Hol ér véget egy rendezői instrukció, és hol kezdődik a megalázás? Meddig része egy indulatos kifakadás az alkotói folyamatnak, és mikortól munkahelyi bántalmazás? Egy intim jelenet próbáján mi tekinthető magától értetődő fizikai kontaktusnak, és mihez kell előzetesen hozzájárulást kérni? Egyetlen felemelt hang már abúzus? És ha nem, tíz, húsz vagy száz megalázó helyzet után változik-e a minősítése?
A színházban különösen nehéz ezeket a kérdéseket megválaszolni. Az alkotómunka érzelmileg intenzív, a színész a saját testével, személyiségével és sokszor legintimebb tapasztalataival dolgozik, miközben egy hierarchikus rendszer része. A rendező szerepet oszthat vagy szerepet vehet el, az igazgató szerződtethet vagy nem szerződtethet.
A határátlépés tehát nem feltétlenül ott kezdődik, ahol valaki egyértelműen törvényt sért.
Nyugat-Európa több országában nem is arra jutottak, hogy minden lehetséges helyzetre megpróbálják előre megmondani, hol húzódik az abúzus centiméterre pontos határa. Inkább arra, hogy olyan intézményi rendszereket kell kialakítani, amelyekben a problémát nem annak kell egyedül felismernie, bizonyítania és megoldania, aki a hierarchia alján áll.
A panasz kikerülhet a színházból
Németországban a színházakat és zenekarokat tömörítő Deutscher Bühnenverein 2018-ban fogadta el első, értékalapú magatartási kódexét a szexuális határátlépések és a hatalommal való visszaélés megelőzésére. A 2021-ben továbbfejlesztett változat már nemcsak a művészeti és adminisztratív vezetők felelősségét hangsúlyozza, hanem azokét a fenntartókét is, amelyek ezeket a vezetőket kinevezik. Vagyis a felelősségi lánc nem áll meg a színház igazgatói irodájánál.
Még érdekesebb azonban a Themis független bizalmi szervezet alapítása. A német kulturális és médiaszakma azért hozta létre, hogy a szexuális zaklatás vagy erőszak érintettjeinek ne feltétlenül saját munkahelyükön kelljen először segítséget kérniük.
Ennek jelentősége könnyen belátható. Ha valakinek éppen arra a rendezőre, igazgatóra, producerre vagy intézményre kell panaszt tennie, amelytől a következő munkája is függ, már maga a bejelentés kockázatot jelenthet számára. A független panaszhely ezt a függőséget próbálja megszakítani.
A német rendszer tanulsága tehát nem az, hogy minden színházban valamiféle művészeti tanács dönti el, ki követett el abúzust. Ilyen általános német modell nincs. Sokkal fontosabb az az elv, hogy a dolgozónak legyen olyan útja is, amely nem vezet vissza ahhoz, akitől egzisztenciálisan függ.
Amikor a rendszer működésbe lép
A német modell nemcsak papíron létezik. 2021-ben a berlini Volksbühne tíz női munkatársa fordult a Themishez Klaus Dörr intendáns miatt. Hatalmi visszaéléssel és szexuálisan határsértő viselkedéssel vádolták: a panaszok között nem kívánt testi közelség és érintések, szexualizáló megjegyzések és nem megfelelő üzenetek szerepeltek. A Themis 2021 januárjában továbbította a panaszt Dörr munkáltatójának, a berlini kulturális szenátusnak. A vádak március 12-én kerültek nyilvánosságra, három nappal később Dörr bejelentette távozását, és közölte, hogy intendánsként teljes felelősséget vállal a vele szemben megfogalmazott vádakért.
Az eset szinte tankönyvszerűen mutatja meg a független panaszhely értelmét. A Volksbühne munkatársainak nem az intendánsnál kellett panaszt tenniük az intendánsra: a jelzés egy külső szervezeten keresztül eljutott ahhoz, akinek munkáltatóként lehetősége volt intézkedni.
Klaus Dörr a következő négy évben nem vezetett színházat: szabadúszóként színházak finanszírozásával és szervezésével foglalkozott. 2025-ben azonban visszatért intézményi vezetőként. A Theater, Oper und Orchester GmbH Halle felügyelőbizottsága egyhangúlag választotta meg ügyvezető igazgatónak, szerződése 2030-ig szól. A több színházat, operát, balettegyüttest és zenekart működtető szervezetnek jelenleg is ő az ügyvezetője.
