja a XXI. század problémáit, valóságát és kihívásait, mint bármilyen korábbi ideológia. A másik feladatunk a rendszerkritika. Én hiába nem használok nejlonzacskót, azzal már nem tudom a bolygót megmenteni. Akik a rendszerproblémákat okozzák, ügyesen létrehoztak egy délibábot, hogy nem is ők a felelősök, hanem az egyén, és mindenki alakítsa át az életmódját, a hétköznapjait. Ami persze nagyszerű lenne, csak a nagyságrend már nem stimmel.

Említhetnénk még a szuperszennyezőket, a legmagasabb jövedelmű 1 százalékot is, akik a jachtjaikkal és a magángépeikkel naponta több százszorosát bocsátják ki annak, amennyit egy átlagember egy élet alatt.

De korábban még élt az az illúzió vagy vélekedés, hogy ha mindenki átáll, annak nagy hatása lesz. Aztán felgyorsult a klímaválság, és folyamatosan olyasmit élünk meg, amiről korábban nem is hittük, hogy a mi életünkben megtörténhet. Jött a pandémia, majd az orosz–ukrán háború, Donald Trump, és most a mesterséges intelligencia mint cseresznye a habon. Mindezek mögött ott áll a patriarchális kapitalizmus, amely erőszakos, erő- és használatközpontú.

 Ha ezt nem értjük, és csak toldozgatjuk-foldozgatjuk a rendszert, az már nem lesz elég.

Ehhez képest, amikor az egyéni cselekvésbe – avagy a saját kis szelektív kukánkba – kapaszkodunk, már csak a tehetetlenségérzetet próbáljuk csökkenteni?

Az egyéni cselekvésnek nincs úgy alternatívája, hogy ezalól felmentést kaphatunk. Szerintem alapkövetelmény minden politikáról gondolkodó ember számára, hogy amiben hisz, azt valósítsa is meg az életében, mert csak akkor tud hitelesen beszélni róla. De nekem a fő csapásirányom már a rendszerkritika és a rendszer megváltoztatása.

Hogyan lehet a rendszert megváltoztatni? Ha egy ponton belenyúlunk, még nem biztos, hogy az egészre is hatással lesz.

Szerintem ez alapvetően politikai kérdés: a rendszerszintű változáshoz politikai akarat kell. Csakhogy Magyarországon soha nem volt zöldkormány, pedig ennek egyre evidensebbnek kellene lennie. Mostanában népszerűek a töréspontelméletek, miszerint akkor lesz változás, ha bekövetkezik a katasztrófa. Kicsit már a paksi történet is ilyen: ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy Magyarországon víz- és energiahiány lesz, nem hittük volna el. Zavarba ejtő, hogy minek kell még történni, hiszen az emberek most is látják, hogy minden kiszáradt, kiégett.

A rendszerváltás ikonikus eseménye volt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás, de a saját kárunkon tanultuk meg, hogy ez nem azt jelentette, hogy Magyarország bezöldült: akkor ez volt az a forma, amelyben a rendszer elleni tiltakozás meg tudott nyilvánulni. Az LMP sem azért jutott be a parlamentbe, mert volt az országban 8 százaléknyi zöldszavazó.

Gondolni a holnapra nem valami vad dolog, hiszen évszázadokon át így éltünk. Csak amikor tenni is kellene valamit, és ez a komfortzónánkat is érinti, mondjuk nem járhatunk autóval, azt már kevesebben vállalják be. Mivel legalább 25 éve előre lehetett látni a mostani folyamatokat, egyre nagyobb a mindenkori kormányzat felelőssége, hogy ezekben a majdhogynem triviális kérdésekben végre lépjen.

A Tisza-kormány sem tudja lebontani az akkugyárakat, vagy hirtelen felépíteni annyi napelemparkot és szélerőművet, hogy az ország a lehető legrövidebb időn belül átálljon megújuló energiaforrásokra.

