Ilku Lívia: Azt szeretném mutatni, hogy ez nem a fényűzés, hanem a feladatok egészségügyi minisztériuma

Néhány napja vette át a kinevezését. Gyakorlatilag ön lesz az a „csúcsbürokrata” az Egészségügyi Minisztériumban, akin keresztül a miniszter döntései hivatali formát öltenek. Ráadás feladatként megkapta gyógyszerügyek szakmai felügyeletét is. Pontosan mi lesz az, amiben majd ön dönt és mi az, amiben csak végrehajt?

Az én feladatom a minisztérium jogszerű működtetése, és – ahogy az eskümben is elmondtam – a jogszabályok betartása és betartatása. Ez az én keretem.

Korábban dolgozott minisztériumban, gyógyszerhatóságnál, piaci cégnél is. Mi húzta most vissza az államigazgatásba?

Volt bennem egyfajta nosztalgia, és a korábbi időszakban voltak olyan történelmi pillanatok, amikor azt éreztem: nagyon sokat tudunk tenni azért az ügyért, amiért dolgozunk. Ez húzott most is vissza. Most is látok egy ilyen történelmi pillanatot, amikor szolgálatot lehet tenni. Ez motivál.

Nem volt szabadabb a piacon?

Azt gondolom, itt sokkal nagyobbat lehet lépni, és sokkal szebb feladatokat lehet irányítani vagy mozgatni. Mondok egy példát: 2004-ben, amikor beléptünk az Európai Unióba, az egyik feladatunk az volt, hogy az uniós gyógyszerjogi szabályokat implementáljuk a magyar jogba. Ez fontos volt azért, hogy a magyar engedélyeket máshol is elfogadják, és a magyar betegek megkaphassanak minden olyan készítményt, ami elérhető egy uniós polgárnak. Most az egész közösségi gyógyszerkódexet „újrakócolják”, és ez megint egy lehetőség: az új szabályokat jól hozzuk be, úgy, hogy jó legyen a betegnek. Ebben itt sokkal nagyobb a mozgásterem, mintha egy gyógyszercégnél vagy egy civil szervezetnél lennék.

Ki választott kit: a miniszter önt, vagy ön a miniszter?

Ő választott engem. Kapott szakmai ajánlásokat olyan emberektől, akik szakmailag és erkölcsileg fontosak voltak számára. Így kerültem a képbe, korábban nem volt kapcsolatunk.

Sikerült az elmúlt hat hétben összehangolódniuk?

Most áll fel a minisztérium, csiszolódunk. Aki nem dolgozott még az államigazgatásban, annak nehéz, hogy itt van egy keretrendszer, ami a mozgásterét adja, s ami lassúbb, mint ami megszokott az üzleti szférában vagy a napi orvosi gyakorlatban. Például az utóbbiban látja a beteget, s azonnal dönt. Itt viszont a döntés kimenetele előre kijelölt pályán mozog és jelen pillanatban ehhez én vagyok a keretrendszer. Egyszerűen csak kihasználjuk, hogy több mint húsz éve ezen a területen dolgozom, megvan a szakmai tudásom és a partneri hálóm. Lesz a tárcánál egy főosztály, amely gyógyszerjoggal és orvostechnikai eszközökkel foglalkozik, amely közvetlenül hozzám tartozik.

A gyógyszerügyek klasszikus megoldatlan konfliktusa, hogy elfogy a pénz, új terméket alig engednek be. Meg tud ezzel is küzdeni?

Ha úgy gondolnám, hogy ezekkel nem tudok megküzdeni, nem ülnék itt.

Korábban nem létező tárcát kell újraépítenie: hogyan kezd hozzá?

Egyszer majd írok róla egy könyvet. Nem könnyű, mert ilyen mértékű átalakítás, amikor egy sokkal kisebb kormányzati struktúrából alakul egyszerre tizenhat minisztérium, még nem volt példa. Aki azt mondja, pontosan tudja, hogyan kell ezt csinálni, nem mond igazat.

Mondana példát is?

