Kína;Venezuela;Egyesült Államok;geopolitika;Latin-Amerika;Donald Trump;Panama-csatorna;Nicolás Maduro;olajimport;

A Panama-csatorna stratégiai fontosságú az Egyesült Államok keleti partja és Ázsia között folytatott kereskedelemben

Donald Trump megalázta Kínát a venezuelai beavatkozással, de van, aki azonnal elkezdte Tajvant emlegetni

Washingtonnak aligha sikerül megakadályoznia Peking további térnyerését a latin-amerikai térségben.

A diplomácia történetének egyik legsajátosabb eseménye zajlott le a múlt héten, amire Pekingben bizonyára sokáig emlékezni fognak. Alig hét órával azelőtt, hogy az amerikai különleges erők megindították volna a Nicolás Maduro elleni manővert, a venezuelai elnök még pezsgőt bontott a Miraflores-palotában. Vendége nem más volt, mint Csiu Hsziao-hszi, a Kínai Népköztársaság latin-amerikai és karibi ügyekért felelős különmegbízottja. A találkozó után Maduro diadalittasan beszélt a „testvériségről” és egy olyan barátságról, amely az idők végezetéig tart. A történelem azonban nem várt az idők végezetéig, még a hajnalig sem jutott el. Amikor az amerikai gépezet beindult, a kínai delegáció vélhetően még el sem hagyta a ve­nezuelai légteret, vagy épp csak biztonságos távolságba ért. Kína számára ez az eseménysor nem csupán egy szövetséges elvesztését jelenti, hanem a globális hatalmi ambícióinak egyik legsúlyosabb arculcsa­pását.

A pekingi külügyminisztérium reakciója, bár retorikailag keményebb volt, mint a nyári iráni események után – mélységes sokkot és a nemzetközi jog durva megsértését emlegetve –, nem tudta elfedni a valóságot: Kína képtelen volt megvédeni legfontosabb dél-amerikai partnerét. Az események rávilágítottak arra a kínos tényre, hogy míg Peking gazdasági óriásként lép fel a globális Délen, addig biztonságpolitikai értelemben – különösen az Egyesült Államok közvetlen érdekszférájában – cselekvőképessége korlátozott. A venezuelai intervenció mutatott rá a kínai külpolitika határainak éles kontúrjaira.

Venezuela évtizedeken át a kínai „hitelek olajért” politika laboratóriumának számított. 

Kína több tíz milliárd dollárt pumpált a dél-amerikai ország infrastruktúrájába és olajiparába, abban a hitben, hogy a Caracasból érkező nyersolajszállítmányok hosszú távon biztosítják a befektetés megtérülését. Kínában olyan olajfinomítót létesítettek, amely képes a rossz minőségű venezuelai kőolaj feldolgozására.

Az amerikai beavatkozás azonban azonnal veszélybe sodorta Kína venezuelai érdekeltségeit. Bár a gazdasági kár közvetlen hatása tompítható – hiszen Kína az utóbbi években tudatosan diverzifikálta beszerzési forrásait, és venezuelai olajimportja már az 5 százalékot sem érte el –, a presztízsveszteség felmérhetetlen. Különösen megalázó Peking számára Donald Trump nyilatkozata, aki a Fox Newsnak adott interjújában nagyvonalúan megígérte, hogy Kína „továbbra is kap olajat”, mert jó a viszonya Hszi Csin-pinggel.

Ez a gesztus világosan jelzi a hierarchiát: Kína energiaellátásának ez a szegmense mostantól az amerikai elnök kegyétől függ, nem pedig szuverén szerződésektől. A pekingi vezetés máris jelezte: még jobban csökkenti a behozatalt a dél-amerikai államból.

Még aggasztóbb a kínai vezetés számára katonai technológiájának gyászos teljesítménye.

A jelentések szerint a Venezuelának szállított, modernnek hirdetett YJ–27 típusú légvédelmi radarrendszerek gyakorlatilag vaknak bizonyultak a behatoló amerikai egységekkel szemben. 