Franciaországban a támogatás is múlhat rajta
Franciaország ennél is tovább ment. A kulturális minisztérium 2022 óta a szexista és szexuális erőszak, illetve zaklatás elleni konkrét intézkedésekhez köti az előadó-művészeti és képzőművészeti szervezeteknek nyújtott állami támogatások egy részét.
Nem elég tehát egy etikai kódexet feltenni az intézmény honlapjára.
A támogatást kérő szervezetnek öt területen kell vállalásokat teljesítenie: meg kell felelnie a munkahelyi egészségre, biztonságra és szexuális zaklatásra vonatkozó jogszabályoknak; képzést kell biztosítania a vezetőknek, a humánerőforrás-munkatársaknak és a panaszokat fogadó személyeknek; tájékoztatnia kell a dolgozókat és meg kell szerveznie a megelőzést; hatékony bejelentési rendszert kell működtetnie és minden bejelentést kezelnie; végül követnie és értékelnie kell, működnek-e az intézkedései. A támogatás felhasználásáról készített beszámolóban ezek teljesítéséről is számot kell adni, ami a támogatás megújítására is hatással lehet.
A francia kulturális minisztérium 2025–2027-es terve tovább erősítette ezt a rendszert. A célok között szerepel a szélesebb körű képzés, a visszaélések könnyebb felismerése és bejelentése, a gyorsabb intézkedés és az áldozatok hatékonyabb támogatása. Működik egy, a kulturális szektor dolgozóinak szánt országos segély- és jelzőszolgálat is, amelynek elérhetőségét 2025-ben tovább bővítették.
A modell mögött egyszerű gondolat áll: ha az állam közpénzből támogat egy kulturális intézményt, számon is kérheti rajta, hogyan védi az ott dolgozó embereket.
Huszonhat vallomás után elbocsátás
Franciaországban a toulouse-i Ballet du Capitole igazgatója, Kader Belarbi esete mutatja, hogy a bejelentést intézményi vizsgálat és munkajogi következmény is követheti. Egy korábbi táncos panasza után Toulouse Métropole adminisztratív vizsgálatot indított. Ennek során huszonhat tanúvallomást gyűjtöttek össze, közülük kilenc szólt Belarbi mellett. A szakszervezeti beszámolók szerint ugyanakkor megalázó, sértő és vezetőhöz méltatlan magatartásról is érkeztek vallomások.
Az ügyet egy választott és szakszervezeti képviselőkből álló paritásos bizottság is megtárgyalta, amely egyhangúlag az elbocsátás mellett foglalt állást. Belarbit 2023 februárjában menesztették a Ballet du Capitole éléről. A koreográfus visszautasította a vele szemben megfogalmazott állításokat, leszámolásnak nevezte az eljárást, és jogi úton támadta meg a döntést.
A felfüggesztés iránti kérelmét a közigazgatási bíróság elutasította. A Párizsi Opera egykori étoile-ja elvesztette toulouse-i vezetői pozícióját, művészi pályáját azonban koreográfusként folytatta.
A francia példa azért különösen érdekes, mert az eljárás nem azon alapult, hogy a nyilvánosság eldöntötte, kinek van igaza. Panasz érkezett, vizsgálat indult, tanúkat hallgattak meg, az érintettet is meghallgatták, majd egy testület állást foglalt, és a munkáltató döntött. Vagyis annak eldöntését, történt-e elfogadhatatlan határátlépés, eljárássá próbálták alakítani, nem pedig egyetlen vezető erkölcsi megérzésére bízni.
A próba első napján kezdődik
A brit színész-szakszervezet, az Equity más irányból közelít. Nem akkor akarja először kezelni a problémát, amikor már megtörtént a visszaélés, hanem a próbafolyamat elején.
Ajánlásai között szerepel, hogy egy új produkció kezdetén közösen rögzítsék a munkavégzés szabályait és a személyes határokat. Fizikai kontaktussal járó munka előtt beszéljék meg ezeket a határokat; váljon természetessé a beleegyezés kérése az érintéshez; intim jelenetek esetén pedig intimacy coordinator bevonását javasolják. Egyes produkcióknál olyan személy jelenlétét is ajánlják, aki nem tagja sem a menedzsmentnek, sem a szereplőgárdának, így hozzá bizalmasan fordulhatnak a társulat tagjai.