Az egészségügyi tárca a Belügyminisztériumból válik ki. Ehhez megkaptuk ezt az épületet, itt fogunk dolgozni, amiben ma még nagyon sok olyan kolléga is ül, akik majd átkerülnek a saját tárcáikhoz. Ez egy nagy kirakós: innen elmegy valaki, oda jön valaki, közben mindenkihez tartozik egy informatikai háttér, hozzáférés, adatbázis. Sok ezer ember mozog párhuzamosan egyidejűleg a rendszerben.

Mekkorára tervezik a tárcát? Lesz-e olyan a még állományban lévők között, akinek nem jut feladat?

Mindenkinek lesz feladata. Jelenleg 158 olyan kolléga látja el az egészségügyhöz tartozó klasszikus szakmai feladatokat, ők maradnak. Ehhez jönnek a belügyből a „funkcionális egységek”: jogászok, személyügyi kollégák, gazdaságiak, informatikusok. Most az ő elosztásuk zajlik – kicsit olyan, mint egy piac: mindenkinek megvan a saját „ára”, és közben próbálunk mindenkit jó helyre tenni.

Lehet kreatív is?

Lehetek. Ugyan a kormányzati igazgatásról szóló törvény megengedi, hogy az államtitkárságokhoz kabinetek is tartozzanak, mi nem élünk ezzel: csak a miniszternek lesz kabinetje, mindenki más csak titkárságokkal dolgozhat. Egy puritán modellt viszünk. Azt szeretném mutatni, hogy ez nem a fényűzés, hanem a feladatok minisztériuma.

Hol húzza meg azt a határt, amikor már nem hajlandó kompromisszumot kötni?

A jogszerűségnél, 20 éve, mióta az egészségügy különböző területein dolgozom, mindig ez volt a határ, amit nem lépek át. Azért vagyok most itt, ezért vagyok hiteles.

Volt már a „másik oldalon” is, betegként. Mikor érezte magát leginkább kiszolgáltatottnak?

Érdekes módon akkor, amikor beteg voltam, nem éreztem magam kiszolgáltatottnak. Úgy éltem meg, hogy van egy helyzet, van egy út, amin megyek, és belehelyeztem magam. Teljesen laikus betegként viselkedtem: például a kapott készítmények alkalmazási előiratát sem néztem meg, pedig szakmám szerint gyógyszerész vagyok. Azt gondoltam, aki engem kezel, aki erre szakosodott, és sok ezer ilyen beteget látott, az jobb döntést tud hozni, mint én.

Korábbi életében végig arra törekedett, hogy értse a rendszert, és betegként mégsem akarta kontrollálni azt?

Nem, mert az lett volna a teher, ha mindent kontrollálni akarok. Inkább az volt a mozgásterem, hogy a saját „következő lépéseimet” intéztem: tudtam, mikor fog kihullani a hajam, így előre elmentem parókát venni olyan helyre, ahol kifejezetten ilyen betegekkel foglalkoznak. Én ebben találtam meg a kontrollt.

Lett ennek bármiféle hátránya a kezelések alatt?

Hogy laikus beteg voltam? Nem, többször kerültem olyan döntési helyzetbe, amiről azt gondoltam, hogy baromi nehéz, de a kezelőorvosok mindig partnerként segítettek. Mondok egy példát. Több, 4-6 kemoterápiás kezelést írtak ki az orvosok és a harmadik után nagyon-nagyon rosszul lettem. Kórházba kerültem. Azután azon gondolkodtam, most én a negyedik kezelést szeretném-e megkapni, mert nem biztos, hogy a mellékhatásokba szeretnék belehalni. Elmentem a kezelőorvoshoz, és akkor mondtam neki, ez engem feszít, és nem tudom, hogy dönthetek-e, vagy kinek kell döntenie. Megnézte a statisztikát, megmondta, hogy ha kapok negyedik kezelést, vagy ha nem kapok negyedik kezelést, akkor mi a túlélés esélye? És akkor az alapján ott együtt eldöntöttük, hogy akkor nem lesz negyedik.

Mit tanult a betegtársaitól?