Ez a technológiai kudarc káros hatást gyakorolhat a kínai hadiipar exportpiaci kilátásaira, hiszen Kína éppen azzal próbálja eladni fegyvereit a fejlődő világban, hogy azok képesek felvenni a versenyt a nyugati rendszerekkel. A valóság azonban azt mutatta, a Kína által decemberben publikált Latin-Amerika-stratégia – amely katonai együttműködést, hírszerzési kooperációt és a Beidou műholdrendszer terjesztését vizionálta – egyelőre csak papírtigris. Bár a kínai állami televízió karácsonykor még látványos hadgyakorlat-szimulációkat sugárzott a karib-tengeri „kék” és „vörös” csapatok összecsapásáról, a valóságban Kínának nincsenek támaszpontjai a térségben, így érdemi elrettentő erőt sem tudott felmu­tatni.

A történtek illeszkednek abba a trendbe, amely Kína dél-amerikai befolyásának lassú erózióját jelzi.

A térség, amelyet Kína az Egyesült Államokkal folytatott globális verseny egyik kulcsfontosságú színtereként kezelt, az utóbbi időben sorozatos kudarcok helyszíne lett a kommunista vezetés számára.

Panama visszalépése az Egy övezet, egy út kezdeményezéstől, a hongkongi Hutchison-csoport kikötői érdekeltségeinek eladási kísérlete a Panama-csatornánál, vagy éppen Mexikó védővámjai a kínai importtal szemben mind azt jelzik, hogy Washington nyomása egyre jobban befolyásolja a térség államainak politikáját. A helyzetet súlyosbítja a hondurasi fordulat is, ahol az új elnök a Tajvannal való diplomáciai kapcsolatok újbóli felvételét ígéri, tovább gyengítve Kína pozícióit.

Ebben a kontextusban a perui Chancayban épített hatalmas mélyvízi kikötő – Kína legjelentősebb infrastrukturális bástyája a kontinensen – különösen fontos hídfőállássá vált a mind ellenségesebb politikai környezetben. A venezuelai akció egyértelművé tette a dél-amerikai államok számára: bár Kína vonzó gazdasági partner, biztonsági garanciát nem tud nyújtani az Egyesült Államok haragjával szemben.

A kínai belpolitikában és a közösségi médiában a venezuelai események sajátos értelmezést nyertek. A közösségi hálózaton, a Weibón felbukkant kommentelők és a nacionalista véleményvezérek körében gyorsan elterjedt a párhuzam:

ha az Egyesült Államok a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyva képes elrabolni egy szuverén állam vezetőjét, akkor ez precedenst teremthet Kína számára Tajvan esetében. 

A narratíva szerint a Nicolas Maduro elleni akció „kottát” adhatna a pekingi tervezők kezébe egy Tajvan elleni lefejező csapáshoz. A Kínai Kommunista Párt vezetése azonban óvatosabb: bár a nemzetközi jog megsértését hangoztatják, pontosan tudják, Tajvan esetében ők maguk érvelnek amellett, hogy az „belső ügy”, nem pedig nemzetközi jogi kérdés. A ve­nezuelai akció így megerősíti a nyers erő politikájának érvényességét, ami Peking számára egyszerre figyelmeztetés és felhatalmazás. A nacionalista kommentelők mindenesetre máris megfújták a harci kürtöt. „Ugyanezt kellene tennünk, hogy megállítsuk Lai Csing-tét” – hangoztatják, a tajvani elnökre utalva.