Van egy ilyen dimenzió is, és ha ezt elkezdjük tágítani, ott az Európai Unió, és így tovább, a globális szintig. Az én válaszom erre az, hogy mindenhol kell cselekedni. Ne hagyjuk, hogy lebénítson minket ez a skálázás, mert akkor tényleg azt lehet mondani, hogy most mit tehet egy magyar miniszterelnök. Semmit. Mit tehet az EU, ha az amerikaiak meg a kínaiak nem akarják? Semmit. És akkor ott tartunk, hogy senki sem csinál semmit, ami azért nem a legjobb megoldás. Szerintem ha az ember odafigyel – és ez megint valamennyire az egyéni felelősség fontossága melletti érvelés –, akkor mindenhol meg tudja találni azt a kicsit, amit csinálhat. Trump kétszeri megválasztása sem azért drámai, mert egy eszelős figura, hanem többek között azért, mert olyan világpolitikai lépései vannak, amelyek a környezeti ügyet úgy száz évvel visszavetik.

A klímatagadás, a kutatási és a humanitárius projektek leállítása az érem egyik oldala. Az Earth’s Greatest Enemy (A Föld legnagyobb ellensége) című, 2025-ös dokumentumfilm azt is feltárta, hogy az amerikai hadsereg a világ első számú olajfogyasztója, egyben a legnagyobb intézményi környezetszennyezője. A film persze forgalmazásba se kerülhetett az Államokban.

Nem osztom az összeesküvés-elméleteket, de az iráni háború most fantasztikus lehetőség a készletek lecserélésére. Már jönnek a hírek, hogy a rakéták 80 százalékát elhasználták, ezt majd valamelyik hadiipari cégnek jó sok pénzért újra kell termelnie. Ha Trumpról kiderülne, hogy erre tőzsdézik, az sem lepne meg – ellenben sok mindent megmagyarázna. (A cikkünk megjelenése előtti napokban a Pentagon összesen 157,9 milliárd dollár értékben írt alá szerződéseket új hadiipari megrendelésekről – a szerk.)

A Trump-jelenség számomra a fasizmus kialakulását példázza; nagyon pontosan bemutatja, hogyan működik a toleranciaküszöb kitolása. Az első kampányánál, amikor kijött a híres hangfelvétel bizonyos női testrészek megragadásáról, azt mondta az ember, hogy akkor köszönjük, ennyi volt. Bármely más politikusnak véget ért volna a karrierje, de utána jött még ezer ilyen kis küszöbkitolás, és eljutottunk a második ciklusba. Megint ha valaki nekem tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy Amerikában fura egyenruhások összeszedik az illegális bevándorlónak nézett embereket, mindenféle bírósági tárgyalás nélkül elszállítják őket egy börtönbe vagy egy másik országba, közben lelövik a civil protestálókat az utcán, azt mondtam volna, ilyen nem történhet meg. De a teljes republikánus establishment is ott áll e mögött, ami elmagyarázza, milyen lehetett Magyarország a negyvenes években. Ezek a pici kompromisszumok, pici gyávaságok teremtenek olyan rendszert, amely aztán az elszabadulás határához ér.

Az Orbán-rendszer hasonlóan tolta ki a küszöböket, végül nagy többséggel leváltotta a nép. Erre számított áprilisban?

Minden rendszernek van egy töréspontja. Most nagyon komoly gazdasági válságban is vagyunk, az emberek érzik a pénztárcájukon. Ugyan volt kiugró infláció az Orbán-kormányok idején is, mégsem buktak bele, de a végére a rendszer elfáradt. Magyar Péternek volt egy formulája. Nem tartom őt korszakos politikusnak, de a teherbíró képességét elismerem. Valamit megértett, azt nagyon következetesen megcsinálta, így el tudott söpörni egy elgyengült, elfáradt rendszert.

Ha a választók elküldhetik e-mailben a kormánynak a javaslataikat, az még messze áll a részvételi demokráciától. A tapasztalatai szerint mire lenne ehhez szükség?

Máris eljutunk egy rendszer-anomáliáig: hogy ha Magyar Péter a világon a legjobb fej lenne, akkor is úgy működik a politika, hogy nem a választó dönt. Az elnökválasztás körüli össznépi játékban is rengetegen úgy gondolták, hogy majd egy Facebook-posztban megmondják, ki lesz a következő köztársasági elnök. Ez elképesztő naivitás. A részvétel jó hívószó, szinte minden uniós pályázatban szerepel, és ismerek is pár példát, ahol ezt csodálatosan csinálják. De a részvételt is meg kell tanulni. Ez egy bonyolult, facilitált folyamat, ahol látni kell, mi a megfelelő kérdés, és milyen kontextusban kell feltenni. Lehet jól csinálni, csakhogy ez munka – persze az egész demokrácia munka.

De ki szabályozza a Tiszát?

Ezt a pártjaimban is átéltem: úgy indultunk neki, főleg a civil világból érkezve, hogy legyen bázisdemokrácia, ahol mindenki mindenbe beleszólhat, aztán ennek gyorsan vége lett. Részint van egy működés, amely ezt nem támogatja, részint senki sem akarta elvégezni azt a munkát, hogy a részvételnek legyen megfelelő csatornája, tere, formája. A vezetők többségének pedig eleve nem érdeke a részvétel kitágítása.

A kontrollt érzik veszélyben?

Persze. Sok vezetőt láttam, aki tényleg jót akar, tudja is, mit kell tennie, de ahhoz, hogy ezt megvalósítsa, meg kell őriznie a pozícióját, és onnantól ez lesz a prioritása. Ez kontraszelekcióhoz és bezárkózáshoz vezet: aki az én emberem, az maradhat, aki kritizál, az nem. Egy pillanatban én is fejbe kólintottam magam, hogy de hát ezért vagyunk ott, ahol vagyunk.

Nézzük csak az oktatást. Honnan tudnánk például azt, hogyan kell az érdekeinket érvényesíteni vagy nyomást gyakorolni?

Az sem mindegy, hogy a döntéshozók kire hallgatnak. Az Energiaklubbal dolgoztam a 2000-es években, amikor még lehetett egy miniszterrel beszélni. Azt mondták nekünk, hogy jó, mondjuk meg akkor mi, hogy mi legyen a fenntarthatósággal az energiaszektorban. Egy ötfős civil szervezet találja ki? Civilként egyébként ez az egyik dolgunk, hogy alternatívákat mutassunk fel. Csak hát a lépték! Ha körbenézünk a világban, akár csak az interneten, rengeteg jó megoldás létezik. Nem arról van szó, hogy egyáltalán nem lehet tudni, mit lehetne csinálni – ez a nyomasztó, hogy lehet tudni. A nagy kérdés, hogy van-e kellő politikai akarat. És politikai akaratot tömegek, illetve politikai mozgalmak tudnak előállítani.

Magyar Péter ebben elvégezte a házi feladatát. Ment városról városra, és mindenhol elmondta ugyanazt, amit amúgy az összes ellenzéki politikus is az elmúlt 16 évben. De valami mégis történt, és én sem tudok e helyett más csodaszert: el kell menni az emberekhez, és győzködni őket. Vagy ez, vagy a kínai út.

Csakhogy Kína közben szuperzöld lett. Világelsők a megújuló beruházások telepítésében, meghaladva az USA és az EU összteljesítményét.

Ez egy nagyon paradox helyzet, miután őket nem érdekli egy választási ciklus, hiszen nincs is választás, tényleg tudnak arról gondolkodni, hogy mi legyen 50 év múlva. Ők már sokkal inkább a jövőt építik, ráadásul elképesztő skálán. Nem hiszem, hogy a demokrácia elfelejtése lenne a kibontakozás útja, csak

A fenntarthatósági gondolatmenet nem valami ezoterikus dolog, száz százalékban ridegen racionális. Ha most mindent elpusztítok és felélek, akkor nem marad semmim. Nem kell jószívűnek lenni, sem emberszeretőnek, elég csak végiggondolni: a végtelen növekedés, ami a kapitalizmus alapgondolata, egy véges bolygón nem lehetséges.

Akkor hagyjuk magunk mögött a Földet, és menjünk a Marsra? Feltéve, hogy Elon Musk addigra kitalálja, hogyan jussunk el oda.

Kemény ez a gondolat, mert akár pozitív célokra is lehetne használni ezeket a technológiákat. Csakhogy e mögött van egy technokrata, fasisztoid elitizmus. Akik erről gondolkodnak, nem úgy képzelik, hogy majd az egész emberiség megmenekülhet, hanem pusztuljon a nagyja, és az a nagyon pici réteg, amelyet ők erre érdemesnek tartanak, túlélhet.

Kié lesz az MI által teremtett jövő? – Elon Musk, a bőség ígérete és az ember helye

Musk másik kedvenc témája, hogy az AI és a robotika együtt megteremtheti a bőség korát. Amiben a munka opcionális, lesz egy univerzális magas jövedelmünk, és mindenki kereshet magának egy hobbit.

Az is egy paródia, hogy ő megosztja velünk a világ nagy bölcsességeit. Mi hatalmazza fel erre? Van egy nagyon szűk és könnyen kikezdhető filozófiája, nem biztos, hogy ez mérvadó. Ráadásul már kialakult egy nagyon kritikus megközelítés, amit például Yuval Noah Harari is képvisel, és amely szerint a mesterséges intelligencia mellett egyszerűen nem lesz szükség az emberekre, lényegtelenné válunk. Nem arról lesz szó, hogy kizsákmányolnak minket, hanem hogy hatalmas tömegeknek azt mondják: kösz, nincs rád szükség, mert nem tudsz semmi olyat, amit az AI ne tudna nálad jobban vagy ingyen megoldani. Ez nagyon rövid időn belül, nagyon nagy léptékben bekövetkezhet. Kicsit olyan érzés, mintha az első világháború előtt élnénk, a boldog békeidőkben, és nem tudnánk, hogy pár év múlva egy felismerhetetlen világban találjuk magunkat. Fontos hangsúlyozni, hogy

 Naiv és abszurd azt gondolni, hogy biztosan kontrollálni fogjuk.

Vannak, akik már prepperkednek. Rengeteg mélyalkalmazkodási csoport működik itthon is, már azt sem mondhatjuk, hogy ez egy szélsőség.

Ez egy extrém, de humoros véglet: azt hinni, hogy az AI-ra az lesz a megoldás, hogy nekem van egy bunkerem és benne sok konzerv… Ha mégis valamilyen tanulságot levonnék az aktivista szerepemből, akkor az az, hogy gondolkodjunk. Ez picit mátrixos, de kétféleképpen lehet élni: vagy teljesen rabja vagy valaminek, és nem reflektálsz arra, hogy miben élsz, vagy állandóan reflektálsz, vitatkozol vele, próbálod megérteni, megváltoztatni.

A technológiai világban mozgók most azzal próbálják fékezni a pánikot, hogy az emberközpontú szolgáltatásokra a jövőben is szükség lesz. Egy humanoid robot például nem tud majd megmasszírozni – vagy abban nem lesz sok köszönet.

A pozitív utópiában tehát mindenki valamilyen művész vagy terapeuta lesz, esetleg coach. Izgalmas ezt pszichológiailag modellezni. Ha nekünk azt mondanák: itt az alapjövedelem, csinálj valami klasszat az életeddel, valószínűleg meg tudnánk oldani. De egy mai tizenhárom éves, aki úgy szocializálódik, hogy nem tanul bele a munkába, meg igazából semmibe, könnyen elkallódhat. Nem az lesz, hogy majd megvalósítja az álmait – biztos lesz tíz ilyen is, de nem tömegével.

A Cambridge-i Egyetem jövőkutatói már az AI megjelenése előtti években is azt mondták, hogy aki ma beül az egyetemre, egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy a választott szakmája még létezni fog, mire megszerzi a diplomát.

Ez megint azt mutatja, mennyire elavultak a rendszereink. Az AI ezt csak felfokozza. Ha a pozitív értékét nézem, felszabadulhatunk a monoton, unalmas munkák alól, és tényleg lehet majd kreatívkodni. De aki most kerül ki az iskolából, nincs mögötte egy életút, és egész biztosan nem is tanították meg arra, hogy kifejezze és megvalósítsa önmagát. Az oktatási rendszerünk siralmas – ezt már vagy negyven éve tudjuk –, ráadásul a társadalmi egyenlőtlenségek alapvető újratermelője.

XIV. Leó pápa: A világnak nincsen szüksége olyan mesterséges intelligenciára, amely leértékeli az emberiséget

Sok fiatalban megjelenhet így egyfajta destruktivitás, hogy ha a világ ennyire borzalmas, akkor már tökmindegy, semmi sem érdekel.

Potenciálisan egy nagyon dekadens korszak elején vagyunk, ahol a normalitás az, hogy valaki nem sokat lop, csak egy kicsit, vagy nem hazudik mindennap nyolcvanat, csak negyvenkettőt. Ez már minőség. Ilyen szempontból optimista vagyok:

A Tisza-kormány megkapta az energiaválsággal az első komoly kihívást, és ezt most jól össze tudták kapcsolni: ha nincs víz, nem működik az atomerőmű, és nincs áram. De hogyan kapcsoljuk ide például a Golf-áramlatot? A kutatások szerint az összeomlásának a kockázata már 2026-tól valós. Lehet, hogy csak 80 év múlva következik be, de ha megtörténik, teljesen átrendezheti Európa éghajlatát. Akkor már nem a melegtől szenvedünk, mert sokkal hidegebb lesz. Nem fogunk megfagyni, de a magyar mezőgazdaság nem a svéd klímára épül. A mediterrán országok pedig építészetileg sincsenek felkészülve a hidegre, sok helyen fűtés sincs. Ez mind letaglózó, miközben valahol izgalmas is: egy hatalmas puzzle, amit össze kell raknunk.

Tudni kell rólam, hogy nem itt nőttem fel, hanem Amerikában, ahol belém ivódott, hogy ha valami nem tetszik, változtasd meg. A kelet-európai reménytelenség nincs a rendszeremben. Amikor az LMP alapításánál rengeteg akadályba ütköztünk, a kollégák már azt mondták, hagyjuk. Én nem értettem, honnan jön ez a beidegződés. Persze ezek mind nagyon súlyos és kiszámíthatatlan dolgok. De mi a B verzió? Mit csinálhatunk?

Energiaközösséget például. Elsőként írtunk riportot a Szandai Energiaközösségről, amely két nógrádi falu összefogásából, uniós támogatással jött létre, az országban elsőként közösségi részvétellel.

Sokan hisznek ennek a skálázhatóságában, de ehhez megint politikai akarat és gazdasági háttér kellene. Nem egy-két faluban, hanem akár több százban is meg lehetne csinálni. Városban bonyolultabb, de engem az foglalkoztat, hogyan lehetne ezt rendszerszinten továbbvinni.

Kisebb villanyszámla, kisebb ökológiai lábnyom: két nógrádi falu megmutatja, hogyan kell zöldre váltani

Ezért izgalmas a Tisza Szigetek jelensége is: rengeteg lelkes ember van, aki szeretne valamit csinálni, gondolkodni, véleményt mondani. A hatalomnak viszont az az érdeke, hogy ezt a hatalmas mozgósítható tömeget választáskor használja, nem feltétlenül az, hogy békeidőben is önállóan gondolkodjon és szerveződjön. Pedig ezek az emberek tényleg részt akarnak venni. Vannak ötleteik, hozzá akarnak járulni a közöshöz. Csak nincs még kitalálva, hogyan.

A Tisza nekiveselkedik annak, ami még senkinek sem sikerült igazán

Közben ez eleve hierarchikus helyzet: választók és politikai képviselet között nincs horizontális együttműködés.

Igen. És ha valaki nagyon nem horizontális, az Magyar Péter. Nem is lehetett volna ezt a teljesítményt másképp elérni.

Rendszerváltás után hátradőlés: ha ez így megy tovább, az emberekben nem fog kialakulni az érzés, hogy itt tényleg demokrácia van

Nemrég beszélgettünk a Visszhangban Mayer Lili Georgina fiatal politológus-aktivistával. Az egyik legerősebb állítása az volt, hogy így nem alakulhat ki a demokráciaérzet, mert noha az emberek leváltották a rendszert, ami hatalmas eredmény, de aztán jött a hátradőlés. Akkor most minden Tisza Sziget alapítson civil szervezetet?

Ez nagyon izgalmas kérdés. Nemrég voltam egy civil háttérbeszélgetésen, ahol ennek a fordítottját mondta egy srác: hogy most már nincs szükség civil szervezetekre, mert itt vannak a Tisza Szigetek. Tök jóindulatúan magyarázta, hogy most minden sokkal jobb és könnyebb lesz, mert neki már megvannak a csatornái a hatalomhoz. Erre mondtam én, hogy ez picit hasonlít a klientúrarendszerhez.

Ha valakiket ütött-vágott a korábbi rendszer, azok éppen a civilek. Norvégbűnözőzték, poloskázták, zaklatták őket. Sokaknak az egzisztenciája, az egészsége is ráment. Mi lesz most az ellenállással?

Pont ezen a beszélgetésen döbbentem le, hogy én voltam a legradikálisabb, és mindenki amellett érvelt, hogy most már nem kell tüntetni, mert be lehet menni a minisztériumba. Biztos lesz ilyen pár esetben, de szerintem a civil társadalom funkciója ettől nem változott meg.

Különösen azt figyelembe véve, hogy a Tisza-kormány több minisztere is multinacionális vállalati közegből jön. Beültetik a civileket a kis tárgyalóba, a másikba meg a lobbistákat?

Vagy a zöldek kedvence, Gajdos László, aki tényleg egy jó szándékú ember. Ő fogja a Kapitány Istvánt lenyomni, amikor az állatvédelem az iparlobbi érdekeivel ütközik?

Ez most egy élénk vita, hogy most akkor barátkozni kell-e, mert nagy a fogadókészség, vagy arra kell készülni, hogy amikor eljön az idő, az együttműködést úgy fel fogják hígítani, mint azelőtt.

De most végre van környezetvédelmi minisztérium, aminek sokan örülnek. A zöldek viszont nagyon régóta egy fenntarthatósági csúcsminisztérium mellett érvelnek, amely alá tartozna az ipar, az agrárium és a közlekedés is. Lányi András szépen megfogalmazta már évekkel ezelőtt, hogy „nem a környezetet kell megvédeni az embertől, hanem az embert kell megvédeni attól az egyre embertelenebb és sivárabb környezettől, amit az ipari tömegtársadalom ránk kényszerít”. Lehet toldozgatni-foldozgatni, meg a brutális őrületeket kicsit visszafogni, hogy ne eresszük le a Balatont, de ameddig GDP-központú gondolkodás van, ezek rendszerszintű problémák.

A környezeti igazságosság témájáról Magyarországon nem beszélünk eleget, pedig a szociális és az ökológiai válság egy és ugyanaz.

Van még egy generációs kérdés is. Én lassan nyugdíjba megyek, elmondhatom, hogy még a viszonylag békés korszakban éltem. Egy kis hidegháború befigyelt, de hogy a mai fiatalokra mi vár, az érdekes. Itt beszélgetünk a Bolygó Közösségi Tértől három méterre, de nehéz megítélni, hogy a mai fiatalok tényleg aktívabbak, tudatosabbak, vagy csak egy nagyon szűk budapesti értelmiségi rétegről beszélünk, amelynek ez fontos.

Voltak hatalmas mozgalmaik, mint a Fridays for Future, és a legnagyobb hazai klímatüntetést is fiatalok szervezték 2019 májusában. Aztán jött a Covid, és Greta Thunberg, az FFF elindítója is felnőtt, elmozdult egy jóval radikálisabb aktivizmus felé, a gázai háború ellen tiltakozva.

Sokan ilyen választóvonal előtt állunk. Az egyik oldal azt mondja, keressük meg azt a banális ügyet, amiben mindenki egyetért: például a faültetést, mert a fákat mindenki szereti. A másik szerint viszont képviseljük nyíltan az antikapitalizmust, a kisebbségi jogokat, csakhogy ezek már megosztóak. Nehéz itthon tömegeket mozgósítani arra, hogy a roma szegregátumokban vannak környezeti problémák. Ez két külön irány, és nagyon nem egyértelmű, melyik a célravezető. Mi is, ha kirakunk valamit a vízről a Facebook-oldalunkra, rengeteg lájkot kapunk. De ha arról van szó, hogy menjünk ki a Pride-ra, egész más reakciók jönnek. Nekem viszont az a kiindulópontom, hogy ezek elválaszthatatlanok.

Nemrég beszéltem egy közösségfejlesztővel, aki a vízkoalícióval dolgozott. Mesélte, hogy amikor leültettek egy nőjogi csoportot a gazdákkal, nem is ugyanazt a nyelvet beszélték. Olyan kifejezések is elhangzottak, amelyek egymásra nézve sértőek voltak. Komoly kérdés, hogyan lehet ilyen nagy társadalmi koalíciókat felépíteni, mert ehhez már kellene legalább valamilyen minimális egyetértés.

Még egy ökotudatos fesztiválon is nehéz egy vegán permakulturás kertész mellé leültetni egy hagyományos biogazdálkodót, mert bár a fontos dolgokban hasonlóan gondolkodnak, nem biztos, hogy szót értenek.