Vidámságot. A sugárkezelések alatt egy alagsori váróban ültünk délutánonként, negyven fokban, hatalmas páratartalomban, mindig nagyjából ugyanaz a húsz–huszonöt ember. Mindenki a maga vérmérséklete szerint: kopaszon, parókában, kendőben. Volt egy délután, amikor a hőség és a páratartalom miatt egyszerűen mindenki levette, ami a fején volt, és elkezdtük dobálni a parókákat, kendőket. Egy abszurd helyzet volt, mégis felszabadítóan vidám. Azt tanultam belőle, hogy a legrosszabb körülmények között is lehet közös nevetést találni – és hogy ez tényleg segít elviselni a helyzetet.

Most egészségügyi vezetőként olyan döntések közelébe kerül, amelyek egyedi gyógyszerek vagy kezelések finanszírozásáról szólnak, segít vagy nehezít, hogy ön is megjárta ezt a poklot?

Nem voltam olyan helyzetben, hogy „csodaterápiáért” kellett volna harcolnom, én a legegyszerűbb kemoterápiás készítményt kaptam, mert semmilyen receptorra nem reagált a daganatom. Nekem nem segített volna semmilyen célzott csoda. De nagyon sok olyan esetről hallottam, ahol a beteg vagy a családja ilyen reményért küzd. Emberként azt gondolom, mindenkinek odaadnám a gyógyszert. Csakhogy így rossz politikus lennék. Egy döntéshozó helyén meg kell tanulni együtt élni azzal, hogy a források végesek. Szerintem két feladat van: egyrészt harcolni, hogy minél tágabbak legyenek a keretek, másrészt a rendelkezésre álló pénzt a lehető legjobban felhasználni. Az én szerepem inkább ez utóbbihoz áll közel.

Meggyógyult?

Tízéves túlélő vagyok. A „meggyógyultam” szót nem igazán használom. Nincs betegségtudatom. Nem félelemből járok szűrésekre, hanem azért, mert tudom, hogy menni kell. Nem harcoltam a daganattal, nem személyesítettem meg. Inkább úgy éltem meg, hogy van egy folyamat, amiben benne vagyok, és mindig a következő lépésre koncentrálok.

Mit változtatott meg önben a betegség?

A környezetem szerint sokkal kevesebb lényegtelen dologgal foglalkozom. Ezt inkább úgy élem meg, hogy a napi feladatlistámon előrehúzom a saját életemhez tartozó dolgokat: hogy elmenjek futni, edzésre, olvassak, kávézzak egyet az ablakban. Ezek régebben a sor végén voltak. Voltak közben is vicces dolgok: például beálltam a tükörbe, elővettem a szempillaspirálomat, és akkor rájöttem, hogy nincs mit, mert az összes pillám kihullott reggelre. Akkor ezen röhögtem. Vannak funkcióvesztések, és van amit nem tudok úgy csinálni, ahogy korábban. Volt egy nagy műtétem, van egy 25 centis hegem, ami ott van, az olyan, amilyen, azzal nem lehet semmit csinálni. De például, azt mondták, hogy a műtét miatt nem fogok tudni három kilónál többet cipelni vagy tartani egyik oldalon sem. Ezen már túlléptem, mert megtartom egykezes kézállásban az 58 kilómat. Ezek ilyen vicces dolgok.

A közösségi médiában látható képei, videói elképesztő fizikai teljesítményről árulkodnak. Fut, egykezes gyertyában lóg kötélen...

A mozgás több szempontból segít. Nem érzem a koromat – ha azt látom, hogy fejlődni tudok valamiben, az azt jelenti, hogy nem álltam le. Például a gyűrűre három éve fel sem tudtam menni, most megcsinálom az emeltszintű testnevelés érettségi gyűrűfeladatát. Vagy a plank: a Richterben a Minőségirányítási Igazgatóságon plankversenyt rendeztünk, nagyon szépen fejlődött mindenki, a végére nekem 16 perc 5 másodperc lett. Nem azért csinálom, hogy másokat idegesítsek, de tény, hogy amikor ugyanazt a hasgyakorlatot én mosolyogva csinálom végig, miközben másnak csorog a verejtéke, azt találhatják bosszantónak. (Nevet.) De vezetőként is fontos: látom a saját fejlődésem, és ez ad egy belső tartást.

Ha most találkozna azzal a nővel, aki a diagnózis után kilépett az orvosi rendelőből, mit mondana neki?

Azt, hogy jó lesz. Tényleg jó lesz.