Ugyanakkor a színfalak mögött a kínai stratégák némi elégtétellel is figyelhetik az eseményeket. A rea­lista geopolitikai iskola hívei szerint ugyanis az Egyesült Államok újbóli, mély elköteleződése Ve­ne­zue­lában – az esetleges gerillaharcok leverése, az új rezsim stabilizálása és az olajipar újjáépítése – hatalmas erőforrásokat és figyelmet köt le. Az Egyesült Államok ezzel újabb frontot nyitott saját szomszédságában. Peking számára esély is, ha az amerikai haditengerészet és a politikai vezetés figyelme nem az indo-csendes-óceáni térségre összpontosul. Ha Amerika belesüllyed a venezue­lai mocsárba, az éppen azt az időt és teret adhatja meg Kínának Ázsiában, amire a haderőreform befejezéséhez és a tajvani kérdés „végleges megoldásának” előkészítéséhez szüksége van.

Kína számára nincs veszve minden

A felháborodott tiltakozások ellenére az ázsiai óriásnak pragmatikusan kell kezelnie a Nicolas Maduro utáni” helyzetet, hogy megőrizze befolyását Caracasban, egyúttal megakadályozza a veszélyes eszkalációt az Egyesült Államokkal . Kína számára továbbra is prioritást élvez az export, ezért sem akarja túlfeszíteni a húrt Trumppal.

„Ez komoly geopolitikai visszaesés Kína számára, hiszen Peking szoros kapcsolatban állt Venezuelával. A művelet bonyolítja a kínai–amerikai kapcsolatot, de aligha kerül veszélybe a Hszi Csin-ping és Donald Trump közötti fegyverszünet. Peking megpróbálja visszaszerezni az irányítást a nemzetközi rendhez kapcsolódó országok összegyűjtésével” – jósolja a francia Le Figaro napilapban Jean-Pierre Cabestan, az Asia Center kutatója.

Kínának nagy arculcsapást jelentett Donald Trump venezuelai akciója

A multilaterális rendszer bajnokaként tetszelegve Kína igyekszik elcsábítani a feltörekvő országokat, különösen a latin-amerikaiakat, amelyek aggódnak az amerikaiak által képviselt neointervencionizmustól.

A Trump által alkalmazott új Monroe-doktrína, amely a Panama-csatorna irányításának visszaszerzését tűzte ki célul, ütközik a kínai regionális ambíciókkal. 

Az amerikaiak katonai sikere azonban önmagában nem lesz elegendő ahhoz, hogy megállítsa Kína dél-amerikai „világgyárának” növekedését. Az elmúlt években Peking lett a térség első számú kereskedelmi partnere, s ez nem változik meg egyik napról a másikra. Májusban Hszi Csin-ping latin-amerikai vezetőket hívott Pekingbe, kilencmilliárd dolláros beruházást ígérve nekik, a feltörekvő országok Amerika-ellenes reflexeire és technológiai igényei­re építve.

A kezdeti sokk után Trump offenzívája középtávon lehetőségeket is kínál az újjászületett óriásnak azzal, hogy új csapást mér a „nyugati blokkra”, tovább erodálva a szövetségesek bizalmát egy olyan Egyesült Államokban, amelyet most kizárólag saját érdekei vezérelnek. A birodalmak korának visszatérését és a befolyási övezetek logikáját feltételezve Donald Trump muníciót ad a „vörös stratégáknak”, akik Kína túlsúlyának megerősítéséről álmodnak Közép- és Kelet-Ázsiában, Tajvannal a látóhatáron.

A Maduro-rezsim bukását üdvözlő megjegyzéseket az online cenzúra apparátusa módszeresen törli. „A művelet azt mutatja, hogy Trump nem fél a harctól, de precedenst teremt, amely ötleteket adhat a kínaiaknak. Hszi Csin-pingnek meg kell kérdeznie a Népi Felszabadítási Hadsereg (PLA) tábornokait, képesek-e ugyanerre” – figyelmeztet Cabestan. Már ha a tisztogatásoktól megtépázott, harci tapasztalat nélküli PLA valóban végre tudna hajtani egy ilyen akciót Fucsien partjainál.

Egy megállapodás szerint Venezuela legfeljebb kétmilliárd dollár értékben kőolajat ad az Egyesült Államoknak. Az eddig  Kínába irányuló szállítások egy részét terelik át.