Azbeszt az utcákon – amikor a veszélyt már mindenki ismeri, de még nincs megoldás
A szombathelyi oladi plató ügye jól példázza, hogyan válik egy régóta ismert közegészségügyi kockázatból olyan válság, amelyre már csak akkor irányul szélesebb figyelem, amikor a probléma a mindennapi életet is ellehetetleníti.
Januárban derült ki, hogy a Greenpeace egy nyomozócsoportja Burgenlandban súlyos azbesztszennyezést talált, az ottani mintákban több mint ötven százalékban mutattak ki azbesztet. Aztán áprilisban jött a magyar visszaigazolás: a Vas Vármegyei Kormányhivatal kimutatta, hogy az Oladi platót borító kőzúzalék a magyar munka-egészségügyi határérték közel harmincszorosát, az osztrák lakossági határértéknek pedig a háromszázszorosát tartalmazta. Élő Anita, aki helyszínen is készített riportot, az adásban arról beszél, hogy az utcák alaprétegébe olyan, Ausztriából származó kőzúzalék került, amely a mérések szerint jelentős mennyiségű azbesztet tartalmaz. A nehézgépjármű-forgalom és a folyamatos építkezések hatására a kőzet aprózódik, az azbesztrostok pedig a levegőbe kerülnek. Szerinte a helyzet azért is sokkoló, mert egy gyorsan növekvő lakóövezetről van szó, ahol döntően kisgyermekes családok élnek. Az érintettek többsége CSOK-támogatással építkezik, ezért szigorú banki határidők kötik őket: sokak számára a munka leállítása súlyos anyagi következményekkel járna. Így a családok olyan helyzetbe kerültek, ahol két rossz lehetőség közül kell választaniuk: folytatják az építkezést egy feltételezett egészségügyi kockázat mellett, vagy jelentős pénzügyi veszteséget vállalnak.
A lakosság ugyan kapott egészségvédelmi tanácsokat – például szeles időben ne szellőztessenek –, ezek azonban sokszor egymásnak is ellentmondó helyzeteket teremtenek. Míg a por elleni védekezés miatt sokan egész nap zárva tartják az ablakokat és légkondicionálót használnak, a tüdőgyógyászok viszont éppen azt kérték az ott élőktől, hogy lehetőleg kerüljék a dohányzást, és ne kapcsolják a légkondicionálót, mert az a lakásokba bekerülő azbeszt port felkavarhatja. Az azbeszt egyik legnagyobb veszélye éppen a hosszú lappangási idő: az expozíció következményei gyakran csak 15–30 év múlva jelentkeznek.
Az ügy politikai kezelése is sok kérdést vetett fel. Miután nyilvánosságra kerültek a mérések eredményei, a Fidesz parlamenti szakbizottsági ülést hívott össze Szombathelyre. A Tisza Párt képviselői ugyanakkor nem vettek részt az ülésen arra hivatkozva, hogy azt szerintük nem a házszabályi előírásoknak megfelelően hívták össze. A parlament hivatalos honlapján ugyanakkor megjelent a bizottsági ülés meghívója, amelyet a sajtó is megkapott.
A jogi vagy eljárási vita önmagában legitim politikai kérdés lehet, az oladi platón élő családok számára azonban aligha ez volt a legfontosabb. Ők azt várták volna, hogy egy dokumentált közegészségügyi veszélyhelyzetben valamennyi politikai szereplő megjelenjen, meghallgassa az érintetteket, és közösen keressen megoldást. Egy olyan ügyben, amelyben gyermekes családok egészsége, otthona és megélhetése egyszerre érintett, a politikai távolmaradás – bármilyen indokkal történjen is – könnyen azt az érzetet keltheti az érintettekben, hogy magukra maradtak.
Ha az oladi plató azt mutatta meg, milyen nehéz időben kezelni egy dokumentált környezeti kockázatot, akkor a nyári hőhullámok ugyanezt a kérdést vetik fel a kórházakban.
Hőség a kórtermekben: „Volt olyan nyár, amikor választani kellett: vagy megy az MR, vagy megy a klíma”
Június 19-én jelentették be az idei nyár első komolyabb hőhullámát: Újpesten 35,1 fokot mértek, ez volt az első alkalom idén, hogy 35 fok fölé ment a hőmérséklet. Néhány nappal később már harmadfokú, sok megyében piros fokozatú hőségriasztást rendelt el az országos tisztifőorvos. És a kórházi klímákkal megint ugyanaz történt, mint korábban: műtők légtechnikai rendszerei mondták fel a szolgálatot, megfelelő árnyékolás nélküli kórtermekben szenvedtek a betegek. A nagy nyári hőségek idején évek óta arról szólnak a hírek, hogy sorban krepálnak be a kórházi légkondicionálók, sőt tavaly a Népszava számolt be arról, hogy Uzsoki műtőjében 41 fokot, A budai János kórházéban 39 fokot mértek. Változott-e azóta valami és miért olyan nehéz megoldani a hazai egészségügyben a klíma helyzetet? A rendkívüli meleg nemcsak a betegeket, hanem magát az ellátórendszert is próbára teszi. A magas hőmérséklet növeli a fertőzések kockázatát, rontja a betegek állapotát, miközben az egészségügyi dolgozók terhelése is jelentősen nő.
Benke Ágnes szerint a kórházi klímaválságot nem lehet kizárólag a rendkívüli hőséggel magyarázni. Az extrém nyarak egész Európát érintik, mégis jelentős különbségek vannak az egyes országok felkészültségében. Franciaországban például a hőhullám idején ugyan szintén komoly problémákat okoztak a meghibásodott klímaberendezések, a kormány gyors intézkedéseket jelentett be: százmillió eurós programot indított, több tízezer új klímaberendezés beszerzését ígérte, miközben a kórházak a betegeket is igyekeztek átszervezni a hűvösebb helyiségekbe.
A magyar helyzet szerinte elsősorban az infrastruktúra állapotáról szól. Olyan kórházak is vannak, ahol az elektromos hálózat még ventilátorok vagy mobilklímák működtetését sem bírja el, ezért a probléma nem pusztán a berendezések hiánya, hanem maga az infrastruktúra állapota is olyan, amelyben nehéz gyors intézkedésekkel javítani a körülményeken. Úgy vélte, a klímaváltozás miatt a hőhullámok egyre gyakoribbak lesznek, ezért a kórházi klimatizálás már nem egyszeri beruházás, hanem hosszú távú alkalmazkodási programot igénylő közegészségügyi feladat. Élő Anita és Benke Ágnes is emlékeztetett arra, hogy a hazai kórházi klímahelyzet nem váratlanul alakult ki: ombudsmani és szakmai jelentések évek óta figyelmeztettek az elöregedett infrastruktúrára, a túlterhelt elektromos hálózatokra és a speciális kórházi klímarendszerek hiányára. Ezek pótlása ráadásul jóval költségesebb, mint egy lakossági légkondicionáló felszerelése, ezért hosszú távú fejlesztési programra lenne szükség. A probléma ráadásul túlmutat az egészségügyön: az iskolák és a saját otthonukat hűteni nem tudó, úgynevezett „klímaszegény” háztartások is egyre nagyobb egészségügyi kockázatnak vannak kitéve.
A beszélgetésben szóba került az is, hogy a hőhullám idején a miniszterelnök és az egészségügyi miniszter felmászott az Uzsoki Utcai Kórház tetejére, hogy megtekintse a klímaberendezéseket. Benke Ágnes szerint ez a látványos akció ráirányította ugyan a figyelmet a problémára, ugyanakkor felvetette a kérdést is, hogy miért éppen egy viszonylag jó állapotú intézményt választottak. „Lehet, hogy ebben volt egy olyan szándék is, hogy tompítani akarták a krízishelyzet súlyosságát” – vetette fel Benke Ágnes.
Ki tanul a hibákból? – Új minisztérium, új szemlélet?
A vita végkövetkeztetése az volt, hogy a hőség okozta terhelés tartósan velünk marad, ezért a kórházi klimatizálás már nem egyszeri beruházási kérdés, hanem a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás egyik legfontosabb egészségpolitikai feladata. A két politikus Uzsoki kórházban tett látogatása látványos gesztus és arra is emlékeztetett: a hőség okozta kórházi krízisek nem váratlan események. Ahogyan az oladi platón az azbesztszennyezés, úgy a kórházi klímahelyzet is régóta ismert, dokumentált probléma. A kérdés ezért már nem az, hogy tudunk-e róla, hanem az, sikerül-e még a következő válság előtt rendszerszintű megoldást találni.
A beszélgetés résztvevői szerint az elmúlt évek válságai – a Covid-járvány, az azbesztszennyezés, a kórházi klímaválság vagy a szakdolgozói hiány – ugyanarra a problémára mutatnak rá: a rendszer többnyire csak akkor reagál, amikor a baj már bekövetkezett. Ombudsmani jelentések, szakmai elemzések és figyelmeztetések rendre megszülettek, ezekből azonban ritkán lett időben rendszerszintű intézkedés.
Ugyanakkor az új egészségügyi vezetés egyik legfontosabb vállalása éppen az, hogy „tanuló egészségügyet” épít. Ez azt jelentené, hogy a hibákat nem eltitkolják, hanem elemzik; az adatokat nem elzárják, hanem felhasználják; a kudarcokból pedig fejlesztési programok születnek.
„A hibákból tanulni kell. Nem az a cél, hogy ne legyen botrány, hanem hogy minden válság után jobb legyen a rendszer” – fogalmazott Élő Anita. Aki szerint a következő években az lesz az igazi mérce, hogy ez a szemlélet a gyakorlatban is megjelenik-e. Ha igen, akkor a mostani katasztrófák valóban fordulópontot jelenthetnek. Ha nem, akkor néhány év múlva ugyanazokról a problémákról fognak újra beszélni.