Az Equity ennél részletesebb intézményi követeléseket is megfogalmazott. Legyen minden munkahelynek egyértelmű szabályzata a megfélemlítésről, zaklatásról és szexuális zaklatásról; legyen világos bejelentési és panaszkezelési eljárás; nevezzék meg azt a képzett személyt, akihez az áldozat vagy a tanú fordulhat; szükség esetén vonjanak be független tanácsadót; és a titoktartási megállapodások ne szolgálhassanak az elkövetők védelmére. A szervezet azt is javasolja, hogy minden új próba, felolvasás vagy workshop kezdetén szóban is tegyék világossá: a zaklatással szemben zéró tolerancia érvényes.
Mindez talán bürokratikusnak tűnik. De ugyanazt a célt szolgálja, mint a tűzvédelmi szabályzat: jobb a veszély előtt tisztázni, mit kell tenni, mint akkor elkezdeni gondolkodni rajta, amikor már ég a ház.
A botrány, amely megelőzte a szabályokat
Az Egyesült Királyságban az egyik emblematikus eset még a #MeToo nyomán kialakult részletesebb színházi szabályozás előtt történt. 2017-ben az Out of Joint társulat egyik női munkatársa hivatalos panaszt tett a társulat alapítója és művészeti vezetője, Max Stafford-Clark ellen szexualizált, nem megfelelő viselkedés miatt. A színház igazgatósága vizsgálatot indított, és a brit színházi élet egyik legtekintélyesebb rendezőjét végül távozásra kényszerítették az általa alapított Out of Joint társulat éléről.
A brit színházi élet egyik legtekintélyesebb rendezőjének intézményvezetői pályája ezzel lényegében lezárult, a rendezéstől azonban nem tiltották el: később szabadúszóként ismét dolgozott.
Az intézmény később maga is jelentősen átalakult: 2021-ben Stockroomra változtatta a nevét, és új művészeti, szervezeti modellt vezetett be. A névváltoztatást a társulat nem Stafford-Clark ügyével indokolta, hanem azzal, hogy új identitással és új működési modellel kíván a jövő felé fordulni, ezért túlzás volna azt állítani, hogy ezzel az alapító emlékét akarták eltörölni. Az Out of Jointból lett Stockroom története azóta lezárult: miután 2023-ban elvesztette az Arts Council England kiemelt támogatását, 2025 végén a társulat megszűnt.
Az eset egyik fontos előzménye az Equity később kialakított zaklatásellenes rendszerének. Megmutatta, milyen kevés az a régi gyakorlat, amely a problémát egy nagy tekintélyű művész és az őt megvádoló, nála jóval kiszolgáltatottabb munkatárs konfliktusaként kezeli. A későbbi brit ajánlások éppen ezt próbálják kivédeni az előre rögzített szabályokkal, a világos panaszúttal, a képzett kapcsolattartókkal és szükség esetén független szakember bevonásával.
A visszaút lehetősége
Klaus Dörr, Kader Belarbi és Max Stafford-Clark történetéből nehéz volna azt a következtetést levonni, hogy a zaklatással vagy hatalmi visszaéléssel kapcsolatos panasz és az azt követő intézményi fellépés szükségképpen az érintett szakmai pályájának végét jelenti. Inkább azt mutatják, hogy különválhat egymástól az intézményi vezetői felelősség és a művészi pálya folytatásának lehetősége.
És ezzel újabb határhoz érkezünk.
Nemcsak azt kell eldönteni, hol húzódik az abúzus és a nem abúzus közötti határ, hanem azt is, milyen következmény arányos egy bizonyított határátlépéssel, meddig tartson, és milyen feltételekkel lehet visszatérni egy olyan hatalmi pozícióba, amelyben mások ismét függő helyzetbe kerülnek az érintettől.
Mert egy szerepet eljátszani, koreográfiát készíteni vagy darabot rendezni nem ugyanaz, mint egy intézményt vezetni. Az utóbbi nemcsak művészi lehetőség, hanem mások fölött gyakorolt hatalom is.
És mi történt Magyarországon?
Magyarországon sem maradtak következmények nélkül a 2017 után nyilvánosságra került színházi zaklatási és hatalmi visszaélési ügyek. A Marton László-, a Gothár Péter- és később az Eszenyi Enikő-ügy nemcsak személyi következményekkel járt: több intézményben szabályokat és eljárásrendeket is létrehoztak vagy átalakítottak. A különbség inkább abban van, hogy ezekből mindeddig nem alakult ki a teljes magyar színházi szakmára kiterjedő, független panaszkezelési rendszer.