De akkor mi a feladatunk? A kulturális fordítás? Mert valahol minden a szolidaritásról szól, és arra kellene rájönnünk, hogy a gyökérproblémák ugyanazok. De ez nehéz. Egyszerűbb azt mondani, hogy védjük meg a cuki mókuskákat, meg ültessünk egymillió fát, azzal mindenki egyetért. Lehet, hogy nekik van igazuk. Azzal, hogy nem politizálnak, nem kapcsolják össze őket más ügyekkel. Mert ki fog a faültetéssel vitatkozni? Izgalmas kérdés, hogy vajon melyik út tud több embert megszólítani. A zöldpártoknál rendre az történik, hogy amint kormányra kerülnek vagy megerősödnek, csőstül jönnek ezek a problémák. Lehet, hogy a zöldeknek tényleg az a sorsuk, hogy megmaradjanak ilyen kicsit kívülálló, odamondogatós valakiknek.

Pedig most már jöhetnének az új pártok, mert aki a Tiszából kiábrándul, az jelenleg vagy a szélsőjobbra mehet, vagy képviselet nélkül marad. Lehetne egy baloldali-zöld alternatíva, amely organikusan összeér.

Én már nem akarok több pártot látni, de persze lehetne ilyen. Ez az igény minden nappal erősebben fog megjelenni. Most mindenki szavazott arra, akire szavazott, de innentől már talán differenciálódik a politika. Az is világos, hogy van ezen az oldalon egy hatalmas űr.

Honnan jöhet ez az újbaloldali, zöldebb politikai erő? A Szikra Mozgalom már alig hallat magáról, a Fáklya pedig sokaknak túl radikális.

Van erről egy vicces sztorim. Egyszer leültem egy radbalos fiatallal, aki a népfrontos vonalba tartozik. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a céljuk, azt mondta: minél több embert meggyőzni. És akkor beszéltetek a nem tudom, kivel? − kérdeztem. − Nem, hát azokkal nem beszélünk, mert azok megalkuvók. − Végigmentünk mindenkin, olyan volt, mint egy Monty Python-jelenet. Végül megkérdeztem: akkor kivel beszéltek, ha mindenkit meg akartok győzni, de senkivel sem lehet beszélni?

Pedig ezeket a szereplőket, főleg a fiatalokat, tényleg össze kéne hozni. Van itt is egy nagyon fontos generációs különbség: az én korosztályomban, jogosan vagy nem jogosan, de még működik az a reflex, hogy ha azt mondjuk valakire, hogy ökoszociális, akkor biztos szocialista meg kádárista. A fiatalokban már ez egyáltalán nincs. Nemrég történt meg az velem, hogy beültem egy „tinimeetingre”, és rendes marxista terminológiában beszélgettek, amit már én nem értettem, de nagyon üdítő volt.

Szerintem ez egy izgalmas vita lehetne. Ehhez viszont sok-sok beszélgetés és facilitálás is kell, hogy a különböző szereplők egyáltalán tudjanak egymással beszélni. Kellene egy pályázat országosan ötezer facilitátor képzésére, akik tömegesen segítenék ezt.

A nyilvánosság terei is átalakulnak; a miniszterelnök a Facebookon kommunikál a választókkal, a közmédia jelenleg újratervezés alatt áll, miközben drasztikusan beszűkülnek a tartalmas értelmiségi párbeszéd csatornái.

No igen, ha harminc évvel ezelőtt Tamás Gáspár Miklós írt egy dörgedelmes cikket az ÉS-be, annak volt visszhangja. Most ez mind a netes buborékokban van, meg a politológus kollégák elemezgetnek, és van rengeteg önjelölt megmondóember, aki szintén a saját buborékjában létezik, a követőtáborához szól.

Tanultam egy időben művészetterápiás csoportvezetést, ott az volt a krédó, hogy amit mi csinálunk, nem más, mint a normalitás helyreállítása: hogy az emberek előítéletek nélkül meghallgassák egymást. Én annyiszor leültettem már egymás mellé embereket, akik nem tudtak kommunikálni. Ezt segíteni kell. Magyarországon különösen. Mert az, hogy Auschwitzban halt meg a nagypapád vagy a Gulagon, önmagában elég ahhoz, hogy az emberek ne tudjanak egymással beszélgetni. Márpedig az említett polikrízis pillanatokon belül olyan kihívások elé fog állítani mindket, hogy muszáj lesz megtalálnunk a közös nevezőt.