A legnyilvánvalóbb példa éppen a Vígszínházé. Az Eszenyi Enikő vezetői működéséről 2020-ban nyilvánosságra került beszámolók után a Fővárosi Önkormányzat vizsgálatot indított; annak során személyes meghallgatásokat tartottak és írásos bejelentéseket vizsgáltak. Eszenyi még a vizsgálat lezárása előtt lemondott ügyvezető igazgatói posztjáról, utódja Rudolf Péter lett.
Eszenyi Enikő lemondta a rendezését a József Attila SzínházbanA Vígszínház 2021 márciusára több hónapos munka után elkészítette saját Etikai Kódexét és Eljárási Rendjét. A kidolgozásba ügyvédek mellett bevonták a Biztonságos Terek Alapítványt, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének helyi alapszervezetét és a színház Művészeti Tanácsát is. Az intézmény akkori közleménye szerint olyan rendszer létrehozása volt a cél, amelyben a zaklatás vagy hatalmi visszaélés érintettjei megfelelő fórumon kérhetnek segítséget, az eljárás pedig alkalmas lehet a történtek tisztázására.
A szabályozás azóta is létezik, sőt tovább bővült. A Vígszínház honlapján jelenleg nemcsak az Etikai Kódex és Eljárási Rend érhető el, hanem külön tájékoztató arról is, hová fordulhat az, akit munkahelyén hatalommal való visszaélés vagy zaklatás ér, továbbá belső visszaélés-bejelentési rendszer is működik. A jelenlegi kódex deklarált célja olyan munkakörnyezet megteremtése, amely mentes a szexuális és más természetű zaklatástól, valamint a hatalommal való visszaélés minden formájától, miközben az eljárás az ártatlanság vélelmét és a tisztességes eljárás követelményét is rögzíti.
A Vígszínház esete azért különösen érdekes, mert a főváros utólag maga is úgy értékelte: az Eszenyi-ügy nyomán Budapesten olyan, az áldozatok érdekeiből kiinduló eljárásrend alakult ki, amelynek alapján megszülettek a fővárosi színházak etikai kódexei. Vagyis egy konkrét botrányból intézményi tanulságot próbáltak levonni.
Az SZFE-n már 2018-ban volt etikai kódex
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) a helyzet másként alakult. Az intézménynek már 2018 márciusától volt Etikai Kódexe és Etikai Bizottsága, vagyis a Gothár-ügy kirobbanásakor formálisan létezett olyan fórum, amely etikai vétségekkel foglalkozhatott.
A rendszer korlátaira azonban éppen a Gothár-ügy világított rá. Az SZFE akkori Etikai Bizottsága közleményében azt írta: az egyetemhez nem érkezett etikai vétségre vonatkozó bejelentés. Ez azért figyelemre méltó, mert Gothár Péter több mint harminc éve oktatott az intézményben, miközben az ügy, amely nyilvánosságra került, a Katona József Színházhoz kötődött. A két intézmény formális eljárásai tehát nem kapcsolódtak automatikusan össze.
A jelenlegi SZFE etikai szabályozása már jóval részletesebb. A 2024 májusától hatályos Etikai Kódex külön fejezetet szentel a szexuális zaklatásnak. Meghatározza annak fogalmát, konkrét példákat sorol fel a tapogatástól és a visszautasítás ellenére ismétlődő szexuális ajánlattételtől az intim felvételekkel való visszaélésig, és kimondja: aki saját magával vagy környezetével kapcsolatban szexuális zaklatást tapasztal, panaszt tehet, az Etikai Bizottsághoz fordulhat, etikai vizsgálatot kezdeményezhet, illetve igénybe veheti az egyetem pszichológusának segítségét.
Ez már válasz arra a kérdésre is, hol húzódhat az abúzus határa: legalább bizonyos magatartásformáknál az intézmény előre megpróbálja világossá tenni, mi elfogadhatatlan.
A Katona már a Gothár-ügy előtt kialakított eljárásrendet
A Katona József Színház története egy további tanulsággal szolgál. Máté Gábor 2019-ben, a Gothár-ügy nyilvánosságra kerülése után arról beszélt, hogy a Marton László-ügy hatására a Katonában már korábban létrehoztak egy belső eljárásrendet az ilyen esetek kezelésére.
Amikor egy munkatárs Gothár Péter viselkedése miatt az üzemi tanácshoz fordult, ez az eljárásrend működésbe lépett. Máté ugyanakkor utólag maga is hibának nevezte, hogy amikor korábban tudomást szerzett egy problémás esetről, nem fordult rögtön az üzemi tanácshoz és nem lépett határozottabban.
Ez azért fontos, mert megmutatja: önmagában a szabályzat létezése nem oldja meg a problémát. Az is kell hozzá, hogy a vezető ne saját belátása szerint mérlegelje, mikor érdemes működésbe hozni a rendszert.
És éppen ezen a ponton válik érdekessé a német Themissel való összehasonlítás. A Katona esetében a panasz egy intézményen belüli testülethez, az üzemi tanácshoz került. A német kulturális és médiaszektorban viszont azért hoztak létre ágazati, független bizalmi szervezetet, hogy annak is legyen hová fordulnia, aki saját intézményén belül nem érzi biztonságosnak a bejelentést.
Szabályok vannak, országos rendszer nincs
Magyarországon tehát nem a teljes szabályozatlanság a probléma. Az egyenlő bánásmódról szóló jogszabály a zaklatást az emberi méltóságot sértő olyan magatartásként határozza meg, amely valamely védett tulajdonsággal függ össze, és megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítására alkalmas. A törvény a megtorlást is tiltja, vagyis azt, hogy valakit azért érjen jogsérelem, mert kifogást emelt vagy közreműködött egy ilyen eljárásban.
A színházi példák pedig azt mutatják, hogy intézményi szinten is történtek változások. Van etikai kódex, etikai bizottság, üzemi tanács, panaszkezelési és visszaélés-bejelentési eljárás.
A német, francia és brit példák után azonban feltűnő az, ami nincs: nem találtunk a teljes magyar kulturális ágazat számára működő, a munkáltatótól független, Themishez hasonló bizalmi szervezetet; nincs a francia rendszerhez hasonló általános követelmény sem, amely a kulturális közpénzek odaítélését konkrét zaklatásellenes intézkedések teljesítéséhez kötné.
Pedig a visszaélések egyik alapvető problémája éppen a függőség. Nem feltétlenül annak a munkavállalónak van a legnagyobb szüksége panaszkezelési rendszerre, aki bízik a saját intézménye vezetésében. Hanem annak, aki azért nem mer megszólalni, mert attól tart, hogy ugyanaz az intézmény fogja elbírálni a panaszát, amelytől a következő szerepe, szerződése vagy munkája függ.
Nemcsak a színház problémája
A színház sajátos munkahely, de a hatalmi viszonyok szempontjából korántsem annyira különleges.
A pályakezdő újságíró függhet a feletteseitől, a rezidens a főorvostól, a doktorandusz a témavezetőjétől, az alkalmazott az osztályvezetőtől.
Egy munkavállaló papíron bármikor mondhat nemet a főnökének. A kérdés az, milyen következménye lehet ennek a nemnek.
Éppen ezért a színházi példákból kirajzolódó megoldások jelentős része bármely munkahelyen alkalmazható. Előre ismert szabályok kellenek arról, mi elfogadhatatlan, és olyan panaszút, amely megkerülheti a közvetlen felettest. Legyen képzett bizalmi személy, akihez az áldozat és a tanú is fordulhat; a bejelentőt ne érhesse retorzió; a panaszt pedig valóban vizsgálják ki. És időről időre azt is ellenőrizni kell, hogy a szépen megfogalmazott etikai kódex működik-e a gyakorlatban.
A legfontosabb talán mégsem az, hogy hány szabályzat készül.
A zaklatás és a hatalommal való visszaélés ugyanis ott tud tartósan berendezkedni, ahol mindenki tud róla, de mindenki számára kockázatosabb beszélni, mint hallgatni. A valódi intézményi változás ezért akkor kezdődik, amikor ez az arány megfordul: a visszaélés válik kockázatossá, nem annak szóvá tétele.
Máté Gábor kérdése ettől még érvényes marad: hol húzódik az abúzus és a nem abúzus közötti határ? Nem biztos, hogy minden helyzetben ugyanott. És nem biztos, hogy minden esetben könnyű felismerni.
De talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy meg lehet-e akadályozni minden hatalmi visszaélést. Nyilván nem lehet. Hanem az, hogy lehet-e olyan intézményt építeni, amelyben kisebb az esélye, hogy megtörténjen, nagyobb az esélye, hogy kiderüljön, és kisebb a kockázata annak, aki szólni mer.
A nyugat-európai példák alapján erre már határozottabb válasz adható.
Lehet